Egy német orvos horrormeséket írt a gyerekének, száz évvel később ezekkel gúnyolták Hitlert

Irodalmi klasszikus, több száz éves mém, képregényelőd, rossz álmok okozója, nyertes kör egy szabálytalan Scrabble-partiban – ezt mind elmondhatjuk a Struwwelpeterről, ami, ahogy egy rendes popkulturális ikonról elvárható, újabb és újabb kontextusokban bukkan fel. Mostanában a TikTok egy humoristapárosának videója révén csodálkozott rá egy generáció, illetve írta meg a legendavadász Snopes oldal: igen, a Struwwelpeter című gyerekkönyv tényleg létezik. Sőt, nemcsak hogy létezik, de utóélete fantasztikusan gazdag és meglepő.

A könyv szerzője a német Heinrich Hoffmann, aki csak névrokona volt a nála sokkal híresebb E. T. A. Hoffmann-nak, és az írást csak hobbiként űzte. Eredeti foglalkozása ugyanis orvos, méghozzá haladó szellemű szaktekintély volt, az utókor legalábbis reformszemléletű humanistaként gondol rá. Pályája kezdetén halottkém volt, majd háziorvos, de 1851-től már a frankfurti elmegyógyintézet vezetőjeként a pszichiátria egyik úttörője lett. A betegek kezelésében igyekezett a lehető legkevesebb kényszerítő eszközt használni, és azt is elérte, hogy a város egyik zöldterületén új, modern létesítmény épüljön. 1894-ben, 85 évesen halt meg, és

addigra már elég világos volt, hogy orvosi teljesítményén túl a világ nagy része bizarr gyerekmeséi miatt fog emlékezni rá.

A legenda szerint az egész úgy kezdődött, hogy Hoffmann képeskönyvet akart venni karácsonyra a hároméves kisfiának, de nem talált megfelelőt, ezért írt egyet. Hoffmann-kutatók utólag úgy vélik, hogy a mesék nagy része már korábban megvolt a doktor fejében, és fiatal páciensein „tesztelte” is a sztorikat, de tény, hogy az első kéziratot a kisfia kedvéért alkotta meg, saját rajzaival színesítve a történeteket. Hoffmann járt egy könyvklubba is, az ottani klubtársaknak is megmutatta műveit, és a ő bátorításuk hatására publikáltatta a meséket. Az első kiadás 1845-ben jelent meg, eredeti címével vagy 170 évvel megelőzte a kattintásvadász Buzzfeed-cikkekét: Lustige Geschichten und drollige Bilder mit 15 schon kolorirten Tafeln für Kinder von 3–6 Jahren, azaz Vidám történetek és bohókás képek 15 szépen színezett tablóval, 3–6 éves gyerekeknek.

Ne rosszalkodj, mert meghalsz

Az első, színes kőnyomatos kiadást 1500–3000 közötti példányszámban adták ki, és csupán 15 színes oldal volt, de ma már ez a verzió a legritkább (amikor a New York-i közkönyvtár 1933-ban beszerzett egyet, már csak négy ismert példány létezett). A könyvet hamar elkapkodták, ezért Hoffmann újabb és újabb utónyomásokról egyezett meg a kiadójával, miközben a meséket kiegészítette, átrajzolta, új történeteket is írt, és később az illusztrációkhoz használt technikák is korszerűsödtek.

Az író 1848-ra már 20 ezer fölötti eladott példánynál járt, ekkor átkeresztelte művét: az egyik történet főszereplője, Struwwelpeter lett a könyv címe, és a borítón is ő feszített. Ebben a változatban már tíz mese traumatizálta az ifjúságot. (Nem túlzás ezt a szót használni, és már csak saját élményem miatt is ragaszkodom hozzá: az általános iskolai gyerekkönyvtárban, hétévesen találkoztam először a Sturwwelpeterrel, és rémálmaim voltak tőle.) Hoffmann versikékbe foglalt meséiben ugyanis többnyire elég rosszul járnak az engedetlen gyerekek, érdemes is végigvenni mind a tízet:

