2021. április 6. – 04:46
Amióta az országhatárok intézményét kitalálták, léteznek határviták is, és olyan területek, amiket többen is a magukénak szeretnének – a háborúk nagy része ilyesmiből fakadt az elmúlt pár ezer évben. Olyan terület már jóval kevesebb van, amely egyetlen országhoz sem tartozik, ezek is jórészt az Antarktiszon találhatók, vagy apró, lakatlan/lakhatatlan korallzátonyok az óceán közepén, ahol igazából csak szimbolikus jelentősége van annak, hogy milyen zászló alá tartozik az adott földdarab. A legritkább pedig az, amikor egy terület annyira a senki földje, hogy a két szomszédja évtizedek óta próbálja rátukmálni a másikra, de egyiknek sem kell.
Ez Bír Tauíl (angolos átírással Bir Tawil), egy 2000 négyzetkilométeres, vagyis nagyjából négybudapestnyi terület Egyiptom és Szudán között, amit szokás Bír Tauíl-háromszögnek is nevezni, annak ellenére, hogy valójában négyszög alakú. További anomália, hogy a név arabul elvileg azt jelenti, magas kút, viszont a Google Translate arabból úgy fordítja, hogy hosszú medve, ami főleg azért vicces, mert medve egyébként nem hogy a környéken, de egész Afrikában nem él. Az meg már csak az extra bónusz, hogy mindezek tetejébe úgy hangzik, mint valami renegát tünde kocsma neve A Gyűrűk Urából.
Bír Tauílban igazából semmi sincs, kopár, sziklás sivatag az egész, növényzet alig, állatok alig, lakott településnek nyoma sem, pár nomád törzs jár néha arra, de ők is inkább csak december és február között, amikor néha 30 fok alá megy a hőmérséklet (májustól szeptemberig stabilan 40 fölött van). Persze önmagában az, hogy kellemetlen a klíma, még nem ok arra, hogy egy országnak se kelljen egy terület. Bír Tauíl esetében is van egy csavar a sztoriban.
Fordított einstand
A történet 1899-ben kezdődik, amikor az oszmán fennhatóság alatt álló Egyiptom és a papíron közös angol−egyiptomi irányításúvá vált, a gyakorlatban inkább angol gyarmatként funkcionáló Szudán között meghúzták a határvonalat a britek. Ezt szó szerint kell érteni: egy vízszintes vonalat húztak a térképre a 22. szélességi körnél, aztán ami attól északra volt, az Egyiptom, ami délre, az Szudán. A gyakorlatban ez persze azt jelentette, hogy a friss országhatár kettévágta egyes bennszülött törzsek lakhelyét, így 1902-ben a britek kisebb módosítást hajtottak végre az adminisztratív határvonalon, a nyílegyenes vonalba belekanyarítva egy kisebb kanyart délre és egyet északra. Ami a vízszintes vonaltól délre volt, és az 1899-es határok szerint Szudánhoz tartozott, az 1902-es szerint meg Egyiptomhoz, az Bír Tauíl. A másik, fordított irányban gazdát cserélt terület a Halaib-háromszög (senkit nem fog meglepetésként érni, de valójában ez se háromszög alakú), Bír Tauíltól keletre. Ez kicsit barátságosabb vidék, 20 ezer négyzetkilométeres, vagyis körülbelül egyötöd Magyarország méretű, vannak rajta lakott települések, és eltart egészen a Vörös-tenger partjáig.
Amikor a második világháború után Egyiptom, majd kicsit később Szudán is elnyerte a függetlenségét, mindkét ország a magáénak szerette volna a Halaib-háromszöget. Ezen kedélyesen elvitatkozgattak, különféle nemzetközi szervezetek előtt érvelve azzal, hogy a briteknek az a határvariációja tekintendő irányadónak, amin a Halaib-háromszög az enyém, Bír Tauíl meg a szomszédé. A dolog akkor fordult komolyra, amikor egy kanadai olajcég 1992-ben kísérleti fúrásokra kért engedélyt, mert a geológusai úgy sejtették, olaj lehet a sivatag alatt a Halaib-háromszögben. A szudániak megadták az engedélyt, az egyiptomiak azonban – akik egyébként a gyakorlatban inkább a fennhatóságuk alatt tartották a területet – ezt megvétózták. A kanadaiak túl kockázatosnak találták a politikai helyzetet, és inkább hazamentek, szóval a végén mindenki rosszul járt.
A Halaib-háromszöget azóta is mindkét ország a sajátjának tekinti, de a gyakorlatban azóta is az egyiptomiaké. Bír Tauíl pedig senkié, latin szakkifejezéssel élve terra nullius, egyik szomszédjának sem kell, mert aki a nevére veszi, az ezzel automatikusan elismeri, hogy Halaib a másiké. Más ország meg nincs, amely bármilyen jogalapot találna vagy egyáltalán keresne arra, hogy a magáénak követelje a területet.
Mindez remek alapot biztosít mindenféle kalandornak, hogy a helyszínre utazva vagy csak úgy, otthonról saját országot kiáltson ki Bír Tauílban. Az odaút egyébként elég macerás, egyiptomi oldalról nem is lehet bemenni, mert katonasággal van lezárva a határközeli rész, szudáni oldalról meg több száz kilométerrel a határ előtt elfogy az út, és a puszta sivatagon kell átkelni, nagyjából 14 óra egy jobb terepjáróval, és sok szerencsét a tankoláshoz útközben. Mindenesetre a Wikivoyage nevű utazós oldal szerint két látnivaló van a területen, az egyik a rengeteg kitűzött, kókadozó, napszítta zászló, amit az arra járók hagytak maguk után, jelezve, hogy magukénak deklarálják a területet. (A másik egyébként az, hogy éjszaka nagyon szép a csillagos égbolt, mert nincs fényszennyezés.)
Az ilyen önjelölt államfőket és az ő kikiáltott országaikat persze egyetlen ország és nemzetközi szervezet sem ismeri el, de ettől még elég menő dolog lehet elzarándokolni az utolsó igazi senkiföldjére a bolygón, hogy ott kijelentsük, márpedig ez a mi országunk. Sok ilyen történet és beszámoló kering az interneten, a legaranyosabb egy amerikai fickó sztorija, aki megígérte a hatéves lányának, hogy hercegnő lesz belőle, de nem akarta az egészet letudni egy disneylandi kirándulással, mint az összes hasonló cipőben járó amerikai apuka. Ehelyett elment Bír Tauílba, kitűzte a zászlaját, és kikiáltotta a monarchiát, saját magát megtéve királynak, így a lánya automatikusan hercegnővé avanzsált. A nem mindennapi kalandról a Guardian írt 2016-ban hosszú cikket.
