A spanyolnátha milliókat vitt el, a korabeli média viszont a legenyhébb szóval élve is félvállról vette munkáját: a világháborús felek cenzúrázása a sarlatánok népszerűségéhez vezetett, az emberek alkohollal, higannyal kezelték magukat. Magyarországon a rum számított divatos gyógyszernek, a politikai kommunikáció a járványról pedig akár ismerős is lehet: a járványt legyőztük, az egészségügy jó, amúgy is csak a külföldiek hozzák be ezt az egészet.
Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk nagyrészt az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.
Az első világháború idején a hadviselő felek nem akartak gyengének mutatkozni, így a spanyolnátháról sokáig nem beszéltek. Spanyolország írt semlegesként először a járványról (innen a neve is), holott a vírus nem onnan eredt: a világháborús harctéren ütötte fel a fejét, az első katonai feljegyzések egy kansasi támaszpontról származnak a megbetegedésekről. 1918-ban a hadviselő országokban a világháború fárasztó szakasza uralta a lapokat, az országok húzták az időt, és nem vették komolyan a kezdődő járványt, a sajtó pedig paródiaversekkel, minimális, cenzúrázott hasábokkal számolt be egy-egy betegségről, ha egyáltalán a szenzáció érdekében beszámolt.
Spanyolország mindvégig szabadon jelentette az eseteket, még akkor is, amikor XIII. Alfonz spanyol király 1918 tavaszán elkapta a vírust. Eközben az Egyesült Államokban nem engedték publikálni az orvosokat, Olaszország belügyminisztere még a járvány második hullámában is tagadta annak terjedését, a briteknél pedig szabályosan eltussolták és más betegségekre fogták, ha egy tisztviselő beteg lett.
Spanyolnátha?
A spanyolnátha 1918-ban kezdődött, és a járvány a legtöbb beszámoló szerint 1919-ig, mások szerint 1920-ig tartott. A pontos időpontok kérdésesek a szegényes sajtóbeszámolók miatt, az biztos, hogy az első hullám 1918 első felében indult. Ezután a második, leghalálosabb és legtöbb fertőzöttel járó hullám 1918 október-novemberének környékén kezdődött, és szinte rögtön átment a harmadik hullámba 1919 tavaszán. A járvány a globális populáció nagyjából negyedét fertőzte meg, a szigorúbb becslések szerint 50 millió, más becslések alapján viszont akár 100 millió ember veszthette életét.
Az állami intézkedések (iskolabezárások, események elhalasztása) a járvány robbanásához képest túl későn jöttek, ami spanyolnátha-tagadókat, szkeptikusokat hozott magával. A sajtó, ha írt, ezután is csak a halálesetekről írt, a média tudósításain keresztül az emberek megtanulták félni a betegséget ahelyett, hogy annak leküzdéséről olvastak volna. A bevett orvoslás ráadásul nem tudott gyógyírt nyújtani,
az orvosokba és tudósokba vetett hit csökkent, a sarlatánok népszerűvé váltak, így a gyógynövényes infúziók, mustáros borogatások, kámforos és higanyos szipuzások felé fordultak az emberek.
Egy időben még azt is elterjesztették, hogy az alkohol, a cigi és az ópium hármasa lesz a csodaszer a járvány leküzdésére (az eladások mondjuk meg is nőttek). Nem csak a sarlatánok nem kezelték helyén a járványt, 1918-ban például egy amerikai sebész annyit tanácsolt az aggódó népnek, hogy a spanyolnátha leküzdése érdekében kerüljék a szűk cipőket.
Van járvány, de csak a külföldiek kapják el
A szintén hadban álló Magyarország sajtójában sem volt ez másként. A magyar lapok 1918 nyarán kezdtek el írni a spanyolnátháról, az első megbetegedésekről szóló jelentések között azonban kizárólag Magyarországon lévő külföldiekről szólt a fáma, csak ekkor még iráni diákok helyett orosz hadifoglyokat emlegettek a járvány behozóiként.
