A szétszakított magyar falu, ami a Szovjetunióban és Csehszlovákiában élt tovább

2021. április 10. – 19:00

frissítve

A szétszakított magyar falu, ami a Szovjetunióban és Csehszlovákiában élt tovább
Az ukrán határállomás 2008-ban a szelmenci székelykapuval – Fotó: Wikipédia

Másolás

Vágólapra másolva

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk nagyrészt az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

„És mondják, nem lehetne egy szuverén ország Szelmenc?”

– a meghökkentő kérdést az amerikai szenátusban 2004. április 21-én tette fel Diane E. Watson képviselő. A szlovákiai, 620 lakosú Nagyszelmenc (Slemenci) polgármestere, Tóth Lajos erre kisebb mosollyal felelt, és azt mondta, nem, nem lehetséges. Az ukrajnai, 210 fős Kisszelmenc (Mali Szelmenci) polgármestere, Illár Lajos szintén elmosolyodott a felvetésen. A jó szándékú és naiv kérdés legalább annyira abszurd volt, mint a második világháború után kettészakított, két országba száműzött színmagyar falu története.

Az abszurditás fokát emeli, hogy a két polgármester Washingtonban találkozott egymással először, annak ellenére, hogy a két falu légvonalban csak nyolc méterre volt egymástól, de voltak olyan időszakok, amikor ez áthidalhatatlannak látszott, mert nem lehetett utazni csak úgy. Amikor már igen, akkor is órákig tartott az út annak, aki a falu egyik végéből a másikba akart eljutni, mert előbb el kellett mennie a legközelebbi határátkelőhöz.

Szelmenc képe még 2004-ben is olyan volt, mintha kisodródott volna az idő, még mindig ugyanúgy szögesdrót magasodott, ami ugyanúgy elválasztotta egymástól az embereket, mint 1946 óta. Watson abban bízott, hogy egyszer majd kéz a kézben akadálytalanul át lehet sétálni a falu egyik végéből a másikba néhány perc alatt, de még erre is várni kellett több mint másfél évet, amíg az amerikaiak közbenjárására 2005. december 23-án megnyílt végre a határ. Leírhatatlan megkönnyebbülést, évtizedek óta várt találkozásokat örökítettek meg a kamerák, fényképek. Meglett, idős emberek foghattak kezet egymással, rokonok ölelhették át egymást, miután évtizedeken át elszigetelték egymástól őket. Sokak utolsó vágya volt, hogy még egyszer átsétálhassanak a túloldalra.

A határvonalazás áldozata

Tegyünk mi is egy kis időutazást, hogyan is jutottunk el idáig. Az Ung vármegyei községet az 1233–1237-es pápai tizedjegyzék említette először, akkor is, utána is a mezőgazdaság töltött be fontos szerepet a faluban. 1851-ben termékeny rónának jellemezték a falu környékét.

„Felkeltünk a nappal, reggel nyolc–kilenc óra közt gyalogszerrel már a 20 kilométerre fekvő Ungváron vagy a közelebbi Csapon voltunk. Hátiban vittem a többi fiatal lánnyal együtt a tejet, a túrót, a vajat, és mindig jó ára volt” – a háború előtti életet így jellemezték.

1945-ben körülbelül 1100 lakosa volt Szelmencnek, amikor jött a határrendezés. A Szovjetunió minél nyugatabbra igyekezett kitolni a határát a győztes háború után, be akarta kebelezni Kárpátalját, és Ungvárt mindenképp szerették volna a birodalom részévé tenni, onnan kezdődhetett csak Csehszlovákia. Ungvártól aztán a Tiszáig akartak terjeszkedni,

így hát a körültekintés legkisebb szándéka nélkül meghúzták úgy a határvonalat, hogy az épp kettévágta Szelmencet, ami akaratán kívül útjában állt a nagyhatalmi törekvéseknek.

Akadnak olyan városok, mint Komárom vagy Görlitz például, amelyiknek az egyik részét lemetszették, de a másik legalább az anyaországhoz tartozhatott, annak szerves része lehetett. Szelmencen azonban a magyarul beszélő lakosság két másik országba kényszerült, többnyire nyelvismeret nélkül. Két különböző időzónába is kerültek, a szovjet oldalon ugyanis egy órával arrébb jártak.

A határ meghúzásával nem sokat törődtek, empátiát nem váltott ki az emberek sorsa, de annyiban mégiscsak változtattak rajta, amikor kiderült, hogy az első terv szerint a temetőt szelte volna át a határ. A második nekifutásra aztán, mintha a groteszk nagymestere, Franz Kafka ült volna a térkép mellett, úgy rajzolták meg az országhatárt, hogy az Tóth Vince és a csehszlovák oldalon Lizák Péter háza és telke között fusson.

