Tbc-s nyalástól fagyiporért eladott focistákon át jutottunk el napjaink tölcséréhez

2021. június 28. – 04:56

Tbc-s nyalástól fagyiporért eladott focistákon át jutottunk el napjaink tölcséréhez
Fagyos időben üvegtölcsérben fagylaltot árusító férfi az angliai Saint Clements Dane templom előtt 1912-ben – Fotó: Topical Press Agency / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Beköszöntött a nyár, és ahogy a költő is fogalmaz, ilyenkor aztán megy a „kösz jól vagyok, egész nap fagyizom, hogy mondjam el – ez kitölti az életem”. Amellett viszont, hogy a tejszín habos, a mogyoró az jó dolog, a tölcsérről mégis mit lehet tudni? Nos, azt, hogy a 19. századi elődje a fagyi mellé kolerát is adott, a feltalálásához pedig a legendák szerint egy világkiállításnak is köze van. Az „ehető pohár” globálisan is hamar népszerű lett, de Magyarország a 20. században úgy megszerette, hogy a világháború alatt hiánycikknek számított, a század vége felé pedig focistákat adogattunk el érte.

A 19. század elején, a napóleoni háborúk vége felé sok olasz költözött Nagy-Britanniába, ahová vitték magukkal a gelato, az olasz krémes fagylalt receptjét, az utcákon pedig hamarosan megjelentek a kis kocsikat tologató gelatoárusok is. A 19. század végén és a 20. század elején főként Londonban, de Anglia több más részén is kiemelkedő sikert aratott ezeknek a fagyiárusoknak a – mondjuk úgy – találmánya, az úgynevezett „filléres nyalás”, aminél a vevő egy penny áráért tisztára nyalhatott egy üveget.

A filléres nyalások üvegtölcsérei – Fotó: Wikipédia

Kicsi, üvegből készült, tölcsérszerű poharak jelentették a filléres nyaldosás alapjait: ezekre dobott rá a fagyiárus egy adag gelatót, a fizetővendég pedig lenyalogatta róla, majd visszaadta az üveget. Az üvegtölcsér vastagsága azt a célt szolgálta, hogy a pár nyalásnyi fagyi sokkal többnek tűnjön, mint amennyi valójában. Ahogy az Amalgamate nevű oldal írja:

„Ezeket a kis poharakat kifejezetten fagylaltra tervezték. Nehéz felépítésük stabilan tartotta őket, tetejükre rakták a fagylaltot. A pohár formája és vastagsága eltakarta tartalmuk valódi nagyságát. A legkisebb fagylalt is bőségesnek tűnt benne.”

Emiatt a vendégek sokszor csalódottak és dühösek lettek. Gyakori eset volt az is, hogy a dühödt vásárló eltörte vagy ellopta az üvegből készült tálalót, cserébe azért az egy pennyért. Avagy adott esetben kettőért: az árusok adtak ugyanis dupla adag fagyit is két pennyért (ezt hívták „tu’penny”-nek), vagy még az eredetinél is kisebb adagot fél pennyért.

A tbc, a kolera és a fagyi

A csalódás ellenére a filléres nyalások meglepően népszerűnek számítottak, mellettük csak alig pár, hasonló népszerűséggel bíró desszert volt London utcáin. Közéjük tartoztak például a törökmézre hajazó karamellás falatok (ennek utódja a Crunchie), de voltak ánizsos golyók és reszelt kókuszos kockák, „coconut ice”-ok is. Élelmiszerbiztonsági szabályozás ekkor még nem volt, így boldog-boldogtalan gyárthatta és árulhatta otthonából az úgynevezett finom falatokat.

A század nagy higiéniai problémáját azonban nem a homemade ánizsos golyócskák okozták, hanem, ahogy az valamennyire sejthető volt, a szájról szájra járó üvegtölcsérek.

Fél pennys fagyit árul egy utcai fagyiárus Angliában 1877-ben – Fotó: John Thompson, / Museum of London / Heritage Images / Getty Images

Az árusok ugyanis a fagyinyalások után az üvegtölcséreket jobb esetben elöblögették vagy megtörölték, majd ugyanazt adták tovább a következő vásárlóknak. A tölcsér formája a megfelelő tisztítást is megnehezítette, megágyazva ezzel a baktériumok terjedésének. Az olcsó megoldást már akkoriban sem tartották higiénikusnak, de a 19. század még nem ismerte igazán a baktériumokat, így túl nagy egészségügyi kockázatot nem tulajdonítottak a dolognak. Aztán a Lancet nevű orvosi folyóirat 1879-es cikkében a kolera kitörését az üvegtölcsérek újrafelhasználásával kötötte össze:

„A tisztításhoz a poharat piszkos vízbe mártják, mely már tartalmazza a korábbi vásárlók nyálát. Ezután egy kicsi, nedves kendővel eltörlik, végül pedig egy piszkos kocsi tetején köt ki.”

