Amikor William Buckley 1835. július 6-án kilépett a vadonból és odasétált a parton táborozó három fehér emberhez és bennszülött kísérőikhez, azok elképedve nézték. Egy óriást láttak, akinek a testét kengurubőrön kívül nem nagyon fedte semmi, és aki nem volt őslakos, mégis úgy viselkedett. A karjára a W. B. monogram volt tetoválva, mégsem tudott megszólalni angolul, a bennszülöttekkel viszont jól megértette magát. Csak amikor megkínálták kenyérrel, a „bread” szó hallatára kezdtek visszatérni emlékei az anyanyelvéről. Akadozva beszélni kezdett, és elmondta, hogy hajótörött tengerész, aki egy ideje a bennszülöttekkel él. Hazudott. William Buckley ugyanis
szökött rab volt, aki 32 éve élt a wathaurong törzzsel, a mai Melbourne környékén.
Félt a büntetéstől, ezért nem mondta el az igazságot az európaiaknak. Sorsa mégis megpecsételődött a találkozással.
Ausztrál expressz
Buckley 1780-ban született Angliában, Cheshire-ben vagy Macclesfieldben (a források nem egyértelműek). Felcseperedve kőművessegéd lett, és sokan megbámulták, mert ez a felcseperedés kivételesen jól sikerült, Buckley nagyon magas volt. A pontos testmagasságát nem tudjuk, mert többféle adat is fennmaradt róla, de valahol 191 és 201 centi között alakult – egy olyan korban, amikor az átlagos angol férfi 160 centiméterre nőtt. Egy 1836-os leírás szerint Buckley nem volt szép ember: bozontos fekete szőr nőtt a fején, dús szemöldöke alatt mélyen ültek a szemei, orra tömpe volt, himlőhelyes arca pedig azt a benyomást keltette, hogy éppen valamilyen bűncselekményre készül. Ezzel együtt a visszaemlékezések nagy része szerint a termetes férfi jámbor természetű volt, szellemi képességeit pedig úgy lehetne összefoglalni, hogy nem ő volt a legfényesebb izzó a készletben.
A kőművességet hamar otthagyta, hogy beálljon a hadseregbe, 1799-ben már Hollandiában harcolt Napóleon ellen. Egy ekkora célpontot könnyen eltalál az ellenség: Buckley megsérült a kezén, és ez elvette a kedvét a katonáskodástól. Londonba költözött, ahol rossz társaságba keveredett, egy tolvajbanda fogadta be sorai közé. Hogy Buckley mennyire volt tudatában annak, hogy törvényt szeg, nem tudni (az sem elképzelhetetlen, hogy a banda kihasználta), mindenesetre egy futármunkája során lebukott. Egy végnyi lopott ruhaanyagot szállított éppen valahova, és bár erősködött, hogy nem tudta, hogy lopott árut cipel, elítélték. A bíró ceruzája vastagon fogott: Buckley 14 évet kapott, amit Új-Dél-Walesben kellett letöltenie. Ausztrália gyarmatosítására a 19. században kapcsoltak rá, és többnyire elítélt bűnözők és politikai foglyok kaptak második esélyt ott a letelepedéssel. Buckley 1803 áprilisában 370 elítélttel együtt már hajózott is a távoli kontinens felé.
Októberben érkeztek meg Port Phillipbe (ami egy nagy öböl a mai Melbourne mellett, Ausztrália déli részén), azzal a feladattal, hogy települést alapítsanak a térségben. Ez nem ment könnyen: alig találtak édesvizet, a talaj rossz minőségű volt, az elítéltek morálja pedig érthető módon nem szárnyalt az egekben. Többen megkísérelték a szökést is, de az őrök minden alkalommal elfogták a próbálkozókat, és megkorbácsolták őket. Végül azt a döntést hozták, hogy pár héttel később elhagyják az öblöt, és még délebbre, Tasmania szigetén próbálnak szerencsét. Ezt Buckley már nem várta meg:
1803. december 27-én negyedmagával a bozótba rohant.
Egyiküket eltalálták az őrük, Buckley és még ketten viszont sikeresen megszöktek, és a következő napokban körbejárták az öblöt. Ezalatt – szembesülve azzal, hogy milyen kevés az enni- és innivaló a környéken – meg is bánták a szökést, és visszakanyarodtak a hajóhoz, de mire odaértek, a többiek már elutaztak Tasmania felé. Nyers kagylón tengődtek a következő napokban, és túlélési stratégiákon törték a fejüket. A két másik fogoly úgy döntött, elsétálnak a part mellett Sydney-be (nem tudták, hogy a város majdnem ezer kilométerre van onnan), Buckley viszont túl kimerült és kiszáradt volt ahhoz, hogy velük tartson. Inkább csak mászkált az öböl mentén közel az éh- és szomjhalálhoz, és ekkor találkozott az őslakos wathaurong törzs első tagjaival.
