2021. július 11. – 13:48
„Kislányom, vigyél be egy kis gyümölcsöt a nagypapának a szobába!” – mondhatná egy anyuka a kislányának bárhol a világban. Mindez teljesen átlagos, a kislány gyümölcsöt visz a papának a szobába, nincs itt semmi látnivaló. Kivéve, ha az anyuka és a kislány éppenséggel a toradzsa népcsoport tagja, ugyanis ebben az esetben
jó esély van rá, hogy a szobában üldögélő nagypapa valójában már pár éve halott, az unokája pedig a bebalzsamozott holttestnek viszi be a gyümölcsöt.
A fenti jelenet ékes példája annak, hogy a világ különböző pontjain mennyire máshogy állnak a halálhoz a különböző népcsoportok. Az Indonéziában élő toradzsák az egyik legszélsőségesebb példa erre, tekintve, hogy ők a szeretteik halála után még hosszú évekig együtt élnek a holttestekkel.
Az is él még, aki nem
A toradzsák nagyjából egymillió főt tesznek ki Indonéziában, és a Celebesz-szigetek hegyei között élnek. A népcsoport korábban animista vallást gyakorolt, tehát a hitük részét képezte, hogy az élettelen tárgyaknak is lelkük van. Bár a toradzsák később áttértek a keresztény hitre, a halotti szertartásaikban továbbra is követik az ősi szemléletet. A mai napig úgy gondolják, hogy a halottak szelleme egészen a temetési rituáléig a mi világunkban marad, utána pedig megkezdi útját Puyába, vagyis a szellemek országába. A közösségüknek tulajdonképpen élő és holt tagjai is vannak, miután a családok még évekig élőként kezelik az elhunytakat. Számukra a halál egy fokozatos folyamat, amit közösségi élményként élnek meg.
Az elhunyt családtagok testét évekig a ház egyik külön szobájában tartják, egy-egy kényelmesen megágyazott nyitott koporsóban, felöltöztetve, egészen addig, amíg a család össze nem gyűjti a pénzt az őket megillető temetésre. A holttesteket korábban helyi módszer alapján konzerválták, ami azt jelentette, hogy a testet egy bizonyos növény leveleivel dörzsölték be, de ma már modern eszközökkel, például formalinos injekcióval is tartósítják a testeket. A temetésig, ami általában több hónapig, sőt, több évig sem jön el, tulajdonképpen úgy kezelik az elhunytakat, mintha csak betegek lennének, és ugyanolyan szükségleteik volnának, mint életükben. Minden nap ételt visznek nekik, ágytálat helyeznek el nekik a szoba sarkában, beszélnek hozzájuk, érdeklődnek a hogylétük felől. Ha a gyerekek az elhunyt szobájában játszanak, rájuk szólnak, hogy ne zavarják a nagypapát, nagymamát. Korábban még az a szokás is élt, hogy az elhunytat sose hagyták egyedül, mindig volt vele valaki otthon, de ezt már nem tartják olyan sokan.
Nem arról van szó, hogy a toradzsák teljesen elutasítanák a halál koncepcióját: egyszerűen csak több időt hagynak maguknak a megbékélésre. A BBC-nek nyilatkozó Mamak Lisa szerint sokkal könnyebb elfogadnia az édesapja elhunytát úgy, hogy a férfi teste még évekig vele van. A halál így nem egy hirtelen bekövetkező esemény a toradzsák számára, inkább egy fokozatos folyamat. Mamak Lisa 12 évvel az apja halála után is jelen időben beszél arról, hogy milyen érzelmi kötelék fűzi őket egymáshoz. A toradzsa felfogás arról is szól, hogy a halott nem távozik el igazán, az élőknek inkább csak megváltozik a kapcsolatuk a halottal.
A halált tabuként kezelő modern világban szocializálódott embernek mindez meglehetősen hátborzongatónak tűnhet, de ha belegondolunk, 150 évvel ezelőtt még Európában is az volt a normális, hogy az elhunytat az otthonában ravatalozzák fel, és a temetés előtt napokig ott tartották. Az is teljesen természetes volt, hogy a halottat a rokonai készítik fel a temetésre, ők mosdatják meg és öltöztetik. A toradzsák a mai napig ezt csinálják, csak a temetés – ami egy esküvővel felérő társadalmi esemény – sokkal később jön el.
A temetés, amire évekig spórolnak
Minél hosszabb ideig marad az elhunyt otthon, annál többet spórolhat a család, és annál nagyobb és fényűzőbb lehet a temetés, aminek egyébként kötelezően nagy banzájnak kell lennie.
