Százezren laktak volna Békásmegyer egyetlen óriásházában, a négy kilométer hosszú szalagházban

2021. szeptember 12. – 09:10

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Budapestnek sok tervezőasztalon maradt, meg nem valósult épülete volt, de közöttük is kivételes helyet foglal el a gigantikus békásmegyeri szalagház hatvanas évekbeli terve: egyetlen, négy kilométer hosszú, 40-50 emelet magas, forradalmian új technológiával épülő lakóház, ami százezer embernek adna otthont olyan minőségben, ami a nyugati luxuslakások színvonalát, páratlan panorámát és természetközelséget nyújtana, miközben olcsósága miatt megtakarítást jelentene a népgazdaságnak is.

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

A nagyvárosnyi lakóház abszurd fantáziának és kommunista utópiának tűnhet, de éveken át tartó, komoly társadalmi vita lett belőle, és a tervező éppen egy rendszeren kívüli, magányos vizionárius zseni volt, akit végül a hatalom lehetetlenített el és kényszerített emigrációba. A békásmegyeri óriásházról a hatvanas években hosszú vita zajlott a Kádár-kor nyilvánosságában, az ötlettel sokan szimpatizáltak az építész szakmában és a nagyközönségben is, főleg a fiatalok között. Jól mutatják ezt egy betiltott dokumentumfilm kockái:

Kovács András Ma vagy holnap című, másfél órás filmjében a megszólaltatott fiatalok nagy lelkesedéssel beszélnek az elképzelésről, egy olyan házról, ahová akár azonnal beköltöznének. A filmet a bemutatója után azonban gyorsan dobozba tették, a szalagházvitának pedig a terveket kidolgozatlannak és megvalósíthatatlannak minősítő Építésügyi Minisztérium felszólítására a Népszabadság vetett véget.

1956 után a kora-kádári restauráció egyik legfőbb célja és a rezsim megszilárdításának útja az életminőség gyors javítása volt, ennek azonban volt egy nagy akadálya, a lakáskérdés. Keller Márkus tanulmánya szerint (ami a virtuálisan a megszüntetése után is tovább élő 1956-os Intézet évkönyvében jelent meg) 600 ezer lakás hiányzott Magyarországon. Ekkoriban indultak csak a lakótelep-építések, az Óbudai Kísérleti Lakótelepen új technológiákkal, alaprajzokkal, beépítési lehetőségekkel próbálkoztak, miközben a politika azt látta, hogy szűk panelek helyett a dolgozók eléggé el nem ítélhető módon továbbra is inkább családi házban szeretnének élni. A kor egyik fontos társadalmi vitája éppen a családi ház iránti „nosztalgia” körül forgott, e „régi beidegződés” körül, amit sokan egyfajta kispolgári eszmény továbbélésének tekintettek.

Elméleti szinten a kérdés a „szocialista lakhatás” módja volt. A rendszer válasza erre végül a szovjet mintát követő, nagy állami panelprogramok lettek, de a kérdés ekkor még nem volt teljesen eldöntött, és a békásmegyeri szalagház koncepciója éppen a szovjet típusú létező szocializmusnak kívánta egy radikális, grandiózus, de közben mégis természetközeli és közösségibb alternatíváját nyújtani.

Szovjet panelek helyett Le Corbusier a négyzeten

A békásmegyeri szalagház tervezője egy lényegében céhen kívüli fiatal, huszonéves mérnök volt, aki politikailag sem volt éppen a rendszer kegyeltje. Az erősen vallásos indíttatású Zalotay Elemér műegyetemistaként 1956-ban is aktív szerepet játszott a forradalomban, rövid időre le is csukták, és bár szabadulása után lediplomázhatott, jó állásra nem volt kilátása – hamarosan egy mátrai kis faluba került, ahol leginkább csak az ételjegyek kiosztásával foglalkozhatott. Éjjelente azonban ekkor is saját, gigantikus tervén dolgozott, egy olyan, új típusú ház koncepcióján, ami tömeges, olcsó és minőségi, mai szóval „zöld” és emberközeli megoldást nyújtana a lakhatási válságra.

Saját szavai szerint már gyerekként is ez a kérdés foglalkoztatta, és 1958-ban valahogy a partvonalról utat talált az illetékes miniszterhez, aki érdeklődéssel fogadta a terveket. Először az óbudai Schmidt-kastély parkjába tervezett egy valóban kísérleti, 700 méter hosszú, tízemeletes épületet (ebből a gyakorlatban ugyanúgy nem lett semmi, mint később sem a legtöbb tervéből), majd nemsokára a Békásmegyer és Csillaghegy közötti, Dunához közeli sávot nézte ki, nagyjából a mai békásmegyeri lakótelep helyén.