Aki fehérként tért vissza
Bár Buckley meg volt ijedve, a kapcsolatfelvétel sikerült: a bennszülöttek üdvözlésként megveregették a férfi mellét, mire válaszul ő is az őslakosokét. Mivel a család látta, hogy a férfi nincs jó állapotban, megetették és megitatták, mielőtt elváltak tőle. Az angol felbátorodott ezen, és később már kereste a wathaurong törzs társaságát, ahol új otthonra lelt. Ebben segített az is, hogy Buckley talált egy lándzsát, és azt túrabotnak használva magánál tartotta. Azt nem tudta, hogy az a lándzsa egy törzsbéli harcosé volt, és annak a sírját jelezte. Így amikor a wathaurong táborban felbukkant az ismerős lándzsával,
a törzs tagjai azt hitték, hogy a fehér ember képében korábbi harcosuk szelleme tért vissza.
Ezen a ponton talán érdemes kitérni arra, hogy a helyi őslakosok nem ragaszkodtak mereven egy hiedelemvilághoz, hanem rugalmasan beépítettek a mitológiájukba mindent, amit tapasztaltak. Akár azt is, hogy Tasmania felől többször láttak fehér embereket érkezni (a sziget fővárosát, Hobartot már a század elején megalapították). A wathaurong törzs úgy gondolta, hogy haláluk után a harcosok lelkei Tasmania irányába távoznak, ezért logikusnak tűnt, hogy ha valaki onnan jön, és máshogy néz ki, az minden bizonnyal egy visszatérő halott lehet új alakban. Ha a fehérek bántották őket, az őslakosok azzal magyarázták, hogy az ellenséges törzs halottjainak szellemeivel találkoztak éppen. Azon is könnyen túlléptek, hogy a fehérek nem ismerték az őslakosok nyelvét és szokásait, mondván, a szellemek tudatlan lények, akik a halál után elfelejtik, amit tanultak. Buckley passzolt a képletbe. Fehér volt, tudatlan, Tasmania felé távozó hajó tette ki a partra, ráadásul az ő esetében egy hihetetlen véletlen is közrejátszott: a harcos, akinek a lándzsáját az angol megtalálta, nagyon magas termetű volt, akárcsak a colos szökevény. A wathaurong nép így azonnal befogadta őt, hiszen úgy vélték, hogy korábbi társuk tért haza egy halál utáni alakban. Emiatt nem is bántották soha Buckley-t, mert úgy tartották, hogy aki már meghalt, azzal nem szabad harcolni.
Buckley a 32 év alatt, amit a wathaurong törzsben töltött, megtanulta a helyi nyelvet és szokásokat, egy idő után pedig már pazarul bánt az őslakosok fegyvereivel. Jó volt halfogásban, ügyesen nyúzott kengurut, a helyi ételek közül pedig az emu- és a vombathúst szerette legjobban, de a koalát és az ízeltlábúakat sem vetette meg. A földön aludt, majdnem teljesen meztelenül, és pár hónap után már teljesen elveszítette az időérzékét. Állandó résztvevője volt a törzsi gyűléseknek, sőt olyan tárgyalásokon is ott volt, ahol a wathaurong nép két másik, többnyire ellenséges törzzsel próbált egyezkedni. A háborúkban viszont nem vehetett részt, hiszen visszatért szellem volt. A törzs ezzel együtt nagy megbecsülésben tartotta őt, és az ő felfogásuk szerint Buckley ngurungaeta volt: tiszteletre méltó, nagy tekintélyű ember, akinek érdemes kikérni a véleményét háború és béke dolgában. Az évek során volt legalább két törzsbéli élettársa is, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig.
Szendvics? Kösz, nem!
Buckley az évtizedek alatt nem nagyon futott össze fehér emberekkel, de egy meglepő találkozása azért akadt, amikor már a wathaurong törzs tagjaként belebotlott az egyik szökevény társába, aki annak idején Sydney felé indult (a harmadik szökevényről soha többet nem hallottak). Mint kiderült, társa egy másik törzsnél talált menedéket, de ő nem illeszkedett be olyan ügyesen, mint Buckley. A férfinak nem volt jó híre, különösen rosszul bánt a nőkkel, ezért szellem ide vagy oda, a törzse tagjai nem sokkal később megölték őt.
1835 nyarán aztán megint megjelent egy nagy hajó az öbölnél. Néhány wathaurong harcos az éj leple alatt odamerészkedett, és ellopott a hajóról egy zászlót, amit visszavittek a táborba – Buckley így tudta meg, hogy újra angolok járnak a közelben. A hajóról partra szállt néhány fehér, és bennszülött kísérőikkel kunyhókat kezdtek építeni. Ekkor lépett eléjük Buckley a bozótból, és a kapott kenyér hatására megeredt a nyelve. Akadozó angolsággal, és bűnözői múltját kihagyva, de elmesélte a sztoriját, miközben többször is duplacsavaros kultúrsokkot okozott honfitársainak. Például akkor, amikor megkínálták őt szendviccsel, de Buckley inkább egy fa kérge alól kezdett lárvákat és bogarakat csipegetni.
