Sok kérdés merülhet fel az olvasóban a cím olvasásakor: például hogy mi az a kvagga, miért van bizottsága, hogy jönnek ide a hollywoodi klónozott dinók, meg amúgy is, mi a jó ég ez a szó, hogy „kvagga”? Mindegyikre vannak válaszaink, de kezdjük először azzal, mitől kvagga a kvagga. A kvagga egy, már több mint 100 éve kihalt zebraalfajt jelöl. Az állat főként Dél-Afrikában, jellemzően Fokföldön és Oranje Szabadállamban élt. Robert Jacob Gordon, egy Dél-Afrika belsejébe vezetett expedíció katonája 1773-ban azt írta a kvaggákról, hogy
„Szívósak, erősek, de rosszindulatúak, harapnak, rúgnak, mégis nemesebb karakterűek, mint a zebrák.”
Azt már senki nem tudja, milyenek lehettek pontosan. A testüknek csak az első felén voltak csíkok, a bőrük barna volt, termetre a kisebb lovakhoz hasonlíthattak.
A nevük kapcsán Gordon azt is feljegyezte, hogy a kvagga elnevezés a hottentották kiáltásából származó hangutánzó szó: a kvaggákat (és egyébként több zebrafélét is) Afrikában ugyanis Gordon szerint valahogy úgy hívták, hogy „kwa-ha-ha, kwa-ha-ha”. Az 1990-es Kapu is a kvagga−hottentotta kapcsolatot erősíti, a cikk szerint a kvaggákról összesen egyetlen vers szól (címe: Kvagga), ez így hangzik:
„Emlékszel-e a tigrislóra még?
A lótigrisre? Hottentotta őrzi.
Kell-e más címer Időnk homlokára?
Kihunyó nép elmúlt nyelve őrzi
a kihalt állat — hol dobog? — nevét.”
Egy kihalt préda és Teleki Sámuel
A kvaggák kihalása az első afrikai telepeseknél kezdődött. Az emberek terjeszkedésével a gazdálkodókat zavarni kezdte, hogy az állatok lelegelik a földjeiket: először csak a terület védelmében, később pedig már kedvtelésből alakult ki a kvaggavadászat. A húsukkal a bennszülött munkásokat etették, a bőrüket exportálták, vagy ott helyben használták fel.
A Magyar Vadászújság 1934-ben még arról írt, hogy a kvaggák az úgynevezett „tigrislovak” közé tartoznak, melyek „legközelebb állanának a ló ősalakjához, egyaránt a belőle fejlődött ló- és szamárfajokhoz”, de ahogy már ekkor is írták,
„A tigrislovak vagy csíkos lovak egyik legkecsesebb képviselője a délafrikai (Fokföld) kvagga (Equus quagga) az emberek esztelenül és kegyetlenül űzött vadászszenvedélye miatt, sajnos, már kiveszett.”
A Magyar Vadászújság szerint az utolsó állatkerti példány 1864-ben pusztult el egy londoni állatkertben, az amszterdami állatkert jegyzéke szerint (melyben vezetik, milyen állatok éltek és pusztultak el az állatkertben) 1883-ban két állatot veszített el az állatkert: egy galambot és egy kvaggát.
Az amszterdami kvaggát tartják az utolsó kvaggának, addigra ugyanis a faj már kipusztult a szülőföldjén, a dél-afrikai Karoo vidéken. Az újságok szerint az utolsó szabadban élő kvagga 1878−79 körül pusztult el (a Fokföldön 1858-ban, Oranje Szabadállamban 1879-ben). Teleki Sámuel gróf 1887-es vadásznaplója bizonytalanná teszi ugyan ezt az állítást: habár a világ 1887-re már évek óta kihaltnak tekintette a kvaggát, a gróf arról írt a naplóban, hogy a '87-es nyári szezonban ő még elejtette – ezek szerint – az utolsó utáni példányokat is Dél-Afrikában:
„Egy kis kvagga-nyáj, egy délután, egészen a tanyánk mellé jutott, úgy hogy minden megerőltetés nélkül rájuk lőhettem és három állatot megsebesíthettem; ezek közűl az egyik csakhamar elesett, a másik kettő azonban a többivel elmenekült.”