• A címszereplő Struwwelpeter (magyar fordításban Kócos Peti) olyan kisfiú, aki nem hajlandó megfésülködni, és nem engedi levágni a körmeit. Büntetése: kiközösített páriaként tengődik a társadalom perifériáján, vagy legalábbis eléggé utálja mindenki.
• A komisz Frigyes története főhőse egy erőszakos kölyök, aki bántalmaz más gyerekeket, illetve az állatokat. Egy karmában gazdag napon aztán egy kutya megharapja, Frici ezért ágyba kerül, és amíg fekszik, a kutya megeszi a fiú vacsoráját.
• A gyufásskatulya szomorú története című mese nem árul zsákbamacskát, tényleg szomorú: egy kislány addig játszik a gyufákkal, amíg felgyújtja magát, és hamuvá ég. (Siratják a macskái.)
• A szerecsen fiú története: Három fehér gyerek csúfol a bőrszíne miatt egy szerecsent, erre jön egy szakállas öregember (több értelmezés szerint maga a Mikulás), és fekete tintába mártja őket.
• A bősz vadász története kakukktojás annyiban, hogy nem gyerek a főhőse, hanem egy csínytevő nyúl, aki ellopja egy vadász szemüvegét és puskáját, aztán megpróbálja lelőni a vadászt. Nem lesz jó vége: a vadász egy kútba ugorva megússza, a felesége viszont ijedtében kiönti a forró kávét, az meg éppen a nyuszi gyerekét égeti meg.
• Az ujjszopó lurkó című opusz sokkoló ereje kivételes, legalábbis elég kevés, 3–6 éveseknek készült mesében jelzik a tanulságot csonkolt gyerekpraclik. A főhős, Konrádka az édesanyja figyelmeztetése ellenére is szopizza a hüvelykujjait, erre megjelenik egy langaléta szabó, és egy nála három számmal nagyobb ollóval lemetszi a fiú mindkét hüvelykujját.
• Ezek után Leveses Gáspár története már nem is meglepő: Gáspár nem eszi meg a levesét, ezért lefogy, majd éhen hal.
• Könnyed felüdülésként hat Ficánk Fülöp története, aminek főhőse addig izeg-mozog a vacsoránál, amíg magára borítja az egész asztalt, és még a szülei is leszidják.
• A Bamba Jankó története is nélkülözi a komolyabb horrorelemeket: Jankó sosem néz a lába elé, ezért egyszer a folyóba esik, és ki kell menteni, ráadásul a táskája is elúszik, a halak pedig kiröhögik.
• Végül, a Repülő Robi története elspoilerezi a sztorit. Viharos időben Robi, ahelyett, hogy a házban maradna, kimegy az esernyőjével a szabadba, de belekap a szél az esernyőbe, és elrepíti Robit, sosem látja többet senki.

Az első nyomatban a gyufás történet, valamint Fülöp, Jankó és Robi meséje nem szerepelt, ezeket Hoffmann a későbbi kiadásokhoz írta meg. Az illusztrációkat többnyire eléggé átrajzolta, de felépítésükben követték az első kiadás jeleneteit.

Nem Twainnek való vidék

Természetesen a Struwwelpeter azért olyan furcsa ma, mert a 19. század közepén még más normák uralkodtak mind az irodalomban, mind a társadalomban. Korhatár-kategóriák akkortájt még sehol nem voltak, és a gyerekmesékbe simán befértek kemény horrorbetétek is. A Grimm fivérek műveinek eredeti kiadásaiban is találunk bőven ilyeneket, gondoljunk csak például Hamupipőke mostohatestvéreire, akik csonkolják a lábfejeiket, hogy bele tudjanak lépni a cipellőbe.

Érdemes külön kiemelni az összetintázott kópék történetét, ami ma már a politikai korrektség próbáját sem állja ki. Hiába készült a mese jó szándékkal, a rajzok negatív sztereotípiákat tükröznek: a szerecsen csak egy szakadt gatyát visel, a fehér suhancok pedig szép polgári öltözéket. A mese nyelvezete sem feltétlenül szerencsés itt-ott, a csínytevők büntetése pedig az, hogy a szöveg szerint konkrétan feketébbek lesznek, mint a szerecsen – ez nem sokban különbözik a sötét bőrszín stigmatizálásától, hiszen a fiúk azzal járnak pórul, hogy elveszítik a fehérségüket.

Mindezek ellenére könnyen belátható, hogy az elrettentő mesék tanulsága minden esetben valamilyen helyesnek vélt viselkedési szabály – edd meg az ételt, ne játssz a tűzzel, nézz a lábad elé, és így tovább. Hoffmann tehát tulajdonképpen

tanmesének szánta történeteit, csak éppen a kor nevelési módszereinek szellemében, amúgy poroszosan, drákói következményekkel büntetve a rosszalkodó főhősöket.

Viszont mind a szövegből, mind a képekből süt egyfajta sötét és szórakoztató humor, ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a Struwwelpeter minden bizarrsága ellenére – vagy éppen azért – világsiker lett.

Mert az lett, a mai napig jelennek meg újabb kiadásai, 2009-ben Hoffmann születésének 200. évfordulóját például egyebek között az 546. sorszámú német nyelvű kiadással ünnepelték. A gyerekkönyvet több tucat nyelve lefordították kínaitól spanyolig, az angol verziók közül Mark Twain saját, Slovenly Peter című fordítását érdemes kiemelni, ami szerzői jogi okok miatt csak az író halála után 25 évvel, 1935-ben jelenhetett meg. Hoffmann egyébként később is írt többféle álnéven gyerekmeséket, de azoknak a sikere meg sem közelítette a Struwwelpeterét.

Kócos Adolf

Természetesen egy ilyen népszerű könyv más művészeti ágakban is ihletett feldolgozásokat. Készült belőle több színdarab, de balettelőadás, zongoramű és opera is, 1955-ben pedig egy élőszereplős német film, ami a meséket megfejelte egy happy enddel, ahol mindenki feltámad, és minden jóra fordul (a YouTube-on megtekinthető). Magyar alkotást is találni az adaptációk között: az Örkény Színházban Jógyerekek képeskönyve címmel játszottak egy zenés színdarabot, amit korábban a Tiger Lillies zenekar írt a mesekönyvből (a fordító Parti Nagy Lajos volt). És még egy magyar név: egy amúgy németországi születésű képregényrajzoló, Füleki Dávid mangában dolgozta fel Struwwelpetert.

