2021. július 25. – 18:56
„Egyetlen vágyam, hogy egyszer hőst játszhassak el” – panaszkodott Sessue Hayakawa 1949-ben egy interjúban. A japán színész akkor 63 éves volt, túl egy sikeres pályafutáson, de nagyon ritkán adatott meg neki, hogy pozitív figurát alakítson. Emellett egész életében küzdenie kellett azzal, hogy hazájának túl külföldi volt, Hollywoodnak viszont túl japán.
Hayakawa 1886-ban született Hajakava Kintaro néven, egy Nanaura nevű kis faluban, nem messze Tokiótól. Már gyerekkorában vonzotta a nyugati kultúra, angolul is tanult, de apja a japán haditengerészetbe szánta őt. El is kezdte a katonai iskolát, de nem fejezhette be. Egy alkalommal fogadásból lemerült egy lagúna mélyére, és eközben kirepedt a dobhártyája, a sérülés miatt pedig elbukott a haditengerészet orvosi vizsgálatán. Apja úgy érezte, fia szégyent hozott rá, és ezt erősen éreztette is a gyerekkel. Ez oda vezetett, hogy
a 18 éves fiú megpróbált harakirit elkövetni, és a kutyája mentette meg.
Kintaro komolyan gondolta a dolgot: bezárkózott egy szobába, hagyományos szertartás szerint felkészült az öngyilkosságra, és több mint 30-szor megszúrta magát. A kutyája közben folyamatosan ugatott, erre ment oda a fiú apja, hogy megnézze, mi izgatta fel az állatot. Betörte a zárt ajtót, és gyorsan kórházba vitte a fiút, akinek éppen sikerült megmenteni az életét.
Tiltott gyümölcs, a nők bálványa
Miután felépült sérüléseiből, Kintaro az Egyesült Államokba költözött. Úgy emlékezett vissza, hogy a család kérésének megfelelően a Chicagói Egyetemen tanult közgazdaságtant, és még az egyetemi amerikaifoci-csapatban is játszott. 1912-ben lediplomázott, majd amikor a hazatérésre készült, egyik este betévedt a város japán színházába, és akkor döntötte el, hogy inkább színészettel fog foglalkozni. Későbbi életrajzírói mindezt kétségbe vonják, és az egyetem feljegyzései sem támasztják alá a színész állításait. A legvalószínűbb változat az, hogy Kintaro csak egy-két félévet tanult az egyetemen, azt is levelező szakon (tehát a kampuszon sem járt, nemhogy a focicsapatban), majd Kaliforniában élve elvállalt mindenféle munkákat a mosogatástól a gyári gürcölésen át a színészkedésig – ami aztán nagyon bejött neki.
Kintaro ekkortájt változtatta színpadi nevét Sessue Hayakawára (a sesshū japánul havas mezőt jelent), és A tájfun című darabban olyan emlékezeteset alakított, hogy színésztársa, Tsuru Aoki beajánlotta egy producernek. Ő fantáziát látott a férfiban, és szerepet ajánlott neki egy némafilmben. Hayakawa viszont akkor már haza akart utazni Japánba, ezért irreálisan magas összeget – heti 500 dollárt – kért gázsinak, hogy megszabaduljon a producertől (ez mai értéken majdnem 14 ezer dollárnak, azaz bő 4 millió forintnak felelt meg). A producer rábólintott a pénzre, így Hayakawa Amerikában maradt, filmszínész lett, és 1914-ben feleségül vette Aokit. Nemsokára leszerződtette a kor egyik nagymenő producere, Jesse L. Lasky, a ma Paramountként ismert stúdió egyik alapítója.
A nagy áttörés 1915-ben meg is jött neki A megbélyegzett asszony (eredeti címén The Cheat) című filmmel, amit Hollywood egyik első rendezősztárja, Cecil B. DeMille készített. Ebben Hayakawa egy gazdag és gátlástalan férfit játszott, aki megpróbál rávenni egy férjes asszonyt, hogy pénzért adja oda magát neki. A film óriási sikert aratott, Hayakawa pedig egy csapásra a nők kedvence lett, Hollywood egyik első szexszimbóluma.
Nem túlzás, hogy a nők a lábai előtt hevertek: egy alkalommal egy premierre érkezve egy tócsa előtt állt meg a limuzinja, a rajongók pedig egymással versengve terítették a színész elé kabátjaikat.
