A sorsára hagyott, legénység nélkül, a természet kénye-kedve szerint sodródó kísértethajók azóta izgatják az emberiség fantáziáját, hogy a hajózást feltalálták. Legyen az tengerészlegenda, mint mondjuk a Bolygó Hollandi, vagy valós sztori, mint a Mary Celeste, az ilyen történetek mindig egyszerre tragikusak, rejtélyesek és ijesztőek. Azt gondolná az ember, hogy a 21. században, a műholdas navigáció, a radarrendszerek meg a modern technológia kismillió egyéb vívmányának korában már nincsenek ilyen sztorik, legfeljebb egy-egy repülőgép tűnik el, és az is hónapokig lázban tartja a fél világot. Az ember ennél nagyobbat nem is tévedhetne.
A Lyubov Orlova a jugoszláv hajóépítő ipar egyik büszkesége volt, 1976-ban épült szovjet megrendelésre, és több mint harminc éven át járta a világtengereket, azoknak is a legzordabb vidékeit, a sarkkörök környékén. A 4000 tonnás, 90 méter hosszú, 110 utas, plusz 70 fős legénység szállítására alkalmas hajó bírta a brutális körülményeket, a jeget, a sarkvidéki viharokat, még azt is átvészelte, amikor 2006-ban zátonyra futott az Antarktisz közelében. A tulajdonosa pénzügyi problémáit azonban már kevésbé viselte jól, mint a természeti viszontagságokat. 2010 augusztusában ugyanis a legénysége egyszerűen otthagyta egy kanadai kikötőben, amikor már öt hónapja nem kapták meg a fizetésüket. Ezzel párhuzamosan egy utazásszervező negyedmillió dollárt követelt a hajó tulajától egy elmaradt út miatt, amit az orosz–máltai Lyubov Orlova Shipping Co. Ltd. nem óhajtott kifizetni.
A hatóságok lefoglalták a hajót, majd elárverezték – így került a Neptune nevű, egyébként teherhajózással foglalkozó görög céghez, ahol viszont úgy látták, túl sokba kerülne újra felújítani, és egyébként is nagyon elavult már, akkor járnak a legjobban, ha bontóba kerül. Elvégre 4000 tonna ócskavas még mindig elég szép summát ér, pláne, ha alkatrésznek sikerül megmenteni belőle ezt-azt. A hajó két évig rothadt St. Johns kikötőjében, míg nyélbe ütötték a bizniszt, és az új tulaj megszervezte a bontást – pár ezer kilométerrel odébb, Dominikán. És itt fordult egészen súlyosra a hajó pechsorozata, 2013 januárjában.
Két napja tartott a hajó a Karib-tenger és a végzete felé, amikor a vontatókötél elszakadt – igen, itt nehéz nem a Macskafogó vonatkozó jelenetére asszociálni –, és a vontatóhajónak a 140 kilométeres széllökések és a hétméteres hullámok között nem sikerült újra elkapni a lassan elsodródó Lyubov Orlovát. Ez okozott némi pánikot a környéken, hiszen nemcsak a hajóforgalomra jelentett veszélyt, de a környék tengeri olajfúró tornyaira is. Az illetékes kanadai minisztérium riadóztatta is a parti őrséget, és speciális mentő-vontató hajókat küldtek ki a helyzet megoldására. 12 nappal később az Atlantic Hawk nevű hajó jelentette, hogy megtalálták a Lyubov Orlovát, nemzetközi vizeken van, kb. 460 kilométerre a partoktól, és a nyílt óceán felé sodródik.
Itt aztán fura helyzet áll elő. A Neptune úgy látta, hogy innentől neki már nem éri meg a hajót visszavontatni Dominikára, ők elveszítették, nem kell nekik, vigye a szerencsés megtaláló. A vontatóhajós cég mosta kezeit, nem az övék a roncs, vigye aki akarja. A kanadai hatóságoknak meg úgy hiányzott egy roncshajó, mint púp a hátukra, hát azt mondták, bocs, nem a mi vizeinken van, nem is felénk viszi az áramlat, így sorsára hagyták a hajót. A szellemhajó pedig sodródott tovább, kelet felé, át az Atlanti-óceánon, és senkinek nem volt fogalma, hogy a norvég fjordoknál, Nyugat-Afrikánál vagy valahol a kettő között fogja elérni a túlsó partot.
Három héttel később egy amerikai katonai műhold már az óceán túlsó oldalán, Írország és Izland felé sodródva, de még biztonságos, bő 2000 kilométeres távolságban mérte be a Lyubov Orlovát, újabb egy hét múlva pedig már csak 1300 kilométerre volt, és nyílegyenesen Írország felé haladt. Ez volt az utolsó pontos pozíció, amin sikerült bemérni a szellemhajót, később kétszer vették még az automatikus segélykérő rádióadását, de soha többé nem látta senki, a szakértők arra tippelnek, hogy elsüllyedt, még aránylag messze az európai partoktól, ahol 4-5000 méter mély az óceán.
Itt akár vége is lehetne a történetnek, de az igazán bizarr fordulatok csak most jönnek. Majdnem egy évvel később, 2014 januárjában ugyanis a Sun brit bulvárlap bombasztikus sztoriként tálalta, hogy a hajó még mindig kinn hánykolódhat a nyílt óceánon, akár Anglia felé is tarthat. Hosszan idézték egy Pim De Rhoodes nevű, elsüllyedt hajókra specializált kincsvadász szakértői véleményét, miszerint egy ilyen hajó mindig tele van patkányokkal, amelyek, ha már minden ehető elfogyott a hajón, egymást falják fel, hogy túléljenek valahogy, és eközben ki tudja, milyen borzalmas fertőzéseket és mutációkat szednek össze. Több se kellett a hírhedten visszafogott és megfontolt brit bulvársajtónak, a lapokat ellepték a szenzációs szalagcímek a kannibál patkányszörnyhordákat Angliára szabadító orosz szellemhajóról – annak ellenére, hogy az minden bizonnyal már hónapok óta az óceán fenekén pihent.
Hetekig dühöngött a szellemhajópara az angol bulvárolvasó közönség köreiben, de annyira, hogy még a közszolgálati BBC is többször volt kénytelen foglalkozni az üggyel, és cáfolni, hogy itt a kanyarban a kannibálpatkány-armageddon. Amikor a Lyubov Orlova végül mégsem futott neki a brit partoknak, a bulvárlapok taktikát váltottak, és leleplezték a szenzációt, hogy a szellemhajó valójában Kaliforniánál feneklett meg, a mexikói határ közelében. (Hogy hogyan került a Csendes-óceánra az Atlantiról, arra nem tértek ki.) Ironikus módon a San Diegónál felfedezett hajóroncs valódi sztorija egyébként legalább annyira vadregényes, amint az orosz szellemhajóé: az SS Monte Carlo a 30-as években a maffia úszó kaszinó-bordélyházaként működött, míg egy gigantikus újévi bulin hajótörést nem szenvedett.
A Lyubov Orlováról máig nem tudjuk, hol lehet, viszont egy újabb bizarr fordulattal a popzenei történelemnek is a része lett:
