2021. november 8. – 23:28
Az Észak- és Dél-Korea határán fekvő, nagyjából négy kilométer széles sáv, a DMZ (demilitarizált zóna) nem gyenge idegzetűeknek való vidék. A két oldalon állig felfegyverzett katonák járőröznek és vizslatják a túloldalt az őrposztokból, az egész közepén pedig ott a legendás Híd, ahonnan nincs visszatérés (a név onnan származik, hogy a koreai háborúban itt zajlottak a hadifogolycserék, és aki átjött, az soha többet nem akart visszamenni). Ha itt valakinél elszakad a cérna, azzal percek alatt a háború szélére sodorhatja a hírhedten nem épp barátságos viszonyt ápoló szomszédos országokat. Valami ilyesmi történt 1976 augusztusában is.
A konfliktus abból fakadt, hogy a demilitarizált zónában egy nyárfa túl nagyra nőtt, és nyáron a lombkoronája belelógott a déli oldalon a hármas és ötös számú őrposzt látómezejébe. A két állomásról kölcsönösen nem lehetett látni, mi történik a másik környékén, ez pedig biztonságilag tarthatatlan állapot. Meg is született a döntés: be kell menni a senki földjére, a demilitarizált övezetbe, és megnyírni a 30 méteresre nőtt fát.
Az észak-koreaiaknak persze megfelelt, hogy a túloldalon zavar van a rendszerben, ezért rögtön tiltakoztak is, mondván, azt a fát személyesen a párt és a nép szeretett Nagy Vezére, Kim Ir Szen örökös elnök elvtárs ültette, így szentségtörés és blaszfémia akár csak egy ujjal is hozzáérni, nemhogy lombvágó ollóval meg láncfűrésszel. Az amerikaiak úgy értékelték, hogy ez blöff, és beküldtek egy csapatot nyárfát metszeni.
A fegyvertelen kertészcsapatot 15, szintén fegyvertelen észak-koreai katona várta a fánál. Szó szót követett, befutott egy újabb teherautónyi északi katona, előkerült néhány balta, majd 20-30 másodpercnyi intenzív kézitusa után mindkét fél visszavonult. Az amerikaiak két halottal: Arthur Bonifas kapitány és Mark Barrett főhadnagy nem élte túl a baltás incidenst.
Az észak-koreai propaganda gyorsan reagált, azonnal közleményt adtak ki, amiben tudatták a világgal, hogy az imperialista agresszorok provokálták a békés határőreiket, majd meg is támadták őket, nekik pedig nem volt más választásuk, mint a jogos önvédelem, és az agresszió visszaverése. Négy órával az incidens után Kim Dzsongil, az akkori észak-koreai vezető fia az el nem kötelezett országok konferenciáján „bizonyítékokat” mutatott be az amerikai akcióról, és arra kérte a szervezetet, hogy ítélje el az amerikai agressziót, és szólítsa fel a csapatkivonásra Koreából. A több mint 100 tagországot tömörítő csoport (az ENSZ mögött a második legnagyobb ilyen jellegű nemzetközi szervezet volt akkoriban) erős kubai lobbimunka hatására el is fogadta ezt a közös nyilatkozatot.
A CIA tájékoztatta a Fehér Házat, hogy nagy esélye van egy észak-koreai megtorló csapásnak. A körzetben az amerikai hadsereg készültségi fokát DEFCON 3-ra emelték, ez ugyanaz a szint, ami például a szeptember 11-i terrortámadás napján lépett életbe, ennél magasabb riadót addig csak a kubai rakétaválság idején hirdettek. Felmerült a megelőző csapás ötlete, de a dél-koreai elnök tiltakozása nyomán végül ezt elvetették. Gerald Ford elnök válságtanácsot hívott össze, és kétnapnyi tervezés árán meg is született a Paul Bunyan hadművelet terve. (Paul Bunyan az amerikai–kanadai folklór közismert mesehőse, egy mitikus erővel bíró favágó.)
A terv az volt, hogy az amerikai hadsereg erőt demonstráljon, mutassa meg, ki az úr a háznál, de azért úgy, hogy ne eszkalálódjon a helyzet valódi fegyveres konfliktussá. A helyzet érzékenységét az adta, hogy az északiaknak megalázó arcvesztés lett volna, ha az amerikaiak mégiscsak kivágják a fát, viszont tudták, hogy valószínűleg ők húznák a rövidebbet, ha nagyon elkezdenek emberkedni, és háborúsra fordul a helyzet. De ugyanez megvolt a másik oldalon is: rettentő nagy égés lett volna, ha egy fa miatt meghunyászkodnak, de közben egy újabb kelet-ázsiai háborúba sodródni öngyilkosság lett volna az elnök számára pár évvel a vietnámi kivonulás, majd Saigon eleste, és az egyesült, kommunista Vietnám létrejötte után.
Három nappal az amerikai katonák halála után, augusztus 21-én, helyi idő szerint reggel 7-kor elindult a Paul Bunyan hadművelet: 813 amerikai katona M16-os gépkarabélyokkal és M79-es gránátvetőkkel felszerelve, plusz 29 helikopter és egy tank nyomult be a demilitarizált zónába, a kétszer nyolcfős, láncfűrészes favágó csapatot kísérve. A zóna határain túl, de azért látótávolságban B52-es stratégiai bombázók köröztek a levegőben, vadászgépek kíséretében. A USS Midway repülőgép-hordozó anyahajót is partközelbe rendelték, további 4000 tengerészgyalogossal és 70 harci repülővel a fedélzetén.
A túloldalon egy szál, megtépázott nyárfa állt, és valószínűleg a népi hagyománynak megfelelően reszkettek is a levelei.
Amint elkezdték kivágni a fát, a túloldalon 150-200 észak-koreai katona jelent meg, géppuskákkal. Az akció vezetője, Victor S. Vierra alezredes riadóztatta a legközelebbi amerikai légitámaszpontot, a japán Yokotát, ahol készenlétbe álltak a C130-as csapatszállítók, hogy további erősítést dobjanak át Koreába.
Az amerikaiak és az észak-koreaiak 42 percen át néztek farkasszemet, míg dolgoztak a favágók. Három perccel hamarabb végeztek, mint a hadművelet tervében szerepelt. Amint elkészültek, mindkét fél óvatosan visszavonult, csak a fa törzsének nagyjából 6 méteres csonkja maradt hátra (1987-ben egyébként végleg kivágták, egy emlékmű van a helyén azóta).
Észak-Korea kisvártatva elismerte, hogy a baltás incidens mégsem egészen úgy történt, ahogyan először kommunikálták, és nem volt semmiféle amerikai agresszió. Ez összefüggésben állhat azzal, hogy időközben kiderült, hogy az egyik amerikai őrposztról lefilmezték az egész eseményt.
Az egyik baltát, amivel az amerikai katonákat megölték, azóta ereklyeként őrzik egy észak-koreai múzeumban. Mun Dzsein (angol átiratban Moon Jae-in), az egyik katona, aki a dél-koreai különleges erők tagjaként a támogató csapatban részt vett a hadműveletben, jelenleg Dél-Korea elnöke.