Hogy a jelenséget megértsük, szót kell ejteni arról, hogy a filmvásznon akkoriban íratlan szabály volt, hogy fehér ember csak fehér emberrel bonyolódhat szerelembe – sőt, írott szabály is, mert Kaliforniában (és a legtöbb amerikai államban) törvény tiltotta, hogy a fehérek nem fehérekkel házasodjanak. Hayakawa így szexuális fantáziává vált, akiért főleg a fehér nők bomlottak; nemcsak azért, mert jóképű és atletikus volt, hanem azért is, mert megjelenésével, szerepeivel tabut, tiltott gyümölcsöt testesített meg. Onnantól kezdve Hayakawa sorra kapta a szerepeket romantikus filmekben, később akciófilmekben, sőt, westernekben is. A skatulyából viszont nem tudott kitörni: szinte minden filmjében romlott lelkű sármőrt vagy más negatív karaktert formált meg.
A Telex működését olvasóink támogatásai biztosítják. Legyél te is a támogatónk!
Big in Hollywood
Tegyük hozzá, hogy Hayakawa nemcsak a külsejével hódított, hanem jó színész is volt. A kritikusok dicsérték „zenszerű” stílusát. A némafilmes korszakban a legtöbb színész széles gesztusokkal, erőteljes grimaszokkal játszott, hogy beszéd nélkül is jelezze a feliratokon bevillantott szövegek érzelmi töltését. Hayakawa jóval visszafogottabban játszott, mégis erőteljes volt a jelenléte, ez ma is látszik, ha megnézzük egy-egy régi alakítását. Mégsem teljesedhetett ki Kaliforniában, pusztán azért, mert japán volt.
Bizarr helyzet: miközben részben az tette sztárrá, hogy Hollywoodban egzotikusnak számított, Amerikában már az első világháború idején is nagy volt a japánellenesség, ami később egyre nőtt. A két ország között nagy volt a diplomáciai feszültség, ami Hayakawán is lecsapódott: Japánban ellenségesen fogadták a filmjeit, többet be is tiltottak (A megbélyegzett asszonyt is). A helyi nacionalisták árulónak kiáltották ki a színészt, amiért a japán embereket gonosznak állította be filmjeiben.
Hayakawa sem volt elégedett a szerepeivel, és interjúiban hangsúlyozta is, hogy a japánok nem olyanok, mint ahogy az általa megformált sztereotip karakterek alapján tűnhet. Ezek a szerepek viszont rengeteg pénzt hoztak neki, pár éven belül már heti 3500 dollárt keresett. 1917-ben saját, kastélyra emlékeztető kúriát építtetett Hollywoodban, és bearanyoztatta autója motorháztetejét. 1918-ban sikerült befektetőt szereznie egy saját produkciós cég, a Haworth Pictures beindításához, és onnantól kezdve több beleszólása volt abba, hogy milyen filmekben és milyen szerepeket vállal el.
Azonban nem ereszthette szabadon a fantáziáját, mert igazodnia kellett a korszellemhez, és hiába volt már saját stúdiója, a filmforgalmazók továbbra is a skatulyát várták tőle. Ezzel együtt azért szabadabban dolgozhatott. A következő három évben 23 filmben szerepelt, és már az is előfordult, hogy a japán embereket árnyaltan bemutató, Japánban játszódó szerelmi dráma főhőse volt – az 1919-es The Dragon Painter volt ez, amiben a színész felesége alakította a női főszerepet.
1920 végére Hayakawa kétmillió dollárt keresett, aminek egyik feléből kifizette a befektetőjét, a másik feléből pedig tovább ette a dúsgazdag hollywoodi sztárok keserű kenyerét. Ez azt jelentette, hogy városszerte híres partikat rendezett a kúriájában.
A ház még népszerűbb lett, amikor beütött az 1920-as alkoholtilalom, a törvény hatályba lépése előtt ugyanis Hayakawa több évre elegendő alkoholos italt spájzolt be, és szívesen megosztotta készletét vendégeivel.
A világturnét jelentő deszkák
Hayakawa akkora sztár volt, hogy először neki ajánlották fel A sejk című 1921-es film főszerepét, de ő visszautasította azt – ezután kapta csak meg Rudolph Valentino, aki aztán ezzel a szereppel lett az álomgyár ügyeletes új szexszimbóluma. Nem túlzás, hogy Hayakawa a húszas évek elején olyan ismert volt, mint Douglas Fairbanks vagy akár Charlie Chaplin – 1922-ben mégis elhagyta Hollywoodot. Ennek oka egyrészt a növekvő japánellenesség volt (a filmekben is kezdték átvenni a kínai színészek a japánok helyét), másrészt pedig az, hogy úgy gondolta, az egyik stúdiónál az életére törnek, és biztosítási csalást akarnak elkövetni úgy, hogy szándékosan ráomlasztanak egy díszletet.
