1923. szeptember 1-jén a Richter-skála szerinti 7,9-es erősségű földrengés rázta meg Japánt. A természeti katasztrófa és az általa okozott tűzvész több mint százezer áldozatot követelt, egyes becslések szerint akár 140 ezret. Egy ilyen eseményt természetesen világszerte megírtak a napilapok, és a filmhíradók is beszámoltak róla. A Broadway filmszínházainak közönsége már pár nappal a tragédia után borzonghatott a megremegő, összeomló és kigyulladó lakóházak láttán. Ezek a felvételek azonban nem Japánban készültek, hanem pár utcával arrébb, New Yorkban.
A japán földrengésről készült felvételeket ugyanis profi filmes trükkmesterek rendezték meg.
Száz évvel ezelőtt járunk, az amerikai mozi hőskorában, a nagy stúdiók születésének idején (konkrétan a Warner és a Disney stúdiója is 1923-ban jött létre). Ebben az időszakban a telekommunikáció még gyerekcipőben járt: az internet és a mobiltelefon még a kanyarban sem volt, az első rádióadók épp hogy elkezdték a sugárzást. A médiafogyasztók viszont már akkor is, a technológiai hiányosságok ellenére is minél előbb értesülni akartak a nagyvilág történéseiről. A hírversenyben így a szerkesztők néha valós felvételek helyett illusztrációkat használtak, és akár addig is elmentek, hogy trükkökkel reprodukáljanak filmfelvételeket. Persze nem olyan viccesen, mint manapság a tajvani híranimációk, a komoly és felelős hírszolgáltatás része volt ez a fajta munka.
A japán földrengés feldolgozásáról megemlékezett a Science and Invention magazin is 1923. decemberi számában (ez a kor rangos ismeretterjesztő folyóirata volt, H. G. Wells is rendszeresen publikált benne). Mint az újság beszámolt róla, a Broadway híradóiba a Bray Productions készített mozgóképet a földrengésről, és ezeket a nézők már tíz nappal az előtt megcsodálhatták, hogy a katasztrófáról készült valódi filmriportok megérkeztek volna New Yorkba.
A Bray Productions alapítója John Randolph Bray volt, a filmanimáció egyik úttörője, aki pár évvel Walt Disney előtt kezdett el foglalkozni rajzfilmekkel. Cégét 1912-ben alapította meg, két évvel később hozta létre a New York-i stúdiót, és a szórakoztatóipar mellett olykor médiacégeknek is dolgozott. Az első világháború alatt például többször is készített animációs illusztrációkat hírekhez, és ez az üzletág a húszas években is virágzott még.
Egy, működésében a faxhoz hasonló, korai technológiának köszönhetően egy-egy fotót akkortájt már gyorsan el tudtak juttatni a világ egyik végéből a másikba – feltéve, ha a két helyet összekötötte megfelelő vezeték. A Bray-stúdió megrendelői talán ilyen módon szereztek valódi képeket a földrengés helyszínéről, talán más úton, nem tudni – mindenesetre a filmesek helyszíni fotókból indultak ki. A fotók nagy részéből háttér lett, egyes épületeket azonban külön kinagyítottak, képüket keménypapírra ragasztották és rugós aljzatra erősítették. Miután aprólékos munkával berendeztek egy terepasztalnyi városrészt, beindították a kamerát.
A trükkmesterek igen egyszerű módszerekkel dolgoztak: meg-megpöckölték a rugókat, mire a papírépületek remegni kezdtek, mintha éppen földrengés rázná őket. Egy-két épületet el is döntöttek, és ugyanekkor egy képen kívül álló filmes belefújt a díszletben előkészített porba, hogy az összeomló épületek porfelhőjét is jelképezze valami. Mindezt félhomályban vették fel, hogy valamennyire leplezzék, hogy a néző csak egy díszletet lát.
Ezután visszatekerték a filmet, és rávettek egy másik felvételt is, elsötétített helyiségben. Egy tepsiben alkohollal lelocsolt szenet gyújtottak meg, ennek a füstjét ventilátorral fújták, miközben felülről ként és salétromot szórtak az izzó szénre, hogy apró robbanásokat szimuláljanak. Némi utómunka után megszületett a végeredmény:
Egy díszletváros, ahol elszabadul a pokol, megmozdul a föld, és robbanások rázzák meg a ledőlő, kigyulladó házakat.
Ma egy ilyen kamuhíradó már nem képzelhető el, de 1923-ban szinte bevett szokás volt. A filmhíradó-producerek egy része a fontos és látványos események felvételeit Hollywooddal gyártatta le, és így akár egy héttel megelőzhették a rivális médiumokat, amelyek valódi felvételekkel szerencsétlenkedtek. Hozzá kell tenni: sehol nem állították, hogy a látott trükkfelvételek igaziak, sőt jelezték is, hogy nem azok: a japán földrengés reprodukciója például a „ahogy valószínűleg történt” kísérőszöveggel került a nézők elé.
A harmincas évekre a trükkriportoknak leáldozott, részben azért, mert a közönség egyre kevésbé elégedett meg az illusztratív megoldásokkal, részben pedig azért, mert a telekommunikáció és a repülés fejlődésével már nem kellett heteket várni a felvételekre, ha a világ túlsó felén földrengés történt. Persze megtévesztő híradások azóta is léteznek, de általában kevésbé ártatlan módon, mint 1923-ban: nem illusztráció, hanem tudatos megtévesztés formájában. És ma már olyan eszközökkel, amikről száz éve a filmes szakemberek csak álmodhattak – a gépi tanulás alapú deepfake technológia előtt például nagy jövő áll e téren.
