Jézus élete és halála sokak számára izgalmas terület, és nemcsak azért, mert sokat megtudhatunk belőle vallásról és az emberek gondolkodásáról, hanem azért is, mert sok minden kiderül arról, hogyan éltek a korabeli emberek. Ilyen például az, hogy hogyan öltözködtek, milyenek voltak települések, és az is, hogy mit ettek.
Az elmúlt évszázadok egyik leghíresebb festménye Leonardo Da Vinci Utolsó vacsorája, ami a címéhez hűen étkezés közben ábrázolja Jézust és tanítványait. Talán nem olyan meglepő, de a kép nem a történelmi hitelesség mintapéldája.
Tekintsünk el attól, hogy a közel-keleti Jézus és tanítványai a festményen olyan fehérek, mintha napot sosem látott írek lennének. Fókuszáljunk magára a vacsorára, ahol a művészi szabadság szintén a realizmus előtt jár pár kanyarral. Először is, valószínűleg nem csoportosultak volna az apostolok egy hatalmas asztal egyik felére, mint egy fényképezkedő leánybúcsús csapat, hanem az uralkodó rómaiakhoz hasonlóan párnákon hevertek volna. Az sem valószínű, hogy ezüst tányérokat és kupákat használtak volna, hiszen abban a korban általában kő- és agyagedényekből ettek.
Persze a műalkotásoknak nem az a dolguk, hogy minden részletet történelemhűn ábrázoljanak, de történészek gyakran fordulnak festményekhez, hogy pontosabb képet kapjanak egy adott korról. John Varriano művészettörténész közelebbről is megvizsgálta az Utolsó vacsorát, és arra jutott, hogy a menü inkább mutatta be Da Vinci korát, mint Jézusét.
Látni vélt például a festményen grillezett angolnát valamilyen citromos vagy narancsos körítéssel. Márpedig az angolna nem kóser, és nem része a klasszikus pészah-menünek.
Márpedig Márk evangéliuma szerint az Utolsó vacsorát pészahkor, az egyiptomi kivonulás ünnepekor tartották. Ha így volt, akkor valószínűleg volt az asztalon bárány, sólet, olívabogyó, kesernyés fűszerek és pisztáciás és datolyás chároszet. De elképzelhető, hogy Varriano téved, és nem angolna van az asztalon, csupán valamilyen hal. A hal pedig fontos szimbólum a keresztény kultúrkörben, egy ógörög szójáték miatt Jézusra utal. Az viszont logikusnak látszik, hogy ha az utolsó vacsora tényleg megtörtént, akkor az asztalon volt kenyér és bor is – hiszen innen ered a keresztények áldozása, ezek szimbolizálják Jézus testé és vérét.
Nem Da Vinci feküdt rá legjobban a művészi szabadságra. A cuzcoi katedrális egyik falát Marcos Zapata 1753-as Utolsó vacsorája díszíti, ami még inkább eltér az alapműtől, és egy perui ínyencséget, sült tengerimalacot festett Jézus és tanítványai asztalára.
Ez azért lehetett, mert Zapata kecsua származású volt. A spanyolok többek között úgy próbálták meg áttéríteni az újvilág őslakosait a kereszténységre, hogy ötvözték az európai művészeti megoldásokat helyi motívumokkal (a vallás így terjedt el Európában is, a pogányok mégtérítése miatt van például mindenszentek). Lehet, hogy a spanyolok vallási szempontból nem örültek annak, hogy a festményen a Megváltó egy rágcsálón lakmározott, de valamivel meg kellett tölteni a dél-amerikai katedrálisaikat, így valószínűleg szemet hunytak a festmény felett.
Ezért igyekeznek a történészek minél több korabeli forrást elemezni, mert az utólag készült írások, festmények már nem feltétlenül adják át hitelesen egy adott kor jellegzetességeit.