A képregényipar egyébként is különös becsben tartja Hoffmann művét, mert a könyv az elsők között kombinálta a képi és szöveges narratívát, és a kettő csak együtt működik – emiatt az első igazi képregények egyfajta előfutáraként tekintenek rá. Több világhírű képregényalkotó le is rótta előtte a tiszteletét, például Grant Morrison a Doom Patrolban. De popkulturális utalások máshol is akadnak szép számmal: az Ollókezű Edward egyik ihletforrása is Struwwelpeter volt, az ujját szopó fiú meséjét a Family Guyban láthattuk, maga a könyv az amerikai Office második évadában is felbukkant, a Rammstein Hilf Mir című dala pedig a tűzzel játszó kislányról szól.

A furcsa gyerekmesék még a politikai humorba és propagandába is utat találtak. Henry Ritter író például már 1848-ban készített egy szatirikus mesegyűjteményt A politikai Struwwelpeter címmel, amiben a német politikai helyzetet és az Európa-szerte kitörő forradalmakat kicikiző versikék és képek kaptak helyet. Ugyanezzel a címmel Edward Harold Begbie brit író is kiadott egy könyvet fél évszázaddal később, 1898-ban. Ez Hoffmann eredetijének direkt paródiája volt (itt bele is lehet lapozni), és természetesen a brit politikára reflektált. A leghírhedtebb ilyen jellegű átdolgozás viszont kétségtelenül az 1941-es Struwwelhitler, amiről bővebben is érdemes beszélni.

Az évszám és a cím árulkodik arról, hogy egy brit háborús propagandakiadvánnyal van dolgunk. Szerzői az amúgy nem túl ismert Robert és Philip Spence voltak, akik Doktor Schrecklichkeit (kb. Dr. Szörnyűség) néven jegyezték művüket. A kiadványt egy brit lapkiadó publikálta, a bevételekből a hadsereget és a légi csapások áldozatait támogatták, illetve a könyvecske nyilvánvaló célja volt a morál javítása is (1941-re a németek már túl voltak több brit nagyváros bombázásán).

A Struwwelhitler a népszerű német gyerekkönyvbe csomagolta a náciellenes propagandát, hűen követve Hoffmann könyvének szerkezetét, de nyilván más szereplőkkel és mondanivalókkal. Struwwelpeterré például Hitlert rajzolták át, de a mindenkit bántó Frigyes is ő lett. A tintás mesében pedig a három fiú

Hitler, Ribbentrop és Goebbels, akik addig röhögnek egy bolsevikon, amíg jön Sztálin, és vörös tintába mártja mindhármukat.

A vadász történetében Mussolini a vadász, akit nyúl helyett egy görög kecske járat le (utalva arra, hogy az olasz seregek bicskája beletört Görögországba). Az ujját szopó fiú Goebbels, akinek nem szabad az ujjaival náci propagandát írnia, de nem bírja megállni, ezért a Sátán levágja az ujjait egy ollóval. És így tovább, Göringtől Rudolf Hessig mindenki megkapja a magáét. A műfaj népszerűségét mutatja, hogy nem ez volt az első, de még csak nem is az utolsó hitleres Kócos Peti-paródia, de az biztos, hogy a Struwwelhitler volt a legsikeresebb, még 2006-ban is jelent meg új kiadása, Joachim Fest német történész előszavával.

A Struwwelpeter diadalmenete a kultúrán túl még alkotója eredeti szakmájára is visszahatott, és ezzel be is zárul a kör: Hoffmann mesehősei az orvoslás nómenklatúrájában is megtalálhatók. A gyermekkori figyelemhiányos hiperaktivitás zavart például Németországban Zappel-Philipp-Syndromnak is nevezik, a folyton ficánkoló Fülöp (eredetiben Zappel-Philipp) után. A fésülhetetlen haj szindróma nevű, igen ritka genetikai betegséget pedig Struwwelpeter-szindrómának is mondják, mert legjellemzőbb tünete a haj, ami éppen olyan kócos, mint Petié.

Aki jobban el akar mélyedni a könyvben, a Wikisource-on megtalálja az eredeti, első német kiadás szövegét és képeit, a Project Gutenberg oldalain akad egy későbbi német és egy angol verzió is, az Internet Archive-on egy beszkennelt 1851-es angol változat, a frankfurti Struwwelpeter múzeum (mert ilyen is van) honlapján pedig animálva, hanggal is élvezhetők a mesék. Az 1941-es Struwwelhitlert itt lehet végiglapozni. Az eredeti könyvet magyarra a múlt század elején Salgó László ültette át Borzas Peti címmel, legutóbb pedig 2008-ban adta ki az Argumentum kiadó. Ez a fordítás a Kócos Peti és más mesék címet kapta, az ELTE német fordítószemináriumának hallgatói ültették át magyarra, itt olvasható.