Korabeli látványterv a szalagházról – Forrás: Univerzum / Arcanum

„Ha azt akarjuk, hogy ez a merész terv valóra váljék, máris intézkednünk kell. E területet ugyanis az OTP kis családi házak részére akarja felosztani” – figyelmeztetett a nagyközönségnek szóló 1959-es cikkében az Élet és Tudományban, melyben először vázolta fel a(z ekkor még csak kétkilométeresre kalibrált) szalagház tervét. A kiindulópont a szovjetek helyett az új építőművészet legnagyobb teoretikusa, a francia Le Corbusier volt, mindenekelőtt a legendás Marseille-i Unité d’Habitation nevű háza, ez a természetbe épült lakóház, amiből a kilátás egyik oldalon a tengerre, a másikon a dombokra nyílik. Zalotay ezt kívánta továbbfejleszteni és egy teljesen új szerkezeti technológiával jóval grandiózusabbá tenni: egyetlen, városnyi, lábakon álló, függőleges kertekkel rendelkező, utópisztikus szalagház az erdős tájban, ahonnan a lakók csak a természetet, a fákat, a pilisi hegyeket és a Dunát látják, miközben a kor legmagasabb színvonalán mindent megkapnak házon belül.

„Az egyes lakásokban az emberek úgy érzik majd magukat, mintha egy hegy tetején álló villában laknának, s alattuk egy erdős völgy terülne el

– írta a tervező a Kortársban az elképzeléséről. – A föld felszínéről minden forgalmat eltüntetnénk. Az épületet így többszáz méter széles, forgalomtól mentesített erdő övezné. Vigyázat: valódi erdő és nem parkerdő! Az erdőn túl, néhány száz méternyire, minden eddig ismert lakótelep sportterületénél sokszorta nagyobb sportolásra alkalmas területet biztosítunk.” A tájban magányosan álló ház lakásaihoz tartozó teraszokról az emberek csak a környező erdőt és a fákon túl a pályákat látták volna, utak nem szabdalták volna a környéket, a forgalom a ház alatt menő úton, illetve a szintén a ház alatti függővasúton zajlott volna.

1961-es fantáziarajz a békásmegyeri szalagházhoz Újpestről kanyarodó függővasútról – Forrás: Magyar Ifjúság / Arcanum

„A szalagház üveg­burkolatú földszintjén zajlik le a távolsági közlekedés. A kétszer tizenegy méter széles autóút fölött gumiba ágyazva sínen halad a gyorsvasút, mellyel a házból néhány perc alatt elérhető a fővá­ros központja. Maga­sabb szinteken össze­kötőfolyosók biztosít­ják, hogy a lakók el­juthassanak a közin­tézményekbe, üzletek­be és természetesen a házon belüli színház­ba és mozikba. Az is­kolák, a kórházak, a strandfürdő természe­tesen a zöldben kap helyet” – ismertette lelkesen a terveket a Magyar Ifjúság a 20000 lakás – háromkilométeres szalagház modern lakónegyed az erdő sűrűjében című cikkében.

A lakásokhoz csőpostaszerű étellift vitte volna a melegételt a ház központi konyháiból, a szennyesruhát egy másik rendszerrel lehetett volna leküldeni a mosodába. A ház szolgáltatásaival a tervező a nőket is szerette volna felszabadítani a házimunka nagy részétől, de a közösségi funkciók erősítésével általában is egy olyan társadalmi modellre akart kidolgozott javaslatot tenni, ahol az emberek kevésbé atomizáltan élnek egymás mellett.

„Olyan elkülönített otthonokat kell terveznünk, mint a nyugati felső körök mindenki előtt kívánatos luxusvilláiban megtalálható. Az otthont közvetlen kapcsolatba kell hoz­nunk a természettel, és olyan színvonalú otthoni kiszolgálást biztosítani, ami az osztálytársadalomban a cseléd vagy a cselédség feladata” – írta Zalotay a víziójáról.

