2021. szeptember 1. – 04:57
Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez felbukkanása óta egyre népszerűbb az amerikai politikai életben – történelmi okok miatt főként a demokrata táborban – az a gondolat, hogy a szupergazdagokat erősebben kéne adóztatni. Különösen nagy lökést adott ennek a gondolatnak, amikor kiderült, hogy a koronavírus-járvány által megtépázott országban a leggazdagabbak pár száz fős rétege összesen ezermilliárd dollárt keresett a járvány alatt. Ez pedig akkor is elég vérlázítóan hangzik, ha itt nem konkrét pénzkötegekről vagy bankszámlaállásokról van szó, hanem főleg a digitális bizniszben utazó cégek megugrott részvényárfolyamairól. Most éppen az évi 10 millió dollár (kb. 3 milliárd forint) feletti éves keresetre javasolt 70%-os jövedelemadó körül megy a vita az amerikai sajtóban, és ebben a vitában rendszeresen előkerül, hogy jó, jó, elég vadul hangzik, de volt már Amerikában 90% fölötti adókulcs is, és mégsem pusztult bele az ország, nem emigráltak tömegesen Észak-Koreába a milliárdosok, sőt, a gazdaság egyenesen szárnyalt.
És valóban, az ötvenes évek első felében stabilan 90% fölött volt az amerikai adókulcs a legfelső jövedelmi sávban, a rekord 1952 volt, 92%-os kulccsal (illetve 1944 még ezt is meghaladta, de azt a háborús helyzet miatt inkább ne keverjük most ide). Ez elég észbontóan hangzik a szabad piac és a kapitalizmus fellegvárában, ahol már az állami egészségbiztosítás halk említésére is kommunizmust kiált a nép.
Persze ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy minden megkeresett dollárból 92 centre rátette a kezét az állam. Abban az évben az egyébként sűrűn és drasztikusan változó amerikai jövedelemadó-rendszer éppen 26 sávval működött, a legalsóban 22% volt az adókulcs, ami aztán fokozatosan növekedett, és a legfelsőben – évi 200 ezer dolláros jövedelem fölött – érte el a 92%-ot. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a 92%-os sarcot csak a jövedelem 200 ezer dollár feletti részéből kellett levonni, az ez alatti rész pedig darabonként, az adott sávoknak megfelelő összegre vonatkoztatva adózott az oda kiosztott adókulccsal. Tehát az ember éves keresetéből az első 2000 dollárt 22%-os kulccsal adózta le, a második 2000-et 24%-kal, a harmadikat 29-cel, és így tovább.
Ez azt jelentette, hogy 100 ezer dolláros évi kereset felett már alig-alig érte meg fizetésemelésre hajtani, hiszen ezeket a pluszpénzeket már szinte teljes egészében elvitte az adó (100 ezer dollár felett lépett be az ember a 90%-os adósávba, 150 ezernél a 91%-osba, és 200 ezernél a 92%-osba). Vagyis ha valakinek az éves 150 ezer dolláros fizetését bőkezűen megemelték 180-ra, annak valójában nem 30 ezerrel, hanem csak 2700 dollárral több maradt a zsebében.
Ehhez azért vegyük hozzá, hogy azóta 70 év alatt 950%-nyi infláción esett át az amerikai dollár, vagyis az a 200 ezer dolláros legfelső sáv 2,1 milliót jelent mai áron, azaz kb. 620 millió forintot. Tehát havi 52 millió forintos bruttó kereset felett érezheti magát ma valaki az 1952-ben 92%-os adóval sújtott amerikaiak helyében. Ez akkoriban nagyjából 10 ezer családot érintett Amerikában.
És ezt tényleg be is fizették?
Nyilván nem. Az amerikai adórendszer ma is arról híres, hogy kismillió adójóváírási lehetőség van benne, akkoriban pedig pláne tele volt olyan kiskapukkal, amiket a 90% feletti kulcsokkal szorongatott gazdagok nem szégyelltek kihasználni. Számítások szerint a leggazdagabbak által valójában befizetett jövedelemadó csak kb. 45%-nyi volt.
(És itt tegyük hozzá, hogy most a jövedelemadóról beszélünk, amit az ember a fizetése után utal át az államkasszának – márpedig az igazán gazdagok már akkoriban se a fizetésükből voltak gazdagok, hanem tőzsdei nyereségből, céges osztalékból és hasonlókból, amik sokkal kedvezőbben adóztak.)
És hogy mik voltak ezek a kiskapuk? A Los Angeles Times roppant szórakoztató cikke felsorol néhányat azokból, amit a korabeli hollywoodi és Broadway-szupersztárok alkalmaztak Frank Sinatrától és Bob Hope-tól Bing Crosbyn és Sammy Davis Jr-on át Henry Fondáig és Humphrey Bogartig.
Évi 50-60 ezer dollárt lehetett például leírni az adóból, ha valaki ingatlant vett, majd azt bérbe adta – erre egy szövetségi törvény adott lehetőséget, ami a lakhatási költségeket próbálta lenyomni Amerika-szerte, és adókedvezményekkel támogatta a bérlakások építését. De hasonló adójóváírós támogatások voltak például olajkutak fúrására is, aminek nyomán az összes hollywoodi sztár texasi olajcégekbe társult be, hogy lenyomja az adóalapját. Bevett trükk volt a nagyobb sztárok részéről életjáradék formában kérni a komolyabb gázsikat: William Holden például a Híd a Kwai folyón főszerepéért olyan szerződést kötött, ami a film bevételeinek 10%-ára jogosította, évi 50 ezer dolláros adagokban. A film hatalmas kasszasiker volt, közel 30 millió dollárt jövedelmezett, de így mégsem tolta fel a színészt a legfelső adósávba, cserébe vagy húsz évig csordogált belőle a pénz. Ennek alternatívája volt, amikor a sztárok külön céget alapítottak egy-egy filmszerep kedvéért, a cégnek fizette ki a gázsit a stúdió, ahonnan céges nyereségként vette ki aztán a színész a pénzt. Mivel a legmagasabb vállalati nyereségadó 50% volt, ez sokkal jobban megérte, mint jövedelemadót fizetni.
Az amerikai jövedelemadó sávjai és kulcsai egyébként hatalmas kilengéseken mentek át az elmúlt bő száz évben. 1913-ban, amikor a szövetségi jövedelemadót bevezették, 1% volt a legalsó és 7% a legfelső sávban az adókulcs. Utóbbi öt év alatt szökött fel 77%-ra, ahogy az első világháború finanszírozására a kormány pluszbevételek után nézett. A húszas évek végére aztán az alsó sáv adója egészen 0,3, a legfelsőé pedig 24%-ig csökkent. Aztán jött a nagy gazdasági válság, ami után a leggazdagabbak számára már a 80%-ot is elérte az adókulcs. A második világháború alatt, majd az ötvenes években jött a 90% körüli adók világa, aztán ez fokozatosan 70% körüli szintre csökkent, majd Ronald Reagan reformjai vágták le több lépésben, egészen 28%-ig a legmagasabb adókulcsot. Azóta volt némi emelkedés, és ma 7 sávban, 10% és 37% közötti kulcsokkal adóznak az amerikai fizetések.