A sátánista ügyvéd, akiből templomépítő pap lett, és annyira megtért, hogy végül boldoggá avatták

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk nagyrészt az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

Bartolo Longo ügyvédként állt be sátánista papnak, majd professzorának szavaira hallgatva megtért és az egyház szolgálatára adta a fejét. Kórházakat húzott fel, szegényeket segített és megépítette az akkoriban forradalminak számító intézetet, ahol börtönben ülő szülők gyermekeit nevelték. Egész életét két dolog határozta meg: az olthatatlan vágy az ige terjesztésére és a hatalmas félelem attól, hogy a sátánnal még mindig szerződései vannak.

Jog, démon, spiritusz

Bartolo Longo 1841-ben született Dél-Olaszországban, Latiano városában. Családja gazdagnak számított, szülei hívő római katolikusok voltak. 1851-ben az apja meghalt, és az anyja egy ügyvéddel házasodott újra. Longo 20 éves korában meggyőzte anyját és nevelőapját, hogy belőle is hadd lehessen ügyvéd, így a fiút Nápolyba küldték, hogy jogot tanuljon.

„Mint jogász azzal a perverz egyetemi levegővel szívta teli magát, mely tagadása minden természetfölötti és földöntúli életnek; de lelke utálta az űrt s ha már hinni nem tudott, bizonyos misztikus világnézet után vágyódott, híve lett a spiritizmusnak.”

-írja Kőszeghy Mihály a Katolikus Szemlében a fiatal ügyvédről. Longo egyetemén az iskola több professzora egyházellenességet hirdetett, a fiatal jogásztanoncot pedig hamar megfogta tanárai lelkesedése. Ahogy arról később vallomásaiban írt, „én is utálni kezdtem a szerzeteseket, a papokat és a pápát, de különösen a dominikánusokat: ők voltak ugyanis professzoraink tanításainak legnagyobb ellenzői”. Longo Nápoly hírhedt médiumait kezdte látogatni, akik bevezették az okkultizmusba, majd a sátánizmusba, mígnem

Hosszú és szigorú böjt után (ami miatt Longo csupa csont és bőr lett) a jogász felajánlotta lelkét egy démonnak és sátánista pappá avatták őt.

A friss sátánista-ügyvéd-pap az egyház elleni, istenkáromló misszióra indult, azonban ahogy azt maga Longo írta, „lelke e modern tévelyek útvesztőjében nem talált nyugtot”. Visszaemlékezésében hozzátette, a sátánnal való küzdelem kifárasztotta, céltalannak érezte életét az egyetemen.

Bartolofordulás

Az elégedetlen Longo végül elment egyetemének katolikus professzorához, Vincenzo Pepéhez. „Őrültek között akarsz meghalni és örökre átkozott akarsz maradni?” – kezdte beszélgetésüket Pepe professzor. Longo úgy döntött, sem őrülteket, sem átkokat nem akar, így Pepe javaslatára elment egy dominikánus szerzeteshez, aki három hétig tartó hosszas beszélgetéssorozat után 1865-ben megtérítette a jogászt, feloldozást adva neki. Longo lemondott korábbi életéről és, hogy bűneinek megbánását jelezze, egy nápolyi kórházban kezdett el önkénteskedni. Néha azért továbbra is meg-megingott, ahogy visszaemlékezésében írta,

„Úgy gondoltam, hogy mivel Krisztus papsága örökké tart, így a Sátán papsága is lehet, hogy az örökkévalóságé. Bűnbánatom ellenére azt éreztem, engem a Sátánnak szenteltek és továbbra is rabszolgája, tulajdona vagyok, a pokolban vár rám. A helyzetemen töprengve közel kerültem az öngyilkossághoz”

Öngyilkosság helyett végül egy isteni sugallatra eszébe jutott Alberto atya mondása, miszerint, aki terjeszti a rózsafüzért, üdvözül. Longo ezért elhatározta, hogy úgy szabadul meg a sátántól és bűnös életétől, hogy terjeszteni fogja a rózsafüzért, így „úgy hagyhatja majd el a földet, hogy üdvözült”.

A templom egere

„Volt egy templomocska is, repedt, düledező falakkal, minden dísz nélkül; az egész egy harang árából került ki; el lehet hát képzelni, micsoda istenháza lehetett! Egyetlen oltára volt, de oda is egerek, gyíkok fészkelték be magukat; se sekrestye, se sekrestyés.”