A következő években Hayakawa Japánban élt, de ritkán volt otthon, mert színpadi színészként járta a világot. Szülőhazájában sok támadás érte, bár azért büszkék is voltak rá, amiért japánként világhírű lett. Későbbi filmjeit sokszor azért kritizálták, mert túl amerikainak tartották azokat (Japánban akkortájt éppen a nacionalizmus diktált a kultúrának). Elég kifejező, hogy egy alkalommal Hayakawa megkapta egy japán gálán a legjobb színész díját – de a legjobb külföldi színészét. A rossz élmények ellenére innentől kezdve sokat játszott hazájában is, de már 1923-ben fellépett a Browadwayn, aztán Európa több nagyvárosában is voltak előadásai, általában nagy sikerrel. Szerették Németországban, Oroszországban és Franciaországban is, 1930-ban pedig egyszemélyes darabot adhatott elő az akkori brit királynak, V. Györgynek és feleségének. A filmiparba 1931-ben tért vissza A sárkány lánya című hangosfilmben, és ezzel búcsút intett a némafilmeknek.
A nemzetközi turnénak és az újabb filmszerepeknek a történelem vetett véget:
Hayakawa 1940-ben éppen Franciaországban volt egy darab miatt, amikor a nácik megszállták az országot. A világsztár színész gyakorlatilag a háború végéig ott ragadt.
Mivel fellépésekből nem tudott ott megélni, vízfestményeket készített, és azok eladásából tartotta fenn magát. Eközben igyekezett segíteni az országban tartózkodó többi japánnak, sőt a francia ellenállásnak is. A háború után még pár évig a festésnek élt, és úgy tűnt, végleg szakított a színészettel.
Az Oscar közelében
1949-ben fedezték fel újra, Humphrey Bogartnak köszönhetően. Bogart a saját produkciós cégével egy Tokyo Joe című filmet tervezett, aminek egyik szerepét Hayakawának szánta. Ő elvállalta a felkérést, és ezzel visszatért Hollywoodba, bár japán filmekben is vállalt szerepeket. Amerikában továbbra is többnyire negatív karaktereket formált meg. Kései filmjei közül az 1950-es Borneó foglyai emelkedik ki, és persze az 1957-ben készült Híd a Kwai folyón.
A háborús dráma egy japánok által irányított hadifogolytáborban játszódik, ahol a szövetséges foglyokat a Burma-vasút építésére kényszerítik. A film negatív főszereplője Saito ezredes, a tábor vezetője, őt alakította Hayakawa. A pozitív hős a foglyok vezéralakja, Nicholson ezredes, akit egy szintén veterán színpadi színész, Alec Guinness formált meg (húsz évvel később pedig Obi-Van Kenobit). Hayakawa ezt a munkáját tartotta filmes karrierje csúcsának, és a szakma is hasonlóan gondolkodott: a japán színészt Oscarra és Golden Globe-ra is jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Ebben az időszakban nem fehér színészeket még ritkán díjaztak, Hayakawa volt az első ázsiai színész, akit a kategóriájában Oscarra jelöltek.
A Híd a Kwai folyónt 8 Oscarra jelölték, ebből 7-et meg is kapott – csak Hayakawa nem nyert.
Ezután az egykori szexszimbólum már csak kisebb szerepeket vállalt, többnyire ártalmatlan Disney-filmekben. Ő volt például az 1960-as A Robinson család kalózvezére, utolsó munkája pedig az 1966-ban készült The Daydreamer volt: ebben az animációs filmben már csak a hangját kölcsönözte egy vakondnak (érdekesség, hogy ugyanebben a filmben a patkányt a horror-némafilmek egykori sztárja, Boris Karloff szólaltatta meg). Ezután Hayakawa visszavonult, és Tokióban élt 1973-ban bekövetezett haláláig. Utolsó éveiben a zen buddhizmusban mélyült el.
Sessue Hayakawa nevét ma már kevesen ismerik Hollywoodban. Több mint 80 filmen játszott, de ezek egy része mára elveszett, és legendás kúriáját is elbontották 1956-ban. A popkultúrában is jóval ritkábban bukkan fel a neve, mint Rudolph Valentinóé vagy Douglas Fairbanksé, pedig száz éve azonos kaliberű sztárok voltak. Nevét leginkább a hollywoodi hírességek sétánya őrzi, ahol saját csillaga van – a sétány webshopjában pedig hayakawás iPhone-tokot is rendelhetnek a vérbeli hipszterek.