A korabeli visszaemlékezések szerint az egyik gazda háza még Csehszlovákiában volt, de ha vizet akart húzni a saját kútjáról, akkor már át kellett lépnie a szovjet határon. Van sztori arról is, hogy a kert végében lévő árnyékszék már átcsúszott a szovjetek oldalra. Hogy ezek mennyire túlzók, mára már kinyomozhatatlan. Akinek a háza a határ egyik oldalára esett, a földje viszont a másikra, kénytelen volt lemondania róla, vagy jobb híján a testvére használta és művelte.

A falu szélén található házak között látható a kerítés – Forrás: A Hét 1992. április 18. (37. évfolyam, 16. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Az ikerfalu főutcájából egyik napról a másikra befalazott zsákutca lett. A főutcát amúgy 1940-ben a Magyarországhoz való visszatérés időszakában aszfaltozták le, hogy aztán évtizedekig hozzá se nyúljanak. A megszokott élet, a falu egyik végéből a másikba való átjárás egyik napról a másikra megszűnt. Nem lehetett templomba járni, a rokonokat meglátogatni sem, a legsúlyosabb időszakban még az átkiabálást is tiltották. Az akkor 316 lelket számláló Kisszelmenc a szovjet birodalom része lett, Nagyszelmenc Csehszlovákiához tagozódott.

Amikor Kisszelmencre a Vörös Hadsereg megérkezett, állítólag aláírattak néhány papírt, hogy a helybeliek akarata szerint szeretnének a Szovjetunióhoz tartozni. Volt, aki úgy emlékezett, néhányan tényleg szerettek volna a szovjetekhez tartozni. A felhatalmazással a zsebükben még bátrabban intézkedtek a szovjetek. A faluban nem a győzteseket látták bennük, mint a világ más pontjain, hanem azokat, akik fegyverrel a kezükben szórakozásból is letérdepeltették az embereket, ha éppen nem csináltak semmit, akkor is. „Mint a ketrecbe zárt nyulak, úgy éreztük magunkat. Az elnyomás elképzelhetetlen foka ez” – számolt be az egyik lakó.

Átcsempészett levelek a kacsa szárnya alatt

Hetvenöt éve, 1946 tavaszán a szovjet katonák hat méter magas palánkot építettek. A hat méter széles földszakaszt, a senki földjét folyamatosan és gondosan boronálták, hogy lássák a nyomokon, van-e mozgás, kik akarnak az egyik részről a másikra átmenni. De a két falu elszigetelt, külön élete a mindennapi megaláztatásokkal is folytatódott. Előfordult, hogy a szovjet oldal legszélén lakó Tóth Vincét elkezdték keresni a katonák, akinek meg sem fordult a fejében, hogy eltűnjön, disszidáljon, egyszerűen csak a csűrben jött rá az álom, miután ivott némi alkoholt a bálban. Amikor hallotta, hogy a falu népe mozog a katonákkal együtt, ő is beállt a tömegbe, később derült csak ki önmaga számára, hogy éppen őt keresik a kutyákkal a katonák.

Őrtorony a kerítés mentén – Forrás: A Hét 1992. április 18. (37. évfolyam, 16. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Azért egy kis magyar leleménnyel megtalálták a módját a szelmenciek, hogy tudjanak beszélni egymással. A szögesdrót kerítés alatt a házi kacsa szárnya alá levelet raktak, amivel átküldték a túloldalra, és amikor az állat visszatért este, akkor a gondosan összehajtogatott válaszlevéllel érkezett vissza. Nemcsak így továbbítottak információkat, hanem dalban is. Mivel sem az orosz katonák, sem a csehszlovákok nem értették a magyar népdalokat, a szövegben olyan utalásokat tettek, amivel értesítették a határ másik oldalán lakókat, mi történt a környezetükben. Amikor viszont beleszőtték Amerikát a dallamba, kihallgatásra kellett menniük. Ha a kerítésnél átkiabáltak, akkor is az őrszobán vendégeskedtek. Akinek földje volt, kuláknak könyvelték el, és még rosszabb bánásmódban részesült. A katolikus pap a gulágon kötött ki.

Többször előfordult, hogy a nagyszülők nem lehettek jelen az unokájuk lakodalmán, csak a domboldalban láthatták a menyasszonyt vagy a vőlegényt. Ha testvér halt meg, a hatóságok akkor sem engedélyezték könnyen az átjárást, így előfordult, már eltemették, mire sikerült megszerezni az utazási papírokat.