Aztán pár nap múlva felbukkant Batman.
Mármint John Batman, egy már ausztrál születésű felfedező, aki a környéket alaposan feltérképezte, és éppen 1835 nyarán alapította meg azt a települést, amiből a későbbi Melbourne lett (muszáj megjegyezni, hogy a város neve egy ideig Batmania volt). Később visszatért a hajó is, John Helder Wedge, egy Tasmaniában élő angol politikus vezetésével. Ő és Batman is érthető érdeklődéssel hallgatta Buckley beszámolóját. Buckley közben megtudta, hogy a fehérek mindenféle javakért cserébe földet vettek az őslakosoktól (ráadásul a Wathaurong törzs ellenségeitől), de azzal is tisztában volt: a bennszülöttek igazából nem ismerik a földtulajdon koncepcióját. Érezte, hogy ebbe a helyzetbe véres összeütközések vannak kódolva, ezért megpróbált közvetíteni a felek között, nem sok sikerrel (a fehér telepesek az őslakosok jelentős részét megölték Ausztráliában, és ez nem alakult máshogy Melbourne környékén sem).
Buckley végül búcsút vett a törzsétől, és Wedge-dzsel Tasmaniába utazott. Ezt a wathaurong nép tagjai részben sajnálták (szomorúnak tartották, hogy egykori harcosuk vissza akar térni a holtak birodalmába), részben megkönnyebbültek, mert addigra gyanús lett nekik, hogy megbecsült ngurungaetájuk sokat kokettál a földfoglaló, erőszakos fehérekkel. Az elítélt kicsit összebarátkozott Wedge-dzsel, és felfedte neki, hogy ő valójában rabként érkezett a kontinensre, mire a politikus kijárta, hogy Tasmania kormányzója kegyelemben részesítse Buckley-t. A magas angolt már semmi nem tartotta vissza attól, hogy ötvenes évei közepén új életet kezdjen.
Házasság és egyéb kalandok
Buckley a következő években több expedíció és küldöttség tagja volt, a telepesek tolmácsként alkalmazták, hogy szót értsenek a helyiekkel. Egy ilyen utazás során, 1836-ban még egyszer találkozott a wathaurong törzzsel, kitörő örömmel üdvözölték, és körbeugrálták őt. 1837-re aztán elege lett a földre éhes fehérek kísérgetéséből, és letelepedett Hobartban, ahol aztán élete utolsó éveit töltötte. Többféle munkát is vállalt, boltossegéd is volt, de női börtön kapuőre is.
Még egyszer feleséget választott, ezúttal fehéret: 1840-ben vett nőül egy Julia Eager nevű özvegyasszonyt, a pár a Guinness Rekordok Könyve szerkesztőinek legszebb álmát testesítette meg. A nő ugyanis rendkívül alacsony volt.
Annyira, hogy amikor egymás mellett sétáltak, nem is érte fel a férjét, hogy belekaroljon.
Ezért a közös sétákat úgy oldották meg, hogy kendőt kötöztek Buckley karjára, és a nő a lelógó kendőbe karolt bele, ami bizonyára fakasztott néhány mosolyt Hobart utcáin. Az özvegynek (akinek a férjét amúgy őslakosok ölték meg) volt egy lánya is, őt Buckley a sajátjaként nevelte.
1852 fontos dátum még a magas angol életében: ekkor kereste meg egy John Morgan nevű író, és elmeséltette vele a történetét. Morgan míves stílusban, egyes szám első személyben írta meg a William Buckley élete és kalandjai című könyvet, amit alaposan kiszínezett, például a bunyip nevű mitikus lény is szerepel benne. Ezzel együtt Morgan műve igen értékes kordokumentum, mert nemcsak Buckley életéről lehet belőle rengeteget megtudni, hanem arról is, hogy Dél-Ausztrália őslakosai hogyan éltek és gondolkodtak a 19. században.
William Buckley hosszú és mozgalmas élet után, 75 vagy 76 évesen halt meg, 1856-ban. Nem természetes módon: leesett a lovaskocsijáról, és belehalt sérüléseibe. Hobartban temették el, sírjához közel park viseli a nevét. Az ausztrál szlengben pedig a Buckley's chance kifejezés emlékszik meg róla. Jelentése nagyjából annak felel meg, hogy „szinte lehetetlen”, és arra utal, hogy Buckley túlélési esélyei egészen minimálisak voltak a szökése után.