Amint a tuberkulózis járványszerűen Angliára tört, az orvosi közösség szintén egyből a fagylaltárusokra kezdett mutogatni. Miután Robert Koch 1882-ben felfedezte a tbc-ért felelős mikroorganizmust (spoiler: ez terjedni tudott, ha egymás után nyaldosták ugyanazt az üveget az emberek), 1899-ben, a tbc-től való félelmében London elfogadott egy törvényt, amely betiltotta a filléres fagyinyalások intézményét. Néhány fagylaltárus azonban továbbra is használta az üvegtölcséreket, egészen az 1920–30-as évekig, amíg szélesebb körű tiltás alá nem került a filléres nyalakodás.

Megszületik a tölcsér

A tilalom azonban nemcsak a fertőző betegségek terjedését gátolta meg, hanem egyben a fagyitölcsér feltalálásához is vezetett. 1888-ban már egy akkori szakácskönyv megemlíti a fagylalt tárolására alkalmas, ehető tölcsér receptjét. Habár hozzá kell tenni: a franciák 1751-es Enciklopédiájában is írtak már egy ehető, gofriszerű fagyispohárról.

A tölcsér szabadalmaztatásáról is megoszlanak a tölcsértörténelmi szakértők véleményei, egyesek Antonio Valvona, egy Manchesterben élő olasz nevéhez kötik, aki 1902-ben szabadalmaztatta a tölcsér elődjét. Más források a tölcsér ősatyjának a New Yorkban élő olaszt, Italo Marchionit (más írásmód szerint Marcionyt) tartják, aki 1896-ban mutatta be majd 1903-ban szabadalmaztatta az ehető fagyispoharat.

A tölcsér nagyüzemi gyártása is beindult az 1910-es évek Amerikájában – Fotó: Buyenlarge / Getty Images

A pontos datálást tovább bonyolítja, hogy a manchesteri és a New York-i szabadalmaztatásoktól függetlenül 1904-ben megjelent egy tölcsér a St. Louis-i világkiállításon is. Itt egy cukrász, Ernest A. Hamwi a történet szerint ropogós, gofriszerű ételt árult az egyik fülkében, közvetlenül egy fagylaltárus mellett. A fagylaltárus olyan népszerű volt, hogy egy idő után kifogyott a tányéraiból, Hamwi pedig gyorsan tölcséreket sodort a tésztáiból, hogy kisegítse őt. Hamwi és a fagylaltárus szimbiózisa hatalmas sikert aratott, létrehozva a fagylaltozás mai formáját. A cukrász később megalapította saját tölcsérgyárát is, ahol eredetileg kézzel, majd a tölcsér népszerűségének folyamatos növekedése miatt már gépekkel gyártották a tölcséreket.

Focistámat egy nyalásért

Hogy Magyarországon mikor jutottunk el a tölcsér (a 20. században „fagylaltostya”) használatáig, az nagyjából rejtély. 1902-ben már bizonyos, hogy megjelenhetett nálunk a tölcsér használata, legalábbis erre lehet következtetni a Magyar Ipar cikkéből, mely tisztázza:

„A kereskedelemügyi miniszter konkrét esetben hozott ilyen ér­telmű határozatát azzal indokolta, hogy (...) a fagylaltnak és ehhez való ostyának az utczán toló-kocsiról való áru­sítása házalásnak nem minősíthető.”

Azt tudni lehet, hogy a fagylalttölcsér tömeggyártása az 1920-as években indulhatott be itthon, a második világháborúra pedig olyan fontos lett a magyaroknak, hogy, ahogy azt a Magyar Konyha írja, tölcsérválságot is kikiáltottak. A lap kitér arra is, hogy a tölcsér a rendszerváltás után is különösen értékesnek számított: Magyarország 1991-ben három labdarúgót adott el más csapatoknak, és cserébe pénz helyett többek között fagylaltport és tölcséreket, kávéfőzőt, tévéket, illetve 30 ezer üveg sört kértek. Ahogy a Délmagyar cikke akkor fogalmazott:

„A fagylaltpor és -ostya mint válogatott labdarúgók ellenértéke, abszolút újdonságnak számít a világpiacon.”