Egy technológiai innovációval mindez szerinte még olcsóbban is kihozható, a szalagház lakásai jóval kevesebbe kerülnének, mint a korszak típuslakásai. Az olcsóság meghatározó érve volt, az újítás pedig egy új szabadalom, amit Böröcz Imrével, a vezető statikussal együtt dolgozott ki. Ennek lényege egy cementbetonból készülő, különálló, de a hagyományosnál sokkal könnyebb tartószerkezet, ami a tervezők szerint 50 emeletes épületeket is biztonsággal elbír. Ebbe a szerkezetbe felfüggesztéssel akarták behelyezni a „lakódobozokat”, melyek lényegében szabadon cserélhetők lettek volna. Az ármérséklés mellett ennek a szándék szerint két további előnye lett volna: a lakók saját dobozukat maguk is szabadon alakíthatták, építhették volna, a lakások alaprajza pedig sokkal változatosabb lett volna, mint a házgyári egyenpanelekben.

Részlet az Élet és Tudomány 1959-es cikkéből – Forrás: Élet és Tudomány / Arcanum

A terveket Zalotay folyamatosan átdolgozta, a leggrandiózusabb elképzelések négy kilométer hosszú házról szóltak, melynek húszezer lakásában nyolcvanezren élhetnének kényelmesen. Az elképzelést a közvélemény lelkesen fogadta, az építészeti hatóságok és a minisztérium azonban valójában végig elutasító volt a kitartó építésszel szemben. Miután egy nyugati építészeti folyóirat leközölte a terveit, mint Le Corbusier Habitat-jának az izgalmas folytatását, a Mélyépterv vállalatban Böröcz-cel együtt lehetőséget kapott a részletes tervek kidolgozására, de valójában soha nem foglalkoztak komolyan a terveikkel. Zalotay azért fordult a szélesebb nyilvánossághoz, mert úgy érezte, hogy ez az egyetlen esélye.

Valentinyi elvtárs közbelép

1965-ben az Új Írás a vitaindítás szándékával, Egy „nehéz ember” címmel lehozta az építész „Valentinyi elvtársnak” címzett nyílt levelét, melyben a Kádár-rendszerben teljesen szokatlan módon, a lehető legnyíltabban beszélt politikai konfliktusról, szakmai ellehetetlenítésről, fúrásról. Azzal vádolta a minisztériumi középvezetőket, hogy ellehetetlenítették őket, a tőlük függő szervek minden lépé­süket akadályozták, épületszerkezeti sza­badalmuk külföldi eladását is meghiúsították.

„Merjünk forradalmat csinálni, mert ez szükséges

– írta felhívásában. – Ma Magyarországon minden építésznek kötelessége lenne, hogy lakásokat a lehető legolcsóbban tervezzen. Én sem vagyok hajlandó ezt másképpen tenni. És hogy emellett én teljes igényű otthonokat is tudok tervezni, mondd: miért közösít ezért ki az építésztársadalom?”

A szenzációt keltő levélből több hónapig tartó vita lett a lap hasábjain, ami megmutatta, hogy Zalotayt az építészek nem közösítik ki, többnyire az új útkeresést támogató vélemények jelentek meg. A szocialista lakhatásról szóló polémia azonban nem volt a hatalom ínyére. A rendező Kovács Andrásnak az építészről és a békásmegyeri szalagházról szóló filmjét egyetlen vetítés után betiltották, a tervezést felfüggesztették. A hatalom szócsöveként működő Népszabadság olyan olvasói leveleket idézgetett, mint Telekes Zoltán győri szerszámedzőé:

„Elítélem az újítók népszerűség-hajhászását!”

A pártlap azt sérelmezte főleg, hogy egy legjobb esetben is csak évtizedes távlatokban megvalósítható építészeti ötletet a tervezők a laikus közönség előtt úgy tünte­ttek fel, mint ami egykettőre megoldhatná a lakásprob­lémát, és ezt csak a bürokrácia akadályozza. A (minisztériuméval egyező) szerkesztőségi álláspontként deklarálták, hogy „a lapokban folytatott szalagház-vitát károsnak tartjuk, mert visszaélt a laikus közvélemény bizalmával, meggondolatlan játékot folytatott a lakásgondokkal küszködő emberek jogos vágyaival és várakozásával”.

„A leggyakoribb ellenvetés az ügyben az volt, hogy a technológiai elgondolás komolytalan, teljesen megalapozatlan, tulajdonképpen nem is létezik, csak egy mániákus fantazmagóriája, nincsenek is tanulmányozható tervek, vagy ha vannak, nem lehet eligazodni rajtuk” – írta az ügyről Kovács András, aki a szakmai féltékenységet, túlzott óvatosságot, kasztosodást és a magyar szellemi életre jellemző céhszellemet okolta. „Hogyha valaki valamivel jön, akkor nagyon sokan lehurrogják, megakadályozzák. Aki nem tud, annak könnyebb valamire azt mondani, hogy nem, mert akkor nem derül ki, hogy az a valami jó volt-e, vagy sem, s így semmi felelősség nem terheli, semmi baj nem érheti.”