Szeptemberben, a második hullám robbanása előtt egy hónappal a sajtó szerint már le is csengett a járvány. A Pesti Naplónak az akkori tisztifőorvos, dr. Szabó Sándor azt nyilatkozta, a laikusok kevergetik össze itt a betegséget, a városban nincs is halottja a járványnak, meg amúgy is
„Eltekintve attól, hogy itt-ott sporadikus esetek fordulnak még elő, az úgynevezett spanyolnátha Budapesten megszűntnek tekinthető. Nálunk egyébként sem lehetett járványról beszélni. A megbetegedések sohasem emelkedtek annyira, hogy a betegség a járvány jellegét öltötte volna”
Szabó azt is hozzátette, hogy Budapest közegészségügyi állapota még sosem volt ilyen jó, az egészségügy szuper, a járvány nem is volt, de mégis legyőztük, Magyarország meg amúgy is sokkal jobban teljesít. Ne feledjük, 1918-ról beszélünk.
Van járvány, nincs járvány, van járvány
A pozitív kép aztán nem tartott sokáig, szeptember végére szintén a Pesti Napló feddte meg cikkében az országvezetést azért, hogy „három hete tart a járvány, mégsem tesznek ellene semmit”. Ahogy pedig a sajtó foglalkozni kezdett az üggyel, annak rendje és módja szerint jöttek az álhírek is.
A Pesti Hírlap örömmel terjesztette a járványtagadók kedvenc nem-is-abban-haltak meg álláspontját, ahogy írták, „a haláleseteket, amelyeket például tüdőgyulladás okozott, a spanyolnátha rovására írják, holott a két betegségnek egymáshoz semmi köze, legfeljebb annyi, hogy mindkettő magas lázzal kezdődik” – az újság szerkesztősége itt például azt az apró tényezőt hagyta figyelmen kívül, hogy a tüdőgyulladást maga a vírus okozta. A Görög Katolikus Szemle októberre már egyenesen arról számolt be, hogy
„Egy nap alatt gyógyítható a spanyolnátha. Miután megtalálták a spanyol nátha bacillusát, sikerül megtalálni a betegség szérumát is. A felfedezés dicsősége, — mint olvassuk — egy magyar orvos nevéhez fűződik.”
A lap által említett magyar orvos kúrájában fontos szerepet játszott az aszpirin: ezt több országban is használták (lévén még a penicillin sem létezett) a vírus elleni harcban. A Görög Katolikus Szemle egyébként jól tükrözi a bűnbakkereső sajtópropagandát: a világjárvány legyőzéséről szóló gigászi orvosi találmány mellett pontosan ugyanakkora hasábot szenteltek annak a hírnek is, hogy két orosz hadifogoly kirabolt egy nénit Beregszöllősön. Ráadásul fényes nappal.
Van járvány, de Magyarország tovább teljesít
A tisztifőorvos felfogása decemberre gyökeresen változott, eddigre ugyanis kiderült az is, hogy a járvány létezik, meg az is, hogy aszpirinnal nem gyógyítható minden. Októbertől a lapok a szigorításokról szóló nagy vitákról számoltak be, végeredményben pedig a kormány korlátozta például a mozik nyitvatartását, és bezárásra intette az iskolákat.
Eltelt pár hónap és Szabó decemberre új bűnbakot keresett az oroszok helyett, és hamar meg is találta azt az 1918-as október végi őszirózsás forradalom képében. Arra hivatkozott, hogy a forradalom miatt „a gyűléseket és tömeges összejöveteleket korlátozó minden intézkedést felfüggesztettek, mozik, színházak szünetelésére, mulatók, kávéházak, éttermek, stb. korai bezárására, villamos zsúfoltságának megakadályozására elrendelt intézkedéseket, amelyeket a járványbizottság életbe léptetett, hatályon kívül helyezték.
