2021. szeptember 18. – 07:00
frissítve
„Ő volt az, aki kinyitotta a kaput, és megmutatta, hogy az atlétika szórakoztató, drámai és elbűvölő is egyben. Jövőképet mutatott a fiatal nők ezreinek, hogy érdemes a sporttal komolyabban foglalkozni” – 1971-ben, ötven éve méltatták így a mindig mosolygós Betty Robinsont, amikor bekerült a Hírességek Csarnokába. Hogy ott van a helye, abban már akkor mindenki biztos volt, sokan azon csodálkoztak, miért csak 60 évesen került be a sportág halhatatlanjai közé.
A története úgy indult, hogy az iskola után lekéste a Chicagóból Harvey-ba induló vonatát, de utánafutott 16 évesen, és utolérte. A biológiatanára, Charles Prices, aki korábban atléta volt, épp ezen a vonaton utazott. Robinson, miután utolérte, és fel tudott rá szállni, mellé ült le. Price rögtön azt ajánlotta neki, hogy érdemes lenne elkezdenie sportolni, ha ilyen sebességre képes. Robinson eddig a pillanatig nem is tudta, mi az atlétika, neki csak természetes volt, ha késésben van, akkor a futás a segítségére lehet.
Mivel a nőknek akkor még nem volt csapatuk a gimnáziumban, a fiúkhoz csatlakozott. Price felügyelte az első lépéseit, és arra is megkérte Robinsont, hogy az iskola folyosóján fusson ötven métert. Lenyűgözte a sebessége.
Robinson 1928. március 30-án futott élete első versenyén, a második futásán, június elején rögtön megjavította 100 méteren a világcsúcsot, kereken 12 másodpercre volt képes Chicagóban. A nők 1928-ig az atlétikában nem indulhattak az olimpián, csak úszásban és íjászatban. Robinson szerencséjére azonban az olimpián is megmutathatta képességeit. Az amerikaiak hajóval mentek Hollandiába, az olimpia helyszínére, és kilenc napon át tartott az út. Mivel a hajón tökéletes volt az ellátásuk, a többségnek gyarapodott a súlya, a 16 éves Robinson viszont akármennyi fagylaltot evett is meg, egy dekával sem lett nehezebb.
Ennek azért volt jelentősége, mert társai nem tudták hozni a formájukat, és az előfutamban ugyan még viszonylag jól futottak, de az elődöntőben már nem, és esélyük sem volt arra, hogy bejussanak a hatos döntőbe. Robinson viszont 12,4-es időt futott az elődöntőben, amivel biztosította a helyét. A kanadai Fanny Rosenfeld hajszálra ugyanennyit ért el a másik elődöntőben, szóval a fináléban a nagy csatájukra lehetett számítani, és így is lett.
Mindketten jól rajtoltak, fej fej mellett haladtak, egyszerre estek be a célba, ám mintha Robinson ért volna be előbb. Ő azonban nem hitte, hogy megnyerte, mert Rosenfeld mellett Smith is rendkívül gyors volt, ráadásul a kanadaiak Rosenfeldet győztesként ünnepelték. Végül azonban kiderült, mindkét kanadait egy tizeddel múlta felül, és 12,2-es olimpiai csúccsal Robinson győzött. A társai dobálhatták a magasba, ő lett az első amerikai bajnoknő atlétikában. A kanadaiak a váltóban visszavágtak, de amikor Robinson visszatért a hazájába, óriási ünneplésben részesítették őt. 16 évesen arról nyilatkozott, hogy 1932-ben Los Angelesben megvédi a címét, 1936-ban még versenyezni fog, utána pedig edzőnek áll.
Folyamatosan fejlődött, ötven és hatvan méteren is megjavította a rekordot. 1931. június 28-án azonban egy forró nyári délután gyökeresen megváltozott az élete. Az unokatestvére felajánlotta neki, hogy repülhet vele egyet, a felszállás rendben ment, a levegőben aztán meghibásodott a kisgép, leállt a motorja, és zuhanórepülésbe váltottak, majd egy mocsaras területre csapódtak be. A mentésben részt vevőket szörnyű kép fogadta: Robinson fejéből ömlött a vér, a bal lába kicsavarodott, három helyen eltört, a bal keze is eltörött, belső sérülései is voltak. Úgy tűnt, nem is lélegzik. Temetkezési vállalkozóhoz szállították egy autón, amikor leszedték a platóról, azt észlelték, hogy mégiscsak lélegzik.
Mindketten túlélték a balesetet. Unokatestvére lábát amputálni kellett, Robinson néhány nap után magához tért a kómából, de az orvosok az első diagnózis alapján azt mondták, ha valaha még járni tud, hálás lehet a sorsnak. Három hónapig volt kórházban, a csontjait csavarokkal rögzítették, az egyik lába rövidebb lett, mint a másik. A sokkhatás után nem volt kedve kikászálódni az ágyából, a sógora viszont olyan támaszt jelentett neki, amire nem is számíthatott. Az ő hatására nyerte vissza az életkedvét, először csak sétálni tudott. A 32-es olimpiáról természetesen távol maradt, a lengyel Walasiewicz nyert, váltóban az amerikaiak lettek a legjobbak.
Robinsonban egyre erősebb lett a hit, hogy nem adhatja fel az álmait, és előbb csak óvatosan terhelte a lábát, később már bátrabban. Eközben a család élete is rosszabbra fordult, a gyógykezelése nagyon sokba került, bankár édesapja a világválság alatt elveszítette a munkáját, Robinson pedig sok relikviáját adta el, hogy meg tudjanak élni valahogy. Az aranyérmét azonban megtartotta. Titkárnőként dolgozott, és amikor csak tudott, ott volt a pályán, hogy bekerülhessen az olimpiai csapatba, ahol nagy volt a konkurencia.
Az 1936-os olimpián 24 évesen, a csapat legidősebb tagjaként bekerült az amerikai váltóba. A New York Times Mosolygós Bettynek keresztelte el, mert a megpróbáltatások után is áradt belőle a jókedv. Egyéniben nem indulhatott, Helen Stephens 11,5-ös idővel nyerte meg az aranyat Walasiewicz előtt. A váltóban a németek az előfutamban világcsúcsot futottak (46,4), nyolc tizeddel jártak az amerikaiak előtt, és ők számítottak az abszolút favoritnak. Adolf Hitler kancellár is ott ült a lelátón, ő is várta az újabb német aranyat.
Robinson a harmadik embere volt a csapatnak, ő adta át a váltóbotot az egyéniben is győztes Stephensnek. A németek vezettek, a harmadik váltásnál azonban a befejező ember, Dörffelt elejtette a botot, így kiestek, és az amerikaiak nagy fölénnyel nyerték meg a versenyt. Robinson így foglalta össze az érzéseit:
„Nagyon nehéz volt a 100 méteres versenyt végignéznem, de ez az aranyérem most kárpótolt mindazért, ami velem történt.”
Robinson eredeti tervét elengedte, nem kezdett el edzősködni. Két gyermeket szült, valamennyire a sportág közelében maradt, versenybíró lett. Az eredményeivel nem kérkedett, volt, hogy barkácsboltban volt eladó. 1999-ben, 87 évesen halt meg.
Forrás: Wbur.org, Worldathletics