A faj eltűnésének pontos időpontját az eltérő adatokkal nehéz rekonstruálni, az biztos, hogy az ezredfordulóra évek óta nem hallhattak az emberek kvaggákról. És nagyon látni sem láthatták: mindössze egyetlen kvaggát sikerült fényképen is megőrizni, ez a londoni állatkert kancája volt, melyet ötször fényképeztek le.
Létrejön a kvagga-bizottság
Reinhold Rau Németországból vándorolt ki Fokvárosba, itt 1959-ben a Dél-afrikai Múzeum preparátora lett. A múzeumban egy kvaggacsikó bőrét őrizték, melyet a bőrhöz csatolt kísérőlevél szerint még a kvaggák létezésekor küldte egy munkás a múzeumnak. A csikó anyja elpusztult, így a csikó sem maradt életben, az adományozó pedig megnyúzta a csikót, és a múzeumnak adta. A múzeumban pedig úgy, ahogy kapták, el is pakolták raktárukba a bőrt.
Rau vizsgálta újra meg a kvaggabőrt: kiderült, hogy a múzeumnak adakozó munkás elég silány nyúzást végzett, a bőrön bőven maradtak izom- és vérmaradványok. A preparátor ezután bejárta a világ 23 olyan múzeumát, amely kvaggabőrt őriz, eredményeivel pedig a Kaliforniai Egyetem munkatársaihoz fordult ezután. Az egyetem nagyon örült a Rau által nyert mintáknak, melyek alapján el is kezdték a kihalt kvagga DNS-ének elemzését.
A kutatók 1984-ben publikálták eredményüket a Nature-ben, itt arról írtak, hogy a DNS alapján nem a lovakhoz van köze, hanem a kvagga valójában a síkvidéki zebra alfaja, DNS-ük szinte teljesen megegyezik. A felfedezés nagy dolognak számított, hiszen egészen odáig külön fajnak hitték a kvaggákat. Így viszont, hogy az állat nem faj, hanem alfaj volt, újabb kapu nyílt meg a tudomány előtt: 1986-ban meg is alakult a kvagga-program bizottsága.
1987-ben megkezdték a DNS-minták segítségével a program tervét, a Dél-Afrikában és Afrika más részein élő síkvidéki zebrák részvételével a kvaggák kitenyésztését visszakeresztezéssel és szelektív tenyésztéssel. A kísérlethez olyan állatokat választottak ki, amelyek magukon viselték a kvagga jellemzőit: a halványbarna színt, illetve a halványabb csíkokat a faron és a lábakon. A bizottság tagjainak feladatát nehezítette, hogy egy alkalommal több ezer zebrát megvizsgálva is csak 9 megfelelő csikót találtak a programba.
Michael Crichton, a Jurassic Park szerzője is a kvagga-programból merítette világsikert hozó könyvének ötletét, habár hozzá kell ehhez tenni: a kvagga-bizottság a klónozással meg sem próbálkozott, kizárólag a visszakeresztezésben hittek. A program kísérleteit sokan kételkedve nézték, Peter van Bree, az Amszterdami Zoológiai Múzeum emlősgyűjteményének kurátora akkoriban úgy fogalmazott kritikáiban, hogy
„Lehet olyan emberi lényt kitenyészteni, aki pontosan úgy néz ki, mint Napóleon. De az a tény, hogy valaki úgy néz ki, mint Napóleon, még nem jelenti azt, hogy ő maga Napóleon.”
Tíz évvel a program kezdete után, mikorra már 40 csikó született a bizottság gondozásában, Rau úgy vélte, hogy elértek az első mérföldkőig: létrejött néhány olyan egyed, amely megjelenésében nagyon hasonlított a kvaggákhoz. Az évek folytán a tenyésztéssel eljutott a program odáig, hogy több, az eredeti kvaggákhoz hasonló csikó született, ezeknek egy része a Dél-afrikai Nemzeti Parkba került. A program atyjának számító Reinhold Rau 2006-ban halt meg, a kvagga-bizottság viszont tovább élt. A Fokföldi Egyetem például 2016-ban számolt be arról, hogy tovább folynak a kísérletek a visszakeresztezésre, hogy minél több új kvagga jöjjön világra – ezeket egyébként már a kvagga eredeti latin neve (Equus quagga) helyett Rau után Rau quaggának nevezik.