Mindezek után nem volt okuk arra, hogy a gyermekeket az iskolákból továbbra is kitiltsák, annál kevésbé, mert azt tapasztalták, hogy különösen éppen a veszélyeztetettebb szegény gyermekek az udvarban, utcákon tömegekbe verődtek, csatangoltak egész nap. Ilymódon csak úgy megkaphatták és terjeszthették a náthát, sőt még jobban, mintha iskolába jártak volna, (Úgy van!) ahová mégis tisztán kell menni a tanulónak és ahol a szegény gyermekeket meleg, tápláló ételt és fűtött helyiségek várják.”
Szabó kiemelte, az emberek tömeges találkozása, a keleti pályaudvar forgalma, önmagában a lakosok jelentik a fő problémát a járvány tekintetében, de azért azt sem szabad elfelejteni eközben, hogy „a betegek kórházi elhelyezése most sem okoz szerencsére több gondot, mint eddig.”
Csak volt járvány, a rum segített
1918 végén újabb megváltó medicina érkezett Magyarországra, ezt maga a tisztifőorvos hivatala jelentette. Mivel a járvány továbbra is tombolt, ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy ez a magyar gyógyszer sem volt hatásos. 1919-ben a sajtó aztán már szinte válogatás nélkül engedett teret az erős finomkodással is csak lakossági gyógymódoknak nevezhető praktikáknak, minthogy
„Mihelyt a láz fellép, egy pohár vízbe egy ujjnyi rumot kell tenni és a beteggel kortyonkint itatni. Ha pedig tüdőgyulladás mutatkozik, a beteg hátát, oldalait és mellét azonnal táblaolajjal kell többször naponta bedörzsölni.”
1919 első fele főként a halálesetekről szólt, Ady Endre januári megbetegedését végigkísérték az újságok: először arról írtak, hogy a költő jobban lett, majd január végén már nekrológok búcsúztatták. A spanyolnátha a legyengült szervezetű Ady mellett más nagyokat is elvitt, meghalt Dr. Hajdú Tibor pannonhalmi főapát, Kaffka Margit és Karinthy Frigyes felesége, Judik Etel is. Kosztolányi Dezső felesége így emlékezett vissza erre az időszakra: „mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.”
A média innentől a belengetett kísérletezésekről, működőnek ígért gyógyszerekről írt leginkább. Márciusban Lendl Adolf, a budapesti Állatkert nagynevű tudós igazgatója arra panaszkodott a lapoknak, hogy a majmaikat is a spanyolnátha elleni kísérletekre kell átadniuk:
„Most bizony csak harmincz majmunk mókázik a ketreczekben. Ötven majmunk elpusztult tiz majmot pedig a klinikáknak adtunk át spanyolnátha-kisérletezésre. Sajnos, mind áldozatai lettek a meddő kísérleteknek.”
Ezután viszont a második hullám lecsengésével sok említést nem tettek a lapok a járványról, az utolsó nagy, hírnek számító esemény Wilson elnök áprilisi megbetegedése volt. Emellett csak külföldi halálozási arányokról, illetve hazai, a járvány miatt kialakult szénhiányról írtak. Nyáron még az Uj Idők hozta elő újra az embertömegeket,
„A túlzsúfolt villamosokról emberfürtök lógnak le és ha már föl is fúrta magát a szegény pesti a perronra, ha pénztárcáját nem emelik ki, az egységes villamosjegy mellé spanyolnáthát is kap egész bizonyosan.”
-írták. A spanyolnátháról szóló beszámolók száma ezután viszont minimálisra csökkent, sőt, 1919 végére a Pesti Hírlap már viccelődött is a fertőzés tüneteivel – csak úgy, mintha az egész globális járvány meg se történt volna: „Remélhetőleg nem lesz a spanyolnáthának másik következménye a ”farkasétvágy„, mert az ma nem a legkönnyebben csillapítható, mig az étvágytalanság mégsem olyan nagy baj.”
A cikk az Arcanum támogatásával készült.
