Az arizonai Tucsonból a nevadai Las Vegasba nagyjából nyolc óra alatt lehet eljutni busszal, ha a sofőr átlagosan 45 mérföld per órával halad (kb. 72 km/h). Az út nemcsak hosszú, de unalmas is, leginkább egyhangú sivatagot lehet látni közben, esetleg még több sivatagot. Némi izgalmat csak az hoz, ha egy-egy balszerencsés légy felkenődik a szélvédőre.
Bármi más jobb alapanyag lenne egy videojátékhoz, de mégis erről szól a Desert Bus.
A sokatmondó című (Sivatagi busz) játék egy autószimulátor, ami a kilencvenes években készült. Egy játékgyűjtemény része volt, ami az Amerikában népszerű illuzionista-showman páros, Penn & Teller nevét viselte. A Penn & Teller's Smoke and Mirrors című kollekcióban ugyan volt egy hagyományos mászkálós-lövöldözős játék is a két bűvész szereplésével, de emellett helyet kapott öt kisebb program, amikkel a játékos megtréfálhatta a barátait. Az egyikben például egy gorilla találta ki a beugratott áldozat születésnapját (valójában azt egy titkos menüben már korábban megadta a játéknak a beugrató játékos), egy másikban pedig két játékos versenyzett, hogy ki szerez több pontot egy lövöldözős játékban, de mindig az 1-es számú versenyző nyert, beépített csalásokkal. A gyűjtemény legemlékezetesebb darabja azonban kétségkívül a Desert Bus.
Sivatagi show
A játék többnek indult egyszerű tréfánál. 1993 körül Penn és Teller egy tévés fellépésre készült közös barátjukkal, Eddie Gorodetsky producerrel (aki egyébként olyan sorozatokon dolgozott, mint az Agymenők és a Kaliforniába jöttem). Már tervben volt a Smoke and Mirrors, így hamar a videojátékokra terelődött a szó. Akkortájt több politikus is hevesen támadta a játékokat – különösen Janet Reno igazságügy-miniszter –, és ezekben a kirohanásokban visszatérő elem volt az erőszak és a valóságtól eltávolodás kifogásolása. Pennék nem értettek egyet ezekkel a támadásokkal, és a Reno-féle érvelés parodizálására, illetve kvázi az ellen tiltakozva találták ki az erőszakmentes, valósághű Desert Bust, amihez az alapötletet Gorodetsky adta. Álljon meg a menet! – mondták, és megszületett a játék, amiben nem áll meg a menet.
A Desert Bust ugyanis nem lehet leállítani, ha egyszer a jármű elindult. Nincs szüneteltetési lehetőség, nincs pause gomb, ha a játék előtt ülő virtuális sofőr elhagyja Tucsont, Vegasig vezetnie kell. Nyolc órát, valós időben. A buszt nem lehet magára hagyni, hogy majd megy az egyenes úton, mert kicsit jobbra hord, ezért folyamatosan ellenkormányozni kell. Még egyszer: nyolc órán keresztül. Közben a játékos csak a sivár pixelsivatagban meg a buszban himbálózó wunderbaumban gyönyörködhet, és a pár óránként a szélvédőre placcsanó legyekre kaphatja fel a fejét Esetleg arra, ahogy az ég sima kékről sima lilára, majd feketére vált, ha a valós időben bekövetkezik az éjszaka (persze, éjszaka is vezetni kell). Ha a játékos összetöri a buszt, jön egy autómentő tréler és visszavontatja Tucsonba, szintén valós időben. Ha nyolc óra vezetés után a játékos eljut Las Vegasba, a teljesítményért kap kőkemény 1, azaz egy pontot, a játék pedig megkérdezi, hogy ellenkező irányba is indulhat-e a járat. És hogy még jobban fájjon mindez: sehol nem száll fel utas a buszra, se odafelé, se vissza. Az egész egy nagy trollkodás, ugyanakkor zseniális szatíra, miközben játékélményként értelmezhetetlen, mert hozzá képest a Sátántangó egy kapkodó vágásokkal előadott Die Hard-folytatásnak tűnik. Ezen a ponton muszáj idetenni egy videót arról, hogyan lehet a játékban pontot szerezni:
A Desert Bust, illetve a gyűjtemény – nagyrészt szintén Penn és Teller ötletei alapján készült – többi játékát az Absolute Entertainment nevű játékkiadó tervezte piacra dobni, a fejlesztő pedig a cég New Jersey-i stúdiója, az Imagineering volt. A játék 1995-re gyakorlatilag elkészült, áprilisban szándékozták kiadni Sega CD-re (a Mega Drive konzol cd-meghajtós kiegészítője), és az év későbbi részében pc-re és 3DO-ra is. Azonban nem sokkal a premier előtt az Absolute becsődölt, és a játék a fejlesztői purgatóriumban ragadt. Nem is tudott kijönni onnan, mert a Sega CD 1995-re már eléggé halott platform volt (1994-ben Japánban már kijött az első Playstation, és letartolta a piacot), és más kiadók nem akarták átvenni a Smoke and Mirrorst. Mielőtt azonban a cég lehúzta volna a rolót, még éppen kiküldte a tesztpéldányokat a gémer sajtó prominenseinek, ezért a játékgyűjteményről kis színes hírként többen is hírt adtak (egyébként nem kapott kiugróan jó kritikákat, de dicsérték az ötletességét). A vásárlók viszont hiába keresték a boltokban, hiszen a játékgyűjtemény végül nem jelent meg.
