Szászország első fekete rendőre, aki egy plakátkampányban vált híressé, aztán tévútra tért, elszökött, majd krimiíró lett

Samuel Njankouo Meffire 1970-ben született a szászországi Zwenkauban. Apját születésekor elvesztette, így német származású anyja, illetve nagyszülei nevelték fel. Fiatalkorában számos szakmát végigpróbált Németországban, dolgozott éjjeliőrként, ápolóként és kukásként is. Nagy álma volt, hogy rendőr legyen, amint nagykorú lett, jelentkezett is a rendőrséghez, de nem vették fel.

A berlini fal leomlása után viszont a kelet-németországi felfordulások hatására meggyengült a keleti blokk rendőrállománya, a hatóságoknak sietve kellett új embereket toborozniuk. Így került Meffire a drezdai rendőrséghez, ahol kriminológiát kezdett tanulni, hamarosan pedig tisztté léptették elő. A róla szóló, későbbi szövegekben gyakran emelték ki „igazi drezdaiként”, a Germany in Transit című könyv például úgy írt róla, mint az emberről, aki „szereti Drezdát, főként akkor, amikor a régi városrész terei és utcái üresen állnak, vagy amikor az Elba vizén megcsillan a hajnal fénye. Amikor a városáról beszél, a »haza«️ hihetetlen természetesnek hangzik az ő szájából.”

Meffire-nek az új állással nemcsak az álma teljesült, de ezzel együtt ő lett Szászország első fekete rendőre is. Igazán kiemelt médiafigyelmet viszont csak 1992 után kapott, amikor modellként megjelent egy idegengyűlölet elleni kampányban. A kampányt Szászország vezetése indította, hogy bemutassa a tartomány kozmopolita törekvéseit – a rendőrség pedig rábólintott, úgy gondolták, így majd biztos többen akarnak jelentkezni hozzájuk is.

Sam, a szász

Meffire arca ezután rengeteg szász plakáton ott virított. A fekete-fehér képen a férfi feje fölött hatalmas felirat állt: „Egy szász”. A kép oldalán a szemfülesen nézelődő korabeli német járókelő azt is kiolvashatta, hogy „sokkal többféle szász van, mint azt az ember gondolná”. Az óriásplakátok megjelenését újságírók hada követte Meffire életében, a férfi pedig boldogan mesélte nekik a történetét. Élvezni kezdte a hirtelen jött hírnevet, saját elmondása szerint főként a tévémegjelenéseket és az ingyen utakat.

Többször hangoztatta a médiának, hogy azért vállalta el a kampányt, mert a rasszizmus ellen akart küzdeni: mint mesélte, őt is csúfolták az iskolában, „négernek” nevezték, a skinheadek pedig gyakran lökték le a villamosról is a bőrszíne miatt. A kampány egyébként pont a szélsőjobboldal akkori megerősödése miatt indult el. A tartomány vezetését megviselte például, hogy több száz ember tapsolva örült Hoyerswerdában, amikor a helyi nácik külföldieket dobáltak Molotov-koktélokkal.

Meffire egy későbbi interjújában azt mondta, „Akkoriban Drezdában a neonácik gyakran százával vonultak végig az utcákon. Soha nem éreztem magam biztonságban.”

„Befordultam az utcámba, és láttam, ahogy száz méterrel arrébb épp egy neonáci csapat ver egy punkot, akkoriban »népszerű«️ volt a földre lökni az embereket. Ha a másik már mozdulni sem tudott, fogták a fejét, a járdaszegélyre tették, és kitörték a fogait”.

Meffire azt is kifejtette, hogy „ebben a közegben a feketék paranoiában éltek, keleten nem volt sok afro-német, így mind ismertük egymást, rendszeresen találkoztunk is.

Akkoriban radikális lépésekről beszéltünk, a barna terror elleni terrorista csoportok alapításának terveiről. Néhányan tudták, hogy kell robbanóanyagot készíteni (...) de ezek mind csak tervek maradtak.”

