Mr. Big néven ismert az a módszer, amit a Royal Canadian Mounted Police (RCMP), az FBI kanadai megfelelője fejlesztett tökélyre a megoldhatatlannak tűnő bűnügyek felgöngyölítésére. És nem, nincs semmi köze a Szex és New Yorkhoz. Akit ennek ellenére érdekel, hogy miről van szó, olvasson tovább, a rajongóknak pedig itt a hír a kultikus sorozat folytatásáról.
A módszer lényege, hogy a zsákutcába jutott ügyeknél – jellemzően gyilkosságoknál – a rendőrök úgy próbálnak meg új bizonyítékokat szerezni, hogy létrehoznak egy fiktív bűnszervezetet, amibe beszervezik a lehetséges gyanúsítottat, hogy aztán vallomásra bírják. Itt jön a képbe Mr. Big.
Bevették a bandába, ha mindent bevallott
Maga a módszer úgy néz ki, hogy először hetekig megfigyelik a célszemélyt, mindent kiderítenek a személyiségéről, a szokásairól, a családi és anyagi helyzetéről, így kreálják meg a fedősztorit, amivel később behálózhatják. A következő lépésnél a beépített rendőrök felveszik vele a kapcsolatot, az első találkozásnak véletlenszerűnek kell tűnnie, nehogy gyanút fogjon az illető: például defektet kapnak valahol, és pont a véletlenül arra járó gyanúsítottat kérik meg, hogy segítsen kicserélni a kereket. A szívességért cserébe meghívják ebédelni, elmennek közösen inni egyet, később kisebb megbízásokat (pénzszámolás, futárkodás) adnak neki, hogy elnyerjék a bizalmát. Idővel egyre feljebb lépdel a kitalált bűnszervezet ranglétráján, egyre komolyabb feladatokat kap, veszélyesebb bulikba is beveszik. Akár ötvenen is dolgozhatnak egy ilyen ügyön, csak hogy tökéletes legyen a látszat.
A végén bemutatják a fiktív bűnbanda vezetőjének, Mr. Bignek, aki valójában egy kihallgatásban jártas nyomozó. A fedősztori ilyenkor az szokott lenni, hogy kaptak egy rendőrségi fülest, ami az egész szervezetet bajba sodorhatja, ezért a gyanúsítottnak, hogy tisztázza magát a főnök előtt, mindent el kell mondania az ügyről, amiben a rendőrök nyomoznak. Máskor azzal csalják ki a vallomást, hogy csak így nyerheti el a nagyfőnök bizalmát. Az így megszerzett információk birtokában vagy tisztázni tudják a gyanúsítottat, vagy elég bizonyíték gyűlik össze a letartóztatásához.
120 éve még aljasnak nevezték a módszert
A módszert 90-es évek közepén kezdték el alkalmazni, 2008-ig több mint 350 esetnél vetették be. Az ügyek 75 százalékában sikerült új bizonyítékot szerezniük a rendőröknek, a vádemelésig jutott ügyek 95 százalékában született ítélet.
Nem olcsó a jól felépített megtévesztés, egy-egy művelet akár 300 ezer dollárba, vagyis átszámítva közel százmillió forintba is kerülhet.
A Mr. Big módszer nyomán ítélték életfogytig tartó börtönbüntetése 2004-ben Atif Rafayt és Sebastian Burnst egy tíz évvel korábban elkövetett hármas gyilkosságért. Esetüket a 2017-es netflixes The Confession Tapes című dokumentumfilm-sorozat is bemutatta. A rendező, Kelly Loudenberg meg volt győződve, hogy Rafayék ártatlanok, és valójában egy iszlamista szekta felelős Rafay családjának kiirtásáért.
Michael Bridges Erin Chorney eltűnése miatt került a hatóságok látókörébe 2002-ben, ő volt az utolsó, aki élve látta az exét. Négy hónapig nyomoztak az ügyben, rendkívül szövevényes módon hálózták be a gyanúsítottat. Rávették, hogy vegyen részt egy közvélemény-kutatásban, amivel belépőt nyert egy hokimeccsre. Ott mutatták be az egyik beépített emberüknek, aki egy befolyásos, nagy hatalmú bűnszervezet tagjának adta ki magát. Összebarátkoztak, Bridges pedig később több kisebb bűncselekményt is elkövetett a megbízásukból. Egy ponton azt mondták neki, ha részletesen beszámol Mr. Bignek a gyilkosságról, akkor beveszik a bandába, és segítenek eltüntetni a nyomokat. Bridges óvatos volt, azt nem mondta ki, hogy ő ölte meg a nőt, viszont részletesen körülírta, hogy hová temette a holttestet, és milyen színe volt a lepedőnek, amibe becsavarta. A rendőrök meg is találták Erin Chorney testét a Bridges által leírt helyen. A bíróságnak ez elég volt, és 2006-ban gyilkosságért elítélte a férfit.
