2020. december 15. – 05:10
frissítve
A második világháborút megelőző években a náci Németország uralta Európa versenypályáit, az Ezüst Nyilak, az Auto Union és a Mercedes versenyautói szinte legyőzhetetlenek voltak, sorra nyerték a Grand Prix-ket. Adolf Hitler megszállottja volt a motorsportnak, amit arra használt fel, hogy megmutassa a világnak a Harmadik Birodalom erejét és technológiai fölényét. A Führer nem sajnálta a pénzt, a két gyártó rengeteg támogatást kapott a náci államtól, hogy a lehető leggyorsabb, legjobb versenyautókat fejlesszék ki.
Gyorsak, mint az agarak, erősek, mint az acél
A náci propaganda is eszközként használta a Grand Prix-győzelmeket. A német pilótákat katonaként mutatták be, akik a frontvonalban küzdenek a versenypályákon. A propagandaszlogen úgy szólt, hogy a német pilóták gyorsak, mint az agarak, kemények, mint a bőr, és erősek, mint a Krupp acél. Az autóversenyek politikai nagygyűlésekhez hasonlítottak, mindenhol náci lobogók lengtek, katonák parádéztak a lelátók előtt, vadászrepülők húztak el a pálya felett. A versenyzők népszerűségüket meglovagolva toboroztak tagokat a náci párton belül működő paramilitáris szervezetbe (Nationalsozialistisches Kraftfahrkorps), ami kezdetben a hadseregbe belépő újoncok technikai kiképzéséért felelt, később a háború alatt pedig logisztikai feladatokat látott el. Hitler csak a jövő lovasságaként emlegette az NSKK-t.
Rudi Caracciola és Bernd Rosemeyer voltak a korszak leghíresebb német ászai, előbbi a Mercedesnél, utóbbi az Auto Unionnál (az Audi elődje) versenyzett. A háborút megelőző négy évben mindannyiszor közülük került ki az Európa-bajnokság győztese. A Regenmeisternek becézett Caracciola 15 Grand Prix-győzelmet szerzett pályafutása során, háromszor nyert Európa-bajnokságot (1935, 1937, 1938), míg Rosemeyer 1936-ban nyerte meg a Forma–1 elődjének megfelelő sorozatot, ezenkívül számos GP-győzelmet aratott. Igazi sztárok voltak hazájukban, rivalizálásuk egész Németországot izgalomban tartotta, egymást felüllicitálva próbálták megdönteni a különböző gyorsasági rekordokat.
Ez is lett Rosemeyer veszte, 1938-ban megkísérelte megdönteni Caracciola közúton felállított 432 kilométer/órás rekordját. A második kísérletnél a szél belekapott Rosemeyer 400 km/órás sebességgel száguldó autójába, ami emiatt irányíthatatlanná vált, és az út menti árokba vágódva többször megpördült a tengelye körül. Rosemeyer kirepült az autóból, holttestét 20 méterrel a roncsoktól találták meg. A baleset helyszínén ma is emléktábla áll. Hitler még ebből a tragédiából is képes volt propagandaeseményt kreálni: a mindössze 28 éves versenyzőt háborús hősöknek kijáró külsőségek között temették el.
Olyan csapatot akartak, mint az olaszoknak a Ferrari
A közelgő világháború árnyékában már rég nem csak a sportról szólt a motorsport, emiatt még nyomasztóbb volt a németek fölénye. Egy nő vállalkozott arra, hogy megtörje az Ezüst Nyilak dominanciáját. Az amerikai Lucy Schell tehetős családban nőtt fel, apja, Patrick O’Reilly sikeres üzletember volt az Egyesült Államokban. Anyja révén félig francia volt, ezért Franciaországban töltötte élete nagy részét, későbbi férjével, Laury Schell-lel is ott ismerkedett meg. Mindketten rajongtak a motorsportokért, maguk is rendszeresen versenyeztek. Nem is akármilyen eredményekkel, Lucy Schellt a 30-as évek egyik legjobb női pilótájaként tartották számon. 1931-ben harmadik lett a Monte-Carlo-ralin, négy évvel később pedig második, férjével együtt indulva. Akkoriban kicsit másképpen nézett ki a Monte-Carlo-rali, mint manapság: a versenyzők Európa különböző pontjairól indultak, és több ezer kilométert kellett megtenniük, nem ritkán elég mostoha körülmények között.
Az álmáról, hogy megnyerje a nagy múltú raliversenyt, később sem tett le Lucy Schell. Úgy gondolta, hogy ehhez csak a megfelelő autóra van szüksége. Választása egy francia cégre, az elsősorban teherautóiról ismert Delahaye-re esett. A cég néhány évvel korábban majdnem tönkrement, annak köszönhetően menekült meg a csődtől, hogy átálltak a versenyautók építésére. A Schell házaspár átvette Delahaye versenyrészlegét, és saját csapatot alapítottak Écurie Bleue néven. Azt akarták, hogy a franciáknak is legyen egy olyan csapatuk, mint az olaszoknak a Ferrari.
