Az amerikai polgárháborúban az északiak seregében alapfelellátmány volt a kávé, minden katona évi 36 fontot (nagyjából 16,5 kilót) kapott belőle. Mivel a kereskedők előszeretettel kevertek a darált kávéba fűrészport vagy más hulladékot, a katonák kávébab formájában kapták meg az ellátmányt, feltételezve, hogy majd ledarálják maguknak a kávét a táborban. Igen ám, de a hosszú őrjáratokra beosztott katonák nem vihették magukkal a tábori darálót, így vagy napi betevő koffein nélkül maradtak, vagy ősemberként, két kő között törték össze a kávébabot.
Ez az élmény nagy hatással lehetett Walter King ezredesre, aki a 4. missouri lovasezredtől szerelt le. King a háború vége felé megoldást keresett a problémára, és talált is, egészen egyszerű módon. Mi az, ami mindig a járőröző katonáknál van? Hát a puskájuk! Akkor nincs más teendő, mint kávédarálót szerelni a puskába, így a katonák nem maradnak frissen őrült kávé nélkül, a találmányt meg megveszi a hadsereg, továbbegyenlő profit.
King egy .52 kaliberű, lovassági Sharps karabélyon el is végezte a szükséges módosítást, és a puskatusba épített egy kézzel hajtható kávédarálót. Úgy képzelte, hogy minden járőrcsapatban lesz egy olyan katona, aki kávédarálós puskát hord magával. 1865 januárjában King be is mutatta a találmányát a hadsereg illetékeseinek, akik alaposan megvizsgálták a furcsa hibridet, nemcsak a kávé-, hanem a gabonadarálási lehetőségek szempontjából is. Végül több kifogást is felhoztak. Egyrészt megjegyezték, hogy ha egy katonacsapat gabonát talál, az valószínűleg malom közelében lesz, és ott le lehet darálni a magokat. Másrészt a találmány nem volt kompatibilis minden puskával: a Spencer ismétlőkarabélynak például a tusban volt a tölténytára, éppen ott, ahova a Sharps puskán a daráló került. Ezenkívül a daráló felesleges súlyt is jelentett, és nem is működött túl hatékonyan.
Ennek ellenére a kávédarálós Sharpsból legyártottak nagyjából százat. Körülbelül egytucatnyi ma is létezik még, természetesen igazi ritkaságnak számít minden darab. Massachusettsben a Springfield fegyvergyár példányában még kávémaradványokat is találtak, de aztán kiderült, hogy nem polgárháborús kávé maradt a darálóban, hanem a gyárigazgató próbálta ki a találmányt. Mint megállapította, a daráló működik, de nem túl jó hatásfokkal. Erre jutott a The Truth About Guns fegyverblog szerzője is, akinek pár éve lehetősége volt darálni egy múzeumi példánnyal: a puska ugyan darálja a kávét, de nem elég finom szemcséjűre.
Különlegessége és ritkasága miatt a kávédarálós Sharps ma az egyik leggyakrabban hamisított polgárháborús fegyver. Rendre felbukkannak eredetinek mondott darabok, amikről tüzetesebb vizsgálat után kiderül, hogy kamuk vagy legalábbis nem a polgárháború idején készültek, hanem az 1920-as években. Akkor ugyanis a St. Louis-i fegyvergyárban egy munkás megtalálta a daráló alkatrészeit, és összerakott néhány, az eredetire szinte teljesen hasonlító Sharpsot. Ezeket nagyon nehéz megkülönböztetni az eredetiktől, szóval aki éppen ilyet venne, bizodalma az Úrban legyen (és tartsa szárazon a darált kávét).
Az északiak egyébként brutál erős kávét ittak, úgy tartották, akkor jó, ha lebeg benne a lópatkó. A katonák fémbögréjükbe általában egynegyed rész őrölt kávét és háromnegyed rész vizet töltöttek, aztán ezt felforralták, és melasszal még agyon is cukrozták. A puskadaráló hatékonysága ezért sem volt jó: a nem elég finomra őrölt kávéból nem lehetett kellően erős italt főzni.