A feljegyzések szerint Kanadában már 1901-ben is hasonló módon oldottak meg egy gyilkossági ügyet, csak akkor még nem nevezték Mr. Big módszernek. Manitoba tartomány rendőrfőnöke két magándetektívet bízott meg azzal, hogy bűnözőnek kiadva magukat bírják vallomásra a gyilkosság feltételezett elkövetőjét. Az egyik bíró aljasnak és megvetendőnek nevezte az eljárást, de az ügyben eljáró bíróság végül hosszas mérlegelés után elfogadta az így szerzett bizonyítékot.
Más országokban tiltott ez a módszer
Bár az elmúlt harminc év során rendkívül hatékonynak bizonyult a módszer, mégis megvan az a hátulütője, hogy az érzelmi manipuláció, a verbális erőszak és esetenként a fizikai megfélemlítés hatására a gyanúsított azt is bevallja, amit valójában el sem követett, csak hogy mentse a bőrét. Ez persze erősen megkérdőjelezi a módszer hitelességét. Nelson Hart ügyében is azért rendelt el új eljárást a bíróság 2012-ben, mert szerintük a férfi kényszer alatt vallotta be Mr. Bignek a kislányai megölését: olyan szituációt teremtettek a rendőrök, amiben azt érezhette Hart, hogy Mr. Big nem fogad el más választ, mint hogy magára vállalja a bűncselekményt. Más kritikák szerint az is probléma, hogy ez a taktika nagyban épít a gyanúsítottak rossz anyagi helyzetére, alkohol- vagy drogfüggőségére.
Vagyis megvan a módszernek az a veszélye, hogy végül ártatlanul ítélnek el embereket.
A 14 éves Amanda Cook meggyilkolásával egy őslakos származású férfit, Clayton George Mentuckot gyanúsította a rendőrség 1996-ban. Mivel csak közvetett bizonyítékaik voltak, nála is bevetették a Mr. Big módszert. Pénzt, új ruhákat és munkát ajánlottak az előzetesből frissen szabadult férfinak. Neki is azt mondták, hogy csak akkor nyeri el a bizalmukat, ha bevallja a dolgot. Mentuck végig tagadta a gyilkosságot, csak olyan részleteket említett a kihallgatás alatt, amit a tárgyalásról vagy a hírekből is tudhatott. A nyomás hatására végül megtört a férfi, és bevallotta a bűnbanda fejének, hogy ő ölte meg a lányt. A bíróság azonban nem fogadta el a vallomást a tárgyaláson, és felmentette Mentuckot. Egy interjúban később azt mondta a férfi, hogy könnyű célpont volt, hiszen akkoriban nagyon le volt égve, munkája sem volt, a beépített rendőrök pedig drága kocsikkal jelentek meg, nagy pénzeket ígértek, hát persze hogy bedőlt nekik, és azt mondta, amit hallani akartak.
Andy Rose-t két német turista megölése miatt ítélték el 1992-ben, gyakorlatilag egyetlen szemtanú vallomására alapozva. Néhány évvel később szabadlábra helyezték, ezért a rendőrök újra elkezdtek nyomozni. A művelet során a férfi többször is kijelentette, hogy ártatlan, de aztán néhány sör után (Rose köztudottan alkoholista volt) megeredt a nyelve, és beismerte a gyilkosságokat Mr. Bignek. Bár kulcsfontosságú részleteket (például honnan szerezte a pisztolyt) nem árult el, ez nem zavarta a rendőröket. A bíróságnak azonban ez nem volt elég, és meggyőző bizonyítékok hiányában 2001-ben felmentették Rose-t.
Nem véletlen, hogy sok országban, például az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is tilos a rendőrségnek ehhez hasonló módon bizonyítékokat gyűjtenie. Többek között Nelson Hart ügye miatt az elmúlt években sokat finomodott a módszer, és a kanadai bíróságok is szigorúbban vizsgálják, hogy a rendőrök milyen körülmények között jutottak a bizonyítékhoz.
Mindezekből okulva Dax Mack ügyében már óvatosabban járt el az RCMP. A férfit lakótársa megölésével gyanúsították 2014-ben, a négy hónapos nyomozás alatt körülbelül 30 különböző kisebb bűncselekmény elkövetésére vették rá Macket, aki végül tudtán kívül elárulta a rendőröknek, hogyan ölte meg a lakótársát, és azt is, hogy hol égette el a holttestet. A bíróság vizsgálata nem talált arra utaló jeleket, hogy Mack kényszerből vallott volna, ezért vallomását felhasználták az eljárást során.
