Ha nagymacskákról készül természetfilm, szinte biztosan belekerül egy olyan snitt, amiben a fejedelmi állat felszegi a fejét, és elnyújtottan ordít egy kiadósat. Oroszlánüvöltést állatkertben is könnyű elcsípni – ez ugye fontos cselekményszál volt a Keménykalap és krumpliorrban is –, de ordít a tigris, és a jaguár is. A nagymacskák legismertebb rokona, a DNS-ét tekintve kb. 95 százalékban azonos házi macska viszont képtelen ilyen mutatványra. Cserébe tud dorombolni, ami pedig az oroszlánnak nem megy. Hogy lehet ez?
A magyarázat igazából egyszerű: a hangképző szervek eltérő felépítésében rejlik a titok. Az ordításban a nyelvcsontnak kulcsszerepe van, ami a gége tetejénél elhelyezkedő, U alakú csontocska. A házi macska nyelvcsontja merev, míg az oroszláné sokkal rugalmasabb, és hosszú ínszalagban végződik. Ez a rugalmasság teszi lehetővé, hogy az állat jobban leeressze a gégéjét, és az ordításhoz szükséges mély hangokat képezzen. A házi macska ezt a trükköt nem tudja, a legtöbb, ami ilyen téren elvárható tőle, az a tüzelési időszakban produkált idegesítő vernyákolás.
A másik fontos különbséget a hangszalagoknál kell keresni, egész pontosan a hangszalagizmoknál (nem meglepő módon ezek a hangszalaghoz kapcsolódó izmok). Az oroszlán hangszalagizmai az ordibáláshoz igazodva hosszabb, nyúlósabb, zsírosabb szövetekké alakultak, mint azok a szövetek, amikből a házi macskák hangszalagizmai felépülnek – mint azt egy 2011-es tanulmány megállapította. Ilyen elasztikus szövetekkel könnyen lehet üvöltözni, de dorombolni már nem, mert ahhoz a hangszalagizmok igen gyors mozgatása, rezegtetése szükséges, ami másfajta szerkezetet kíván.
Tehát vagy vrooááááá vagy prrrrhhh – mindkettőt nem lehet kérni a törzsfejlődéstől, mert a kétféle hanghoz eltérő hangképző berendezés szükséges a torokban. Hogy pontosítsuk a macskafélék Ki mit tudját: a párducformák Panthera nemébe tartozó nagymacskák tudnak ordítani, vagyis az oroszlán, a jaguár, a tigris és a leopárd különböző alfajai. Ebbe a nembe tartozik még a hópárduc is, de ő nem nyert az evolúciós lottón: se ordítani, se dorombolni nem tud, csak szaggatottan pöfög (ilyesmire amúgy a tigris is képes). A dorombolás pedig nem csak a házi macska sajátja, mert egyebek közt dorombol a puma, az ocelot, a gepárd és a hiúz is. (De igazából egy ember is könnyen megtanulhatja.)
A jelenlegi ismeretek szerint a dorombolás régebben alakult ki a macskafélékben, de hogy miért, arra egyelőre nincs biztos válasz. A dorombolás folyamatosan rezegteti a hangszálakat, nemcsak kilégzéskor, de még belégzéskor is – felesleges energiapazarlásnak tűnik, de minden bizonnyal van valamilyen mögöttes értelme. Egy népszerű, és kutatásokkal részben már megtámogatott elmélet szerint a dorombolás öngyógyító mechanizmus, 25-150 hertzes rezgései ugyanis segíthetik a sérült mozgásszervek felépülését. De felmerül annak lehetősége is, hogy a macskák dorombolással jeleznek egymásnak, ha biztonságosnak ítélik a helyzetet, egy másik teória azt veti fel, hogy az anyamacskák dorombolása eredetileg a kismacskák nyávogását hivatott elnyomni, jobb védelmet adva a kölyköknek az esetleges ragadozók elől.
Hogy aztán a dorombolást egyes nagymacskák miért cserélték le ordításra, az sem teljesen világos, de valószínűleg összefüggésben áll hangerővel. Egy oroszlán üvöltése akár 110-115 decibeles is lehet, ami már megközelíti egy repülőgép-hajtómű hangerejét, egy kiadós dorombolás ezzel szemben csupán 25 decibeles. Vélhetően az üvöltés a territórium védelmét szolgálja, és egy oroszlánhoz hasonló csúcsragadozónak természetes környezetében nagyobb szüksége lehetett ilyen mutatványra, mint egy diszkrét, kellemes berregésre. És hogy a házi macskáknál nem fejlődött ki ez a képesség, annak inkább csak örüljünk – képzeljük el, milyen lenne, ha a macskánk reggelente ordítással ébresztene.
