A vízen úszó luxushotel koncepciója ma már nem tűnik igazán újszerű ötletnek, elvégre a hatalmas, 10-15 emeletes, több ezer turistát szállító nyaralóhajók köré sok milliárd dolláros iparág nőtt (leginkább azért, mert sokkal olcsóbb a dolog, mint amekkora szuperluxusnak tűnik). A nyolcvanas években azonban ez nem volt még így, és amikor egy ausztrál–olasz fickó, bizonyos Doug Tarca kitalálta, hogy úszó luxushotelt kéne építeni a Nagy-korallzátonyra, az évszázad legtutibb ötletének tűnt. Tarca egyébként turistákat fuvarozott a Korall-tengeren, így testközelből érezte, mekkora igény lenne arra, hogy több napot is el lehessen tölteni odakinn a vízen, paradicsomi környezetben, természetesen ötcsillagos körülmények között. Az első ötlet egy kiszuperált hajó szállodává alakítása, majd egy atollnál lehorgonyzása volt, de hősünk mert nagyot álmodni, és befektető is akadt bőven az ötletre, a terv így végül egy vadonatúj, úszó luxushotel lett.
Két évvel és 45 millió dollárral később (ez mai áron kb. 100 milliót, azaz 31 milliárd forintot jelent, ami soknak tűnik, de egy mai luxus-óceánjáró ára mellett azért eltörpül), 1987 nyarán kiúszott a szingapúri dokkból a Four Seasons Barrier Reef Resort, aminek már a nevéből is látszik, hogy a világ egyik legmenőbb luxushotelláncával sikerült leszerződni az üzemeltetésére. Hét emeleten összesen 176 szoba, egy víz alatti obszervatórium, édesvizes úszómedence, kültéri teniszpálya, két gourmet étterem, nightclub – a fél világ a csodájára járt az ötcsillagos úszó luxusnak. Vagyis hát járt volna, de a hotel mintha el lett volna átkozva. Az 5000 kilométeres utat még sikerült gond nélkül megtenni, majd lehorgonyozni egy patkó alakú atoll közepén. A februárra tervezett nyitás előtti napokban aztán trópusi ciklon söpört át a környéken, súlyosan megrongálva az úszó hotelt, a vendégek szállítására szánt kisebb hajókat pedig elsüllyesztve. Ezt még csak-csak helyre lehetett hozni, de azt már nemigen, amikor kiderült, hogy az atoll mellett egy második világháborús aknamezőt, és egy csomó elsüllyedt muníciót rejt a tengerfenék, ami azért nem a legjobb turistacsalogató.
1988 márciusában végül sikerült megnyitni a hotelt, és ez újabb kínos meglepetésekkel járt. Kiderült például, hogy az egész konstrukció nem túl szerencsés, és már kisebb szélben is elég komoly kilengések érezhetők a felsőbb emeleteken. Ezt végül úgy sikerült megoldani, hogy a legdrágább és legszebb kilátású, hetedik emeleti szobákba a személyzetet költöztették. Aztán az is kiderült, hogy
a hotel megközelítése vagy nagyon drága (helikopterrel), vagy kényelmetlen és időigényes (katamaránnal), viszont ha csak egy kicsit is rossz az idő, akkor mindkét módszerrel lehetetlen.
Márpedig egy szállodában, ahol a szobafoglalásokat, érkezéseket, távozásokat muszáj pontosan tartani, az ilyesmi eléggé felborogatja a menetrendet. Végül az is kiderült, hogy papíron csodálatosan hangzik a luxushotel 70 kilométerre a parttól, a korallzátonyok tengerében, de a búvárkodáson kívül az égvilágon semmit nem lehet csinálni odakinn.
A Four Seasons Barrier Reef Resort így aztán egyévnyi működés után csendben csődbe ment. Egyetlen olyan napja sem volt, amikor kitehették volna a megtelt táblát. Az úszó hotel igazán meredek kalandjai azonban csak ekkor kezdődtek. A szállodát vietnámi befektetők vették meg, és egy újabb bő 5000 kilométeres út végén Ho Si Minh-városban kössön ki, ahol a Saigon folyó partján lehorgonyozva Saigon hotel néven nyitott újra. Itt egy évtizedig működött nagy sikerrel, de egyre drágábbá vált a fenntartása, és egyre sürgetőbbé vált egy komolyabb felújítás, amit nem akart bevállalni a tulaj. Már úgy nézett ki, hogy lebontják a hajót, amikor váratlan vevő érkezett: Észak-Korea. 1998-ban jártunk, a viszony éppen enyhülőben volt a két Korea között, sőt, északon még az is felmerült, hogy jó ötlet lenne turistákat beengedni az országba, akik persze nem nézhetnének meg azért mindent, amire csak kíváncsiak, de jó hírüket vinnék szerte a világba, és otthagynának egy csomó pénzt.
Így került egy újabb, jó 4500 kilométeres út végén az úszó hotel a Kumgang-öbölbe, a Koreai-félszigetet kettévágó demilitarizált zónától kicsit északra. (Egyébként máig ott van, a Google Maps legfrissebb műholdképein is látható.) Egy újabb átnevezés és némi renoválás után, Hotel Haegumgang néven nyílt meg újra, 2000 októberében, összkoreai együttműködésben, a Hyundai Asan felügyelete alatt (ez a nálunk csak az autóiról ismert Hyundai-konglomerátum tagja, ami az összes nagy északi-déli kooperációs bizniszt futtatja, a mintaprojektjük a híres keszongi ipari park). A nemzetközi turizmus ugyan nem ütött be, de a kínai látogatók mellett hamar olyasmivé vált a hotel, mint a Balaton volt a vasfüggöny évtizedeiben a kelet- és nyugatnémetek számára: itt tudtak találkozni a háború által kettészakított családok.
Nyolc éven át működött itt a hotel nagy sikerrel, bár az eredeti luxusához képest jócskán megkopott külsőségek mellett, egyszerűen egy mólóhoz lehorgonyozva. 2008-ban aztán egy dél-koreai vendég valahogy kikeveredett a turistáknak fenntartott zónából, és egy északi katonai létesítmény területére tévedt, ahol egy katona kérdés nélkül lelőtte. Ebből aztán komoly diplomáciai bonyodalom lett, aminek eredményeképpen a Hotel Haegumgang átmenetileg bezárt, és ez az átmeneti állapot a mai napig tart. 2018-ban ugyan Kim Dzsongun megtekintette az akkor már súlyosan lerobbant állapotban levő hajót, és kijelentette, hogy fel kellene újítani és újranyitni, mire ebből bármi is lett volna, jött a koronavírus, és elsöpörte a terveket.
