„Na, feltaláltad a spanyolviaszt!” – mondjuk annak, aki magától értetődőt állít vagy valamilyen, mindenki által ismert dolgot ad elő újdonságként. Tesszük ezt magabiztos fölénnyel, mintha tudnánk, hogy ki találta fel a spanyolviaszt. Miközben a spanyolviasznak nincs sok köze a viaszhoz, a spanyoloktól is sokkal messzebb kell keresnünk a forrását, és hogy ki találta fel – na, az egy jó kérdés.
A spanyolviasz egyfajta pecsétviasz, nevének eredete pedig az olasz cera di Spagna (azaz „spanyolországi viasz”) elnevezés. De hiába hívták így Itáliában, a spanyolviasz fő alapanyaga inkább velencei és portugál kalmárok révén került Európába természetes lelőhelyéről, Kelet-Indiából és Thaiföldről. Ezt az alapanyagot sellak néven ismerjük ma, és egy természetes gyanta, aminek előállítója a Délkelet-Ázsiában őshonos lakktetű (Kerria lacca).
A lakktetű egy apró, vöröses árnyalatú rovar, ami különféle növényeken – például fikusz- és krotonfajokon – él, nagy mennyiségben. Amikor jön a költési időszak, a nőstények azt teszik, ami fontos állomás a lakktetűnőstények női princípiumában:
egész testfelületükön váladékozni kezdenek.
Korábban úgy vélték, hogy ezt a nedvet a fák bocsátják ki a tetű ügyködésének hatására, de ma már tudjuk, hogy a rovarok engedik az ágakra a narancsos-pirosas kulimászt, és azt is, hogy a nedvnek az ivadékgondozásban van fontos szerepe. A váladék a fenyőgyantához hasonlóan megszilárdul, és begyűjthető, finomítható, többféle árnyalatban kivonható, felhasználható.
A sellaknak régóta rengeteg alkalmazási területe van: első írásos említése három évezreddel ezelőtti, de valószínűleg még korábban használták az indokínai térségben. Az i. e. 4. században lejegyzett hindu eposz, a Mahábhárata egy egész palotáról emlékezik meg, amit sellakból építettek. A gyantát használták színezéknek és politúrnak is, sok esetben pedig dekoratív festék és lakk volt – és ezen a ponton emlékezzünk meg arról, hogy a lakk szavunk is innen, a sellak második feléből ered. Illetve magyarba a német Lackot vettük át, de az meg visszavezethető egészen a lakktetűig. Az ősforrás ugyanis vagy a perzsa-hindi eredetű lakh, aminek jelentése „százezer”, egy másik etimológiai lehetőség pedig a szanszkrit rakh, ami színezéket jelent. Az utóbbi egyértelműen a rovar nedvére utal, de igazából az előbbi is: rengeteg apró tetű váladéka szükséges egy kis sellak előállításához, egy kilóhoz akár egy-két százezer is. (Ehhez képest nem is drága, tízezer forint körül már lehet kapni egy kilót.) A sellak már valószínűleg holland eredetű szó, a schel és a lak összepasszintásából – ebből a lak a lakkot jelenti, a schel pedig pikkelyt, lemezkét, ami arra utal, hogy a sellakot kis lemezkékre törve forgalmazták, mert így hamar feloldódott, bármihez is kellett használni.
Na jó, de hogy jön ehhez a spanyolviasz?
Úgy, hogy a 16. századtól már Európában is széles körben elterjedt sellak egyik alkalmazása pecsétviaszként történt. A dokumentumokat hitelesítő pecséteket eleinte sima méhviaszba nyomták, de a sellak alkalmasabbnak bizonyult a célra. Összekeverték terpentinnel és színezékekkel (általában cinóberrel), és ez lett az, amit később a világ egyik fele spanyolviaszként nevezett el, annak ellenére, hogy a sellak gyanta (bár néhány százaléknyi viaszt egyébként valóban tartalmaz). A spanyolviasz jóval keményebb, mint a méhviasz, és a hőnek is jobban ellenáll, ezért hamar népszerű lett, mert nehezebb volt rajta pecsétet hamisítani. És fényesebb felületével mutatósabb volt: az a szép, vörösen csillogó, keményre dermedő pempő, amivel a kosztümös filmekben lezárják a levelet, aminek nem szabad illetéktelen kezekbe jutnia, de aztán mégis oda jut, és a főhős emiatt nagyot szív – na, az a spanyolviasz.
És hogy mi a válasz a címben feltett kérdésre? Az, hogy szinte biztosan nem a spanyolok. Pontosan nem tudjuk, ki találta fel a spanyolviaszt, de Európában valószínűleg vagy az olaszok vagy a franciák voltak, és aztán spanyolviaszként árulták, talán mert a cinóber onnan származott, vagy csak mert jól hangzott az elnevezés (de a termék annyira volt spanyol, amennyire a franciasaláta francia). Viszont olyan kutatók is akadnak, akik szerint a sellakot már az ókori Indiában is használták pecsétnyomatokban, sokkal korábban.
A szólás eredete még ködösebb. Egy elmélet szerint arra az időre utal vissza, amikor a sellak (ami ugye a spanyolviasz nagy része) már széles körben ismert alapanyag volt, de még mindig akadt, aki rácsodálkozott. Állítólag Tesla is a spanyolviaszos szólással jellemezte egyszer Edisont, utalva arra, hogy riválisa létező találmányokat talál fel. Magyarországon a 19. század második fele körül bukkanhatott fel, az Arcanum adatbázisában 1895-ből való az első találat: az Üstökös című élclap szólt be egy kiadós spanyolviaszkosat a monarchia külügyminiszterének.
Amit viszont biztosan tudunk: a sellakot ma is változatos területeken használják. Továbbra is alkalmazzák lakkok adalékanyagaként az építő- és a bútoriparban, de hangszerápolási szereket is előállítanak belőle, és az első hanglemezek egy része is sellakból készült. A gyógyszeripar is sűrűn használja, és mivel természetes, ehető anyag, az élelmiszeripar is (E904 a kódja). Leginkább fényes cukorkabevonatokat idéznek elő vele, szóval ha például Jelly Beant eszünk, jusson eszünkbe, hogy az a szép csillogó máz a tetűváladéknak köszönhető (vagy inkább ne).
