A hét főbűn valójában nem is szerepel a Bibliában

2021. július 06. – 05:03

A hét főbűn valójában nem is szerepel a Bibliában
Id. Pieter Brueghel: A hét főbűn című sorozatának egyik darabja, a Lustaság (Desidia) 1558-ból. A rajzoló sorozatát Hieronymus Cock műhelyében karcolták rézbe – Forrás: Fine Art Images / Heritage Images / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Torkosság, fösvénység, restség, bujaság, kevélység, irigység és harag – akár hittanórákon, akár David Fincher-filmekből szedte fel az ember a teológiai alapismereteit, jól tudja, mik ezek: a hét főbűn. A keresztény hagyomány elég gazdag mindenféle bűnökben, a hét főbűn mellett van ugye az eredendő bűn, vannak bocsánatos bűnök, örökké való bűnök, halálos bűnök, megbocsáthatatlan bűnök és égbekiáltó bűnök.

Ennek tükrében elég meglepő, hogy a hét főbűnt valójában sehol nem említi a Biblia, és a katolikus erkölcstan szerint még csak nem is bűnök.

(Mielőtt rátérnénk ennek kifejtésére, egy kis intermezzo: miért kiáltanak az égbe az égbekiáltó bűnök? A latin kifejezésből – peccata clamantia, vagyis kb. ordító bűnnem derül ki, de egyébként természetesen az Úr bosszújáért. Ezek közé tartozik a szodómia is, ami mostanában erősen benne van a magyar politikai közbeszédben, és egyébként elég széles skálán szokás értelmezni a homoszexualitástól a mindenféle, nem gyereknemzési célú szexig.)

Na de vissza a hét főbűnre, amiről ugye azt már tudjuk, hogy a Biblia nem említi őket, és nem is bűnök. Hát akkor micsodák? – adja magát a kérdés. Nos, úgynevezett víciumok, vagyis olyan tulajdonságok, amelyek a bűn forrásai, gyakorlatilag az erények ellentétei. Tehát ott van például a tízparancsolatban, hogy „ne ölj!”, aminek a megszegése bűn, és ennek a forrása lehet például a harag mint bűnös késztetés.

Már csak azt nem tudjuk, hogy ha nem a Bibliából, akkor honnan került be a hét főbűn a keresztény erkölcstanba és a köztudatba. Az első említése egy negyedik századi szerzetes, Evagrius Ponticus nevéhez fűződik, ő a sivatagi atyákként ismert ókeresztény remeték egyike volt, és listába szedte azokat a gonosz gondolatokat, amiket a jó kereszténynek le kell küzdenie önmagában. Ez még nem volt teljes átfedésben a ma ismert bűnlajstrommal, szerepelt közöttük:

  • a falánkság
  • a kapzsiság
  • a lypē, ami szomorúságot jelent, de igazából úgy kellett érteni, hogy a más ember boldogsága miatt érzett szomorúság, vagyis egyfajta rosszindulatú, féltékenységbe oltott irigység
  • a harag
  • a dicsekvés
  • a büszkeség, olyan értelemben, hogy arrogancia, nagyképűség, önmagunk túlértékelése
  • a közöny
  • és a porneia, ami prostitúciót és paráznaságot is jelent, és ha ismerős a hangzása, az nem véletlen, mert ebből származik a „pornó” kifejezés

(Igen, ez nyolc.)

Evagrius Ponticus listáját vette át később némi átdolgozással I. Gergely pápa, majd Aquinói Szent Tamás is, így került be a katolikus gyónási szertartásokba, majd lett aránylag hamar annak egyik alapvetése. A középkorban aztán művészi ábrázolásokban is standard téma lett, megjelenik Dante Isteni színjátékában vagy Hieronymus Bosch festményein, és innentől már egyenes út vezetett ahhoz, hogy úgy általában az alapműveltség része legyen a modern időkben.

Egyébként nagyrészt ők ketten felelősek a pokollal kapcsolatos általános elképzelésekért is. A Biblia elég szűkszavúan nyilatkozik arról, hogy konkrétan hogy is fest a pokol, azon kívül nem ad sok támpontot, hogy jelentős mennyiségű tűz és szenvedés van arrafelé. Az összes többi részlet a különféle bugyrokkal és a bűnösök változatos kínjaival már a középkori művészek fantáziájának szüleménye. Ahogyan például az angyalok vagy a sátán kinézete is, szárnyakkal, illetve szarvakkal-patával-vasvillával.