A francia kormány 1937-ben egymillió frankos pénzdíjat ajánlott fel a francia konstruktőrök támogatására, hogy képesek legyenek felvenni a versenyt a németekkel. Ez volt a Grand Prix du Million, és az a csapat nyerte a tetemes pénzösszeget, amelyik 146,5 kilométer/órás átlagsebességnél gyorsabban tudta megtenni a 200 kilométeres távot a Párizshoz közeli montlhéryi pályán. Az aktuális világrekordot az olasz Alfa Romeo állított fel 1934-ben.
A Delahaye 145-ös volánja mögött René Dreyfus, egy zsidó származású francia versenyző ült. Dreyfus karrierjét a fasiszták hatalomra jutása törte ketté, hiába volt korának egyik legjobb versenyzője és szerzett több mint 30 győzelmet karrierje során, származása miatt a Mercedes, az Alfa Romeo és a Maserati sem alkalmazta.
Némileg elégtételt vett rajtuk, amikor a 4,5 literes, 12 hengeres motorral felszerelt Delahaye-jével augusztus 27-én sikerült megdönteni a rekordot, miután 146,654 kilométer/órás átlagsebességgel teljesítette az előírt 16 kört. Franciaországban hatalmas szenzáció volt az új világrekord és az egymillió frankos pénzdíj elnyerése, még Andrew Mellon amerikai bankár és filantróp halálhírét is leszorította az újságok címlapjáról.
Nemzeti hős lett a nácik legyőzőjéből
Lucy Schell, Dreyfus és a Delahaye története itt még nem ért véget. 1938 április 10-én a világrekorder autóval rajthoz álltak a Pau Grand Prix-n is, ezúttal nem stopperórával, hanem a rettegett Ezüst Nyilakkal kellett felvenniük a versenyt: a Mercedes színeiben Rudi Caracciola és Hermann Lang is indult a 100 körös futamon. Ezen a versenyen debütált a Mercedes legújabb fejlesztésű autója, a W154-es, ami a feljegyzések szerint kétszer olyan erős volt, mint Dreyfus Delahaye 154-ese, a kanyargós városi pályán azonban kevésbé érvényesült a német kocsi erőfölénye. Ennek megfelelően a pole-pozíciót Dreyfus szerezte meg, ám a rajtnál Caracciola azonnal megelőzte. Leszakítania viszont nem sikerült a francia pilótát, végig a sarkában volt.
A versenytáv felénél Caracciolának ki kell állnia tankolni, Dreyfus viszont autójának kedvezőbb fogyasztásának köszönhetően kint tudott maradni a pályán, és végül 2 perces előnnyel megnyerte a futamot. Caracciola be sem fejezte a versenyt, a gyakori sebességváltások miatt kiújult egy korábbi lábsérülése, ezért a boxkiállás alatt átadta helyét csapattársának. Schellék győzelme komoly blama volt a náci Németországnak, főleg, hogy egy zsidó versenyző győzte le a német felsőbbrendűséget szimbolizáló Ezüst Nyilakat. Amennyire lehet hinni a korabeli beszámolóknak, Hitlert is felbőszítette az eredmény. Franciaország ezzel szemben ünnepelt: egy francia pilóta egy francia versenyautóval legyőzött egy németet. „Sosem hallottam még ennyi életerővel játszani a Marseillaise-t. Olyan régen volt, hogy már senki sem emlékezett, mikor győzték le utoljára a franciák a németeket a versenypályán. A tömeg teljesen magánkívül volt” – így emlékezett vissza a verseny utáni pillanatokra önéletrajzában Dreyfus, aki egy csapásra nemzeti hőssé vált.
Húsz évvel a háború kitörése után került elő az egymillió frankos autó
Az eufória nem tartott sokáig, 1939 szeptemberében kitört a második világháború. Dreyfusnak sikerült megúsznia, hogy behívják katonának, Lucy Schell közbejárására ugyanis elindulhatott az Indy 500-on az Egyesült Államokban. Miután a nácik Franciaországot is elfoglalták, már nem térhetett vissza hazájába. Amerikában új életet kezdett, a világháború lezárása után az állampolgárságot is megkapta. Soha többé nem versenyzett, vendéglátással kezdett el foglalkozni, saját éttermet nyitott. 1993-ban, 88 évesen halt meg.
René Dreyfus győztes autójának kalandosan alakult a sorsa. A versenyautót szétszerelték, darabjait különböző helyekre rejtették, nehogy az előrenyomuló német hadsereg megtalálják. Egyes források szerint Hitler parancsba adta katonáinak, hogy keressék meg és semmisítsék meg az Ezüst Nyilakat legyőző francia versenyautót. Mindenesetre a Párizsba bevonuló nácik elégették a francia autóklub feljegyzéseit a Pau Grand Prix-ről.
Összesen négy darab Delahaye 145-ös volt Lucy Schell csapatának tulajdonában, mindnek nyoma veszett a háború alatt. Az egyik alváz a 60-as években került elő, vélhetően az, amelyikkel több mint két évtizeddel korábban felállították a világrekordot. Egy francia műgyűjtő, Serge Pozzoli talált rá, húsz évébe telt, mire a sebességváltót, az eredeti motort és a karosszéria darabjait is sikerült megszereznie. Az autóritkaságot 1987-ben 150 ezer dollárért adta tovább egy másik gyűjtőnek, Peter Mullinnek. Azóta előkerült egy másik darab is, amelyikről azt állítja tulajdonosa, hogy az az egymilliós frankos versenyautó.