Könnyen lehet, hogy a több kilométeres szalagház terve valóban nem állt még közel a megvalósíthatósághoz. A terv egyszerre több mindenben, méretben, anyaghasználatban, szerkezeti megoldásokban, alaprajzban akart merész újításokkal előrukkolni, miközben egy gigantikus társadalmi kísérletet is megfogalmazott, felsőbb jóváhagyás nélkül. Kérdés, hogy egy ekkora ház hogyan állt volna ellen a gyakorlatban a szélviszonyoknak, mit kezdett volna a néhány évvel később már tömegessé vált autóhasználattal, és lehetne sorolni a további kérdőjeleket.

A tervek leállítása mögött azonban elsősorban a fennálló struktúrákon kívül mozgó és gondolkodó, nonkonformista építész és a hatalom összeférhetetlensége, illetve a hazai kísérletekkel szemben a szovjet házgyári technológia mindenek fölöttisége állt. Zalotay, bár hivatkozott és bizonyára hitt is a szocialista életmód eszményeiben, saját utakon járt. Mint Mújdricza Péter írta róla: „A szó legszorosabb értelmében komolyan vette a huszadik századi korai modern építészetnek azt a mélységesen humánus, ős-szociális indíttatását, hogy a lehető legkevesebb anyagból, a legolcsóbban, egészséges, napos, világos, kedvezően tájolt, lenyűgöző panorámájú lakást biztosítsunk a földkerekség minden emberének, a kor legmagasabb technikai színvonalán”.

Magyar őrült, magyar zseni

Néhány évvel később Zalotay Elemér emigrált: bár korábban vitorlázórepülést is tanult, hogy majd így repüljön át a vasfüggöny felett, erre nem került sor, 16 elutasított útlevélkérelem után megkapta a kiutazási engedélyt, ő pedig nem jött haza Svájcból. Ott ugyanúgy magányos utópista őrült-zseni maradt, mint Magyarországon volt. Miközben a megélhetésért szokványos statikai terveken dolgozott, élete végéig készítette sci-fit idéző, de részletesen kidolgozott terveit megastruktúrákról, tervezett zöld felhőkarcolót, függőleges kertet Manhattanbe és Budapest közepére, falábú, fából és acélból épített spirális toronyházat Balatonfüredre. Saját, két kezével felépített, könnyűszerkezetes svájci háza Ziegelriedben az alternatív építészet kultikus, műemléki védettség alatt álló darabja.

„Házam homlokzata, mint a Pink Floyd zenéje, modern, mégis valahogy középkori”

– mondta a kerámia-, patinázódott réz- és üvegborítású, tájból kinövő házról, ami úgy képviseli az „otthonát az ember maga is meg tudja építeni” elvből kiinduló „make it yourself” irányzatot, hogy közben hasonló szemléleten alapul, mint a több kilométeres óriásháztervei. Csak a gondosan nyírt szomszéd kertektől ütött el teljesen, bent pedig fokozatosan kavicsok, kötelek, drótok, építési hulladékokból készült, szoborszerű használati tárgyak lepték el a házat. A szomszédok aláírást gyűjtöttek ellene, le akarták bontatni, volt, aki, kővel dobta be az üvegét – a magyar építész pedig lelkesen beépítette a követ a házba.

Zalotaynak az izgalmas kevés magyar épületén túl (mint a szintén Le Corbusier hatását mutató, szombathelyi Szputnyik megfigyelőállomás és csillagvizsgáló), elsősorban ez az idővel elfogadott, de mostanra nagyon rossz állapotban lévő ziegelriedi háza az egyetlen valóban őt tükröző épülete – pedig ő azt vallotta, hogy az építészet csak akkor létezik, ha megvalósul. Mint 2006-ban egy Magyar Narancs-interjúban mondta:

„Azt gondolom, hogy az én életem – ha a terveimből valóban elkészült épületekkel mérjük – teljes kudarc, hiszen egyetlen szabadalmamat vagy megoldásomat sem valósítottam meg (…) Az érdekes a dologban az, hogy míg Magyarországon egyszerűen csak őrült művészként kezeltek, addig Svájcban a házam körüli viták idején megkaptam az »őrült magyar«️ jelzőt. Úgy tűnik, hogy egyszerűen az a sorsom, hogy minden országban én legyek az aktuális őrült.”

Zalotay Elemér tavaly novemberben halt meg koronavírus-fertőzésben Svájcban, 88 évesen.

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.