A korrupt hatóságok olykor szemet hunytak, ha valaki át akart csempészni valamit az egyik rokonnak, máskor azonban kegyetlenül lesújtott a rendszer a megvesztegetésre, és a gulágon kötött ki az, aki egy kisebb doboz cigarettát küldött. A málenkij robot miatt is lettek csonka családok. A rendszer következetlensége miatt egy idő után nem mertek próbálkozni, kockáztatni, egyszerűen belefagytak a lélekölő tehetetlenségbe.

A fiam cseh, a nagyobbik lányom magyar, a kisebbik meg orosz

Az alábbi anekdota ismert, könnyű kódolni, ha megvannak az évszámok, és ismerjük Kárpátalja viszontagságos történetét. Kárpátalját 1920-ban a frissen alakuló Csehszlovákiának adták az első világháborúban győztes antanthatalmak, előtte a Monarchia szerves része volt. (Van egy olyan olvasata is a párbeszédnek, hogy a KGB tisztje hallgatta ki a falu lakosát, bár nemcsak a kisszelmenciekre, hanem a munkácsiakra, beregszásziakra is jellemző, hogy nem mozdultak, mégis mindig más ország állampolgárai voltak.)

– Mondja el, ki maga, mit csinált!

– Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem. Utána Magyarországon laktam, aztán Csehszlovákiában, majd újra Magyarországon, a második világháború befejezésekor megint Csehszlovákiában, azután pedig a Szovjetunióban.

– Vén csavargó! Mit követett el, hogy mindenhonnan tovább kellett állnia?!

– Kérem én, egész életemben ki se mozdultam a szülőfalumból, Kisszelmencről.

Forrás: Népszava, 2005. július 11. (132. évfolyam, 160. sz.) / Hajnal V. Csaba / Arcanum Digitális Tudománytár

A történetnek új, még drámaibb színezetet ad a következő családbemutatás. Botlik József, aki először írt a szelmenci sorscsapásról 1992-ben, a Magyar Nemzetben rögzítette a családjával történteket:

„A bátyám, Miklós, 1936-ban született Csehszlovákiában – mondta halkan Pekárovicsné Veres Margit néni –, jómagam 1938. november 12-én, már Magyarországon, tíz nappal a bécsi döntés után, amikor visszacsatoltak bennünket, a húgom, Erzsébet 1944. november 24-én már szovjet területen. Édesapám, amikor tréfás kedvében volt, mindig mondotta: a fiam cseh, a nagyobbik lányom magyar, a kisebbik meg orosz.”

1990-ben a Szovjetunió és Csehszlovákia felbomlása nem járt együtt az automatikus határnyitással, sőt. Miközben a berlini falat már lebontották, és a két ország már csak a történelemkönyvekben létezett, ez a határkerítés, a sorompó, megmaradt. A falusiak ugyanúgy a kerítéshez mentek beszélgetni, egymást informálni. Az időközben ukrán oldallá változó Kisszelmencen egy magas őrtornyot is építettek, a katonák onnan pásztázták a falubeliek mozgását. Hátborzongató, hogy még 2004-ben is, Szlovákia európai uniós és schengeni tagsága után a megosztottság ugyanúgy megmaradt, mintha a világpolitikában semmi sem változott volna. Ahogy az egyik lakó emlékezett, Szelmenc Kelet és Nyugat határa lett.

Az ukrán oldalon élők vízumproblémába ütköztek, ha át akartak jutni, és nem volt 30 eurójuk az átlépés kiváltására. Ráadásul a sok év alatt összekuporgatott rubelkötegek a független Ukrajnában már nem sokat értek. A 2005. végi határátkelővel és a nyitással, az ikerfalu két részét összekötő régi úttal megoldódott a helyzet. A falu onnantól más életet élt, megérkeztek a kereskedők (csempészek is), hiszen az ukrajnai élet lényegesen olcsóbb volt, és előbb a korona, később az euró jó fizetőeszköznek számított.

A határátkelő a nyitás után – Forrás: Szabad Föld, 2006. január 20. (62. évfolyam, 3. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár

Szelmencről 1994-től Zelei Miklós számolt be itthon rendszeresen, dokumentumregényt írt a családok történeteiről, oda is költözött hozzájuk, és esténként hallgatta végig őket. Később ő is ott volt Washingtonban, amikor az ügy a szenátusban terítékre került. Zelei nevéhez fűződik még a Zoltán újratemetve című tragigroteszk, amit Vidnyánszky Attila rendezésében vittek színpadra. Az ukrán és a szlovák oldalon kettévágott székely kapu ma már csak a múlt szimbóluma. Ez áll rajta:

„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő.
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel.
Mi reményünk megmarad, összeforr, mi szétszakadt.
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja.”

A cikk az Arcanum támogatásával készült.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!