Ha valaki már járt az USA-ban, akkor esélyes, hogy kipróbálta a helyi ételeket: háromliteres kóla, gigászi hamburgerek sült krumplival, pekándiós vagy almás pite, gyenge sör, csokik. Az egyik legjellegzetesebb az utóbbi csoportból a Hershey's Kisses nevű tejcsoki, ami úgy néz ki, mint a mosolygós kaki csokifagyi-emoji, és jellegzetes, számunkra kicsit idegen, sőt kellemetlen íze van.
Na de miért? Van az óceán közepén egy misztikus vonal, aminek ha a túloldalán születik az ember, akkor elromlik az ízlelése? Esetleg tömeghipnózisról lehet szó? A válasz ennél sokkal egyszerűbb:
azért van kicsit savanykás, hányásjellegű íze, mert mindig is ilyen volt, és az amerikaiak ezt szokták meg. Bevált recepten meg, ugye, minek változtatni?
Ahhoz, hogy megértsük, honnan jön az egyedi ízvilág, szükség van némi csokitörténelmi alapismeretre. Közép-Amerikában talált leletek alapján a helyiek már i. e. 1750-ben is ihattak kakaós italt. Az Újvilág meghódítása és leigázása után a spanyolok elkezdték cukorral vagy mézzel inni, 1602-ben pedig már Európa kellős közepén, Ausztriában is megjelent a csoki. Arra még közel 300 évet kellett várni, hogy a tejcsokit harapni lehessen. Honnan máshonnan jött volna ez a forradalmi találmány, mint Svájcból; Daniel Peter cukrász az 1870-es években hosszas kísérletezés után rájött, hogy sajttal, vajjal vagy kecsketejjel nem lehet finom tejcsokit csinálni, de Henri Nestlé tejsűrítményével már igen.
Az étcsokit már az 1840-es években sikerült szilárd állapotba hozni, de az előállítása drága volt, ezért maradt a gazdagok kiváltsága. A tejcsoki viszont zavartalanul hódíthatta meg a mosdatlan tömegeket.
De miért lett ettől fura íze az amerikai csokinak? 2017-ben a brit bulvár koronázatlan királya, a Daily Mail lehozott egy cikket a laptól megszokott visszafogott, higgadt címmel (Szóval ezért van ilyen borzasztó íze az amerikai csokinak! Hogyan kerül a Hershey'shez hasonló táblás csokikba a vegyi anyag, ami a HÁNYÁS ízéért és szagáért is felelős), amiben azt írták, hogy a gyártó ugyan féltve őrzi a csokijának receptjét, de szakértők szerint azért van ilyen jellegzetes íze, mert a csoki gyártásához használt tejet egy lipolízis nevű folyamatnak vetik alá, ami nagyon nagy vonalakban úgy működik, hogy a tejben található zsírsavakból vajsavat csinál.
A vajsav egy abszolút hagyományos, a természetben (például a beleinkben is) előforduló anyag, megtalálható húsokban, savanyúkáposztában, parmezán sajtban, parfümökben és, igen, a hányásban is. A Mail szerint más amerikai gyártók nem húzzák az időt a tej mesterséges megromlasztásával, hanem közvetlenül adják hozzá a vajsavat a csokijukhoz, hogy az amerikai emberek a megszokott ízvilágot kapják meg.
Egy másik ludas a poliglicerol-poliricinolát (PGPR) lehet, ami egy olyan adalékanyag, amitől folyósabb lesz a csoki, mielőtt az öntőformába kerül, így kevesebb kakaóvajra van szükség, ami ugye drága. A PGPR-t sok gyártó használja.
Milton S. Hershey, a vállalat alapítója sokáig kísérletezett, mielőtt rájött, hogy egy picit megromlott (de még teljesen fogyasztható) tejet kell használni. Erre azért volt szükség, mert a második világháború előtt a csoki még mindig félig-meddig luxuscikk volt, a melegben megolvadt, nehéz volt sokáig eltartani. Így ha nem is közvetlenül raknak vajsavat a termékeikbe, olyan tejet használnak, amiben van vajsav.
Mivel az USA-ban a Hershey's indította útjára a tömegtejcsokit, az amerikaiak ezt az ízt szokták meg, és ezt várják a többi gyártó tejcsokijától is.
Tehát a költséghatékonyság az oka annak, hogy aki az európai édességekhez szokott hozzá, annak az amerikai csokik kicsit furák lesznek.