A férfi, aki megtalálta a világ legnagyobb aranyrögét, de egy olyan fotó tette híressé, ami nem is létezett
2021. december 28. – 22:56
A férfi, aki a kitartó munka és jó szerencse szimbólumává vált az ausztrál aranybányászok és a világ minden pontjáról érkező kincsvadászok számára – a hatalmas aranyröggel a verandáján pózoló Bernhardt Otto Holtermann. Az aranyrög tényleg létezett, de a fotó nem, és szegény Holtermann is inkább lett a rossz szerencse iskolapéldája, mint a mázlié. A mesés találat ellenére szegényen halt meg, és az aranynál is fontosabb örökségét csak halála után majdnem száz évvel fedezték fel.
Bernhardt Otto Holtermann 1838-ban született Németországban, 1858-ban a kötelező hadiszolgálat elől menekülve érkezett Ausztráliába, ahol sok más vállalkozás után végül beszállt az aranybizniszbe – Ludwig Hugo Beyersszel társulva alapították meg a Star of Hope (Reménycsillag) bányásztársaságot. Az üzleti köteléket később személyesebbre fűzték, amikor egymás húgaival kötöttek házasságot. Több év sikertelenség és csőd szélén bukdácsolás után a társaság sorsa egy csapásra megváltozott, amikor 1872-ben a Hill End-i aranybányában megtalálták a 1,5 méter magas 286 kilós arany-, kvarc- és palatömböt. A tömb mintegy 93 kilogramm aranyat tartalmazott – ezzel akkor a valaha kibányászott legnagyobb aranyrög lett.
Bár a hatalmas aranyrög valóban létezett (ha hivatalosan nem is nevezhető rögnek, inkább mintának), Holtermann soha nem pózolt vele a háza előtt. A híressé vált fénykép tulajdonképpen négy különböző kép montázsa: az aranyrögről készült képet ráillesztették egy másik képre, amin Holtermann egy fogasra – nem az aranyrögre – helyezi a kezét, majd a háttérbe berakták a férfi házának bejáratát. A képen Holtermann fejét is kicserélték egy olyanra, amin szembenéz a kamerával. A kép és az azon szereplő férfi története legalább annyira érdekes, mint maga az aranyrög.
Holterman nagyon szerette volna magának a követ, és megkísérelte megvásárolni a cégtől, de a többi részvényes ezt elutasította. Ő végül így se járt rosszul, az eladás utáni részesedéséből fényűző palotát és egy ahhoz tartozó tornyot építtetett Sydney előkelő részén. Az önmarketing meg is tette a hatását: egy korabeli újságcikk szerint a villa nemesemberhez illő volt. Holtermann gondoskodott róla, hogy senki ne felejtse el, ki ő, és mi tette híressé. A négyszögletű torony minden oldalát a neve díszítette, a híres – hamisított – fényképet pedig egy 45 cm átmérőjű színes ólomüveg ablak formájában is elkészíttette, ami szintén a házban kapott helyet. A toronyból lenyűgöző kilátás nyílt a kikötőre, amit maximálisan ki is használt. Másik szenvedélye ugyanis a fotográfia volt, a toronyból pedig lenyűgöző panorámaképeket lehetett készíteni a városról és az öbölről.
Az évek során Holtermann egyre elhivatottabb lett Ausztrália értékei iránt, az ország és Sydney iránti szeretetét bizonyítandó hatalmas fényképészeti projektbe fogott. Két fotóst karolt fel, Beaufoy Merlint és Charles Baylisst, akik a támogatásával beutazták a kontinenst, fotózták az ausztrál aranybányákat, vidéket, városokat, embereket. Holtermann pénzt nem kímélve biztosította a legmodernebb technikákat a projekthez, a fényképekkel pedig körbeutazta világot, megjárta a philadelphiai és párizsi világkiállításokat, ahol a fotók (elsősorban a hatalmas sydney-i panorámakép) bemutatása mellett szívesen mesélt az ausztrál mindennapokról és az aranybányászat rejtelmeiről is az érdeklődőknek.
Visszatérve otthonába nyugalmazta magát, és a bányászat helyett a politikába vágta a fejszéjét (1882-ben harmadik próbálkozásra választották képviselővé), haláláig az Új-Dél-Wales-i törvényhozó testület tagja volt. Több cikket is publikált orvosi témában, és folyamatosan nyújtott be szabadalmi kérvényeket a készítményeire. Állítása szerint már 1858-ban az Ausztrália felé tartó hajóúton több utastársát is meggyógyította, egyik csodaszerét Holterman’s Life Preserving Drops néven forgalmazta.
1885-ben, mindössze 47 évesen halt meg hosszú betegség (gyomorrákban, májcirrózisban és vízkórban szenvedett) után. Élete végén, több szerencsétlen üzleti próbálozást és barátválasztást követően, átverve, kisemmizve tengődött. Fényűző házát a szomszédja vette meg, aki 1888-ban eladta az egyháznak. A következő évben iskola nyílt benne, ami a mai napig működik. Az épületet először téglával borították, majd lerombolták a híres tornyot. A ház maradéka ma egy nagyobb iskolakomplexum része.
Halála után a fotográfiák sorsa is feledésbe merült, mígnem 1951-ben egy fényképész, Keast Burke, meg nem találta őket egy kerti fészerben érintetlen, szinte tökéletes állapotban. A 3500 darabos, felbecsülhetetlen értékű anyag páratlan betekintést kínál a 19. századi aranybányászat és a kibontakozó városi élet mindennapjaiba. Ebben a fészerben vészeltek át hosszú évtizedeket a világhírű kikötői panorámakép eredeti negatívjai is, amik a mai napig a legnagyobb nedves lemezzel (kollódiumos eljárással) készült negatívok. A képek 2017-ben bekerültek a UNESCO „A világ emlékezete” (Memory of the World) nyilvántartásába is. A képeket itt lehet böngészni.
Cikkünk a State Library of New-South-Wales, a The Sidney Morning Herald, és a Wikipedia anyagainak és a Daily Mail egy cikkének felhasználásával készült.