A bonyolult temetési szertartások 12 napig tarthatnak, ami során több tucat bivalyt és több száz disznót is feláldozhatnak egy tehetősebb családban.
Az ilyen szertartások akár százezer dollárba is kerülhetnek, és rengeteg résztvevőjük van. Mindezt akkor is kifizeti a család, ha – mondjuk – a gyereküket emiatt nem tudják iskolába küldeni, mert nincs rá pénzük. A toradzsák között ezért elterjedt a mondás, hogy az ember azért él, hogy meghalhasson – és fényűző temetése lehessen.
A temetéskor a toradzsák ajándékokat is adnak a halottnak, akit a kedvenc használati tárgyaival temetnek el, például a telefonjukkal, szemüvegükkel. A National Geographic riportere szerint az is jellemző, hogy az összegyűlt rokonok szinte egymásra licitálva próbálnak minél drágább ajándékot adni az elhunytnak. Egyeseket gyémánttal ajándékoznak meg a temetésükkor, ami miatt gyakoriak a sírrablások, ezért sokan titokban tartják, hogy milyen ajándékot helyeztek el a koporsóban. A temetések emellett remek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a sokfelé szakadt rokonság újra találkozzon egymással. Részben ezért is kell mindenképpen eltolni a dátumot, ugyanis fontos, hogy minden rokon részt tudjon venni az eseményen. A halott végső búcsúja így nem csak szomorúságról szól, hanem a többi családtaggal való találkozás öröméről is.
És jön a második temetés…
A temetéssel viszont még mindig nem ér véget a halott gondozása. Bár ekkorra már tényleg halottnak tekintik, időnként azért exhumálják a testeket, hogy a ma'nene' nevű, amolyan második temetési szertartás keretei között megtisztítsák és átöltöztessék őket – írja a Guardian. A rokonok időnként még cigarettát is adnak a holttestnek, amit „elszívhat”, amíg nem teszik vissza a koporsóba. Ilyenkor a családtagok előszeretettel fotózkodnak az akár 20 éve elhunyt rokonokkal. A ma'nene' után a család általában közös étkezéssel zárja a napot. A szertartást, a családi konszenzustól függően, egy-két évente végzik, és a hitük szerint emiatt hozhat jó termést a következő év. Szintén jó jelnek számíthat, ha a test jó állapotban marad meg, ez a leszármazottak sikerességét vetíti előre egyesek szerint.
A legenda szerint a ma’nene’ rituálé egy Pong Rumasek nevű vadász történetében gyökerezik. Rumasek több száz évvel ezelőtt egy elhagyott holttestet talált a toradzsák dzsungelében. Az idegen balszerencséjétől meghatva Rumasek a saját ruháját adta az elhunytra, és vigyázott rá. A legenda szerint a vadászt ezután szerencse és jó termés kísérte élete során. Sokan nem hisznek abban, hogy ez lenne a tradíció tényleges eredete, hiszen nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mióta számítanak bevett szokásnak a toradzsa halotti szertartások, már csak azért is, mert ezek a mai napig főleg szájról szájra terjednek. Fakoporsók szénizotópos kormeghatározása alapján a régészek arra jutottak, hogy a legrégebbi koporsók a 9. században készültek.
Különösen érdekes, hogy a hagyományos halotti szertartások mellett jellemző a keresztény imádság és vallás. Bár Indonézia többsége muszlim, a toradzsák keresztény, azon belül pedig protestáns vallásúak, de akadnak római katolikusok is. A népcsoport akkor vette fel a keresztény vallást, amikor a 19. században holland misszionáriusok érkeztek az általuk lakott területekre. A kereszténység felvétele nem igazán változtatta meg a halotti szertartások menetét, inkább csak kiegészíti: a rituálék közben rendszerint Máté és János evangéliumából olvasnak fel a családok.
Amellett, hogy a toradzsák bensőséges kapcsolatot ápolnak a már rég elhunyt szeretteikkel, nem zárkóznak el attól, hogy másokat is bevonjanak a folyamatba. Sok család örömmel fogadja a turistákat, akiknek megengedik, hogy megörökítsék a halottaikat, megosszák a képeket – derül ki a New York Times cikkéből. Sőt, azóta, hogy a toradzsák halotti szertartásainak hír ment, egyes önkormányzatok a honlapjaikon is közzéteszik, hogy mikor tartják a különböző rituálékat, így ezeket kívülállók is megtekinthetik.