Heinz Eggerttől a vörös lámpás negyedig

Miután felkapták Szászország első fekete rendőreként, Meffire médiamunkások hadát vitte magával a lakására, bemutatta nekik a barátnőjét, látogatásokat szervezett az őrsre – utóbbit a nyomozói megbeszélések és kollégái kárára. Az őrsön nem nézték jó szemmel azt sem, hogy Meffire a CDU politikusával, Heinz Eggerttel járt kocsmázni, miközben aktív rendőr volt. Meffire később beszélt arról is, hogy kollégái irigyek voltak rá, de hozzátette, erről ő is tehetett, nagyképűen állt a sikeréhez. Aztán jött a fordulópont, amikor hirtelen eltávolodott a reflektorfénytől, mert vissza kellett húzódnia, otthonra volt szüksége.

A médiától való eltávolodás viszont nemcsak az otthonkeresés miatt történt, hanem azért is, mert Meffire 1994-ben kilépett a rendőrségtől. Unta a rendőrségi adminisztratív munkát, kollégái szerint pedig egy idő után általában az akcióból is kimaradt. Végül barátaival és néhány volt kollégájával biztonsági céget alapított, ez azonban pénzügyileg nem jött össze, a cég csődbe ment. Kudarca után a rendőrséghez való visszatérés szóba se jöhetett.

Az exrendőr csapatával először uzsorásnak állt be, majd diszkós kidobóemberek lettek. Végül üzletelni kezdtek a helyi vörös lámpás negyeddel, betöréseket terveltek ki. 1995-ben két diszkót és egy bankot, illetve néhány nyugdíjast is kiraboltak, míg végül a csapat lebukott. Meffire a büntetés elől először Párizsba szökött, de mivel tudta, hogy Franciaországban hamar megtalálják, továbbment Kongóba:

„mivel akkoriban Kongóban polgárháború volt, a párizsi nagykövetség dolgozói már hat hónapja nem kaptak fizetést. Abból éltek, hogy közvetlenül fizettek nekik egy-egy útlevél kiállításáért. Ismertem ott valakit, és vettem magamnak egy új útlevelet.”

Meffire eredeti terve az lett volna, hogy Dél-Afrikában találkoznak a barátnőjével, és elszöknek, azzal azonban nem számolt, hogy a kongói polgárháború bezavar a terveibe. Mint fogalmazott, „rengetegszer csak szerencsém volt, hogy végül nem haltam meg. Egy nap a szomszédomat holtan találtam – csak azért ölték meg, mert hűtője volt, a lázadók pedig pont hűtőt akartak.” Meffire végül saját kiadatását kérte, a német hatóságok pedig elfogták.

A börtönévek után

A bíróságon tíz év börtönre ítélték, jó magaviselet miatt hét év után, 2002-ben szabadulhatott. Sokáig nem nyilatkozott a médiában, végül azonban igent mondott pár interjúra. A német lapok szinte egy regény szuperhőseként kezelték a története után, a Frankfurter Allgemeine például olyan prózai sorokat írt róla, mint hogy „egészen a közelmúltig minden nap végigfutotta ezt az utat a bonni Kreuzbergen, majd egyre jobban érezte, hogy vizesedik a lába. (...) Hetente már csak kétszer megy futni. Néha az agynak hallgatnia kell arra, amit a test üzen. Ezt a szabályt meg kellett tanulnia.”

A börtönből való szabadulása után Meffire több mint tíz évig különféle oktatási tevékenységekben vett részt. 2015-től menekültek segítésével kezdett el foglalkozni, miután visszavonult Nyugat-Németországba. Mint mondta, a múltjából nem tartott meg semmit, még az őt híressé tevő reklámkampány emléktárgyait sem:

„ez már mind a múlt. Régen volt a lakásomon egy plakát magamról, amit még a ZDF egyik programja után vittem magammal. De amikor a betörések után elmenekültem, ez is ott maradt. Csak egy hátizsák volt akkor nálam.”

Branwen Okpako Dreckfresser című, 2000-es dokumentumfilmjében dolgozta fel először Meffire történetét. Nemrég pedig a Disney is bejelentette, hogy 2022-re nyolcrészes sorozatban dolgozza fel Szászország első fekete rendőrének sztoriját „Sam, a szász” címen. Mint azt a róla szóló cikkekből tudni, Meffire a szabadulása óta teljesen visszavonult, a saját története által inspirált krimiregényeket ír. A Frankfurter szerint emellett teljes nyugalomban éli életét a Rajna partján. Pontosabban ahogy a cikk fogalmaz: „futás, egyszóval ennyi most az élete. Ha futni akar, a hegyekbe megy. Ha nyugalomra vágyik, a temetőbe veszi az irányt.”