-Pompeji környékén, amerre Longónak egy kis darab földje volt, állt egy romos templom, körülötte főként szegények, hajléktalanok laktak, sokan haldokoltak a rossz viszonyok miatt. A terület három kerülethez tartozott, „s így egyikök sem vallotta azt magáénak”. Longo megsajnálta a helyieket és meg is találta üdvözülésének lehetőségét: terve az lett, hogy a környező népet megtéríti.

„Ismerte e nép gyengéjét, hogy él-hal a csecsebecsékért, szereti a látványosságot s az ünnepi pompát. Egy nagy tombola-játékot tervezett, melyre 800 darab kisorsolandó tárgyat hozott; volt ott olvasó, érem, kereszt, kép, fülbevaló, gyöngy stb. efféle. Este tűzijáték s trombita-banda; délelőtt szentmise a szabad ég alatt és szentbeszéd.”

-írja Longo első térítési kísérletéről Kőszeghy. A mulatságot végül elmosta az eső, de Longo nem adta fel terveit. Ezután missziót tartott a helyiek között, ami viszont olyan jól sikerült, hogy az itt élő nép kérte végül, hogy segítsen nekik megalakítani a „rózsafüzér társulatot”.

Az új hitközösséget a nólai püspök is meglátogatta, arra kérte őket, építsenek fel egy templomot, cserébe pedig támogatja őket pénzzel. Longo először vonakodott ezt elfogadni, „tartott tőle, hátha az ördög kísértése ez, hogy nagy dologba kezdjen s ott megfenekelve, további működésével is zátonyra kerüljön”, de végül a püspök megnyugtatása után mégis megépítették a templomot. Longo ezután a kápolna kibővítésén dolgozott, a környékbeli parasztok közé saját maga járt adományokat gyűjteni.

Sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy a kápolnába még egy értékes antik Madonna-képet is megvásároltak. Longo folyamatosan amellett kampányolt, hogy a szentély köré kis „szentváros” épülhessen, kórházat húzott fel a kápolna mellé, saját pénzén építette meg a vasútállomást, a posta- és táviroda épületét, és egy laktanyát is. Ezzel Longo lett végül a megalapítója Valié di Pompéjinek, egy városkának, amely egy kis kápolna körül épült.

Az emberközpontú forradalmár

Longo továbbra is városának fejlődését szorgalmazta, 1887-ben egy női árvaházat nyitott, majd miután árvaháza nagy sikert aratott, újabb terveken kezdett gondolkodni. Ahogy Kőszeghy írta, Longo

„A társadalom legelhagyatottabb gyermekeire gondolt. S kiket tartott ő ezeknek? Azon gyermekeket, kiket a törvény tett árvává, kiket az igazság szakított el szüleiktől, a gonosztevők gyermekeit értette ő a legelhagyatottabb teremtések alatt, kiknek szüleik 20—30, sőt egész életfogytiglani börtönre vannak ítélve”

Az intézetet megnyitásától Longo vezette és hamar nemzetközi visszhangja lett. Longo ügyesen használta a sajtót, sokat írt, és azon keresztül kommunikált az emberek felé, illetve minden negyedévben megjelentették a Rosario e la Nuova Pompei nevű füzetet is, mely százezer példányban került ki a nyomdából: Longo kisvárosa a porból és szegénységből felemelkedett és ismertté vált.

Az intézetet nemcsak ismerték világszerte, de benne is több nemzetiség gyermeke nevelkedett, itt nőtt fel például egy magyar kisfiú, Krisztián József is. Campianu Tódor a Budapesti Hírlapban számolt be intézeti látogatásáról, itt azt írta, az intézet minden szempontból kiemelkedő és zseniális. Habár ahogy arra a Magyarország recenziója felhívta a figyelmet, Campianu beszámolóját érdemes óvatossággal kezelni: a később börtönviseltté vált író ugyanis előszeretettel használta Longo intézetének bemutatását arra, hogy például Cesare Lombroso szemére vesse, hogy a férfi zsidó származású (Lombroso volt az antropológiai kriminológia atyja, azt állította, létezik a született bűnöző, és fejforma alapján meg lehet mondani, kiből lesz gyilkos vagy rabló).

Az vitathatatlan volt azonban, hogy az intézet népszerű lett, és mindenképp forradalminak számított azokban az időkben. Longo egészen addig vezette intézetét, mígnem 85 éves korában, 1926-ban elhunyt. Emlékére nevezték el a város szentélye előtt álló teret, 1980-ban pedig II. János Pál pápa az általa „a rózsafüzér apostolának” nevezett Longót boldoggá avatta.

A cikk az Arcanum támogatásával készült.