Jegyeket, adományokat kérjük felmutatni
Tíz évre el is felejtődött az egész, de akkor egy újságíró megtalálta a sajtópéldányát, és elküldte a Lost Levels nevű, kiadatlan videojátékokkal foglalkozó oldalnak. Az oldal szerkesztője rögtön írt is egy posztot a játékról és kitette a sajtópéldányt is a netre, ahonnan az megindult hódító útjára. A Desert Bus az „annyira tré, hogy az már jó” logika mentén underground kultjáték lett, és egyre nagyobb rajongótábor alakult körülötte. Egyre több játékos szerzett tudomást a furcsa antijátékról, 2007-ben például a LoadingReadyRun nevű kanadai netes gegcsapat tagjai, és ezzel a Desert Bus-hype a következő sebességbe kapcsolt.
A társaság egyik alapítója, Paul Saunders ugyanis kitalálta, hogy csináljanak egy szkeccset, amiben nyolc órán keresztül rögzítik, ahogy elvezetnek a játékban Vegasba, és pezsgőbontások közepette megszerzik az 1 pontot. Aztán ezt összekötötték egy másik csapattag, James Turner ötletével, aki korábban azt javasolta, hogy videojátékozással gyűjtsenek pénzt jótékony célra. Így alakult meg a Desert Bus for Hope nevű jótékonysági akció, aminek keretében 2007 novemberében a LoadingReadyRun négy tagja váltott műszakban vezette a buszt. Közben folyamatosan online közvetítettek mindent, és adományokat kértek a Child's Play nevű, beteg gyerekeket játékgépekhez juttató jótékonysági szervezetnek. Minél több az adomány, annál tovább szenvednek ők is a pixelsivatagban – szólt a felhívás, és azt remélték, hogy ezer, de akár ötezer dollárt is összegyűjthetnek. A számláló végül 22 805 dollárnál állt meg, a négy sofőr összesen 108 órát vezetett és ezalatt 5 pontot gyűjtött (néhányszor sikerült megtörni a buszt).
A sivatagi járaton nincsen fék
Az akció rögtön felkeltette Penn és Teller figyelmét. Teller betelefonált a LoadingReadyRun egyik tagjának, aki azt hitte, csak szórakozik valaki, és elküldte a jó francba őt. A bűvész nem adta fel, egy másik számon sikerült elérnie a csapatot, majd onnantól kezdve minden nap hívta őket. Támogató üzenetei mellé ebédet is küldött a sofőröknek, az adományokhoz pedig ő és Penn is hozzájárult ötszáz-ötszáz dollárral.
Bár eleinte egyszeri eseménynek tervezték az akciót, Saunders pedig konkrétan az univerzum legrosszabb videojátékának tartja a Desert Bust, a siker után a kanadai társaság 2008-ban újra megrendezte az árverést, és aztán a következő években is. A Desert Bus for Hope híre egyre több emberhez jutott el, az első év 22,8 ezer dollárjából a következőben 70, majd 140 ezer lett, és egyetlen év kivételével mindig megdőlt az előző évi rekord. Legutóbb, 2019-ben már 864 415 dollárt buszoztak össze jótékony célra, összesen pedig már hatmillió fölött jár a számláló. Jelenleg ez a legrégebb óta tartó internetes jótékonysági akció, Pennék 2007 óta követik és támogatják, és alkalmanként betelefonálnak. A Desert Bus for Hope-ot a koronavírus sem állítja meg: az idei adománygyűjtés jövő pénteken, azaz november 13-án kezdődik, magyar idő szerint este 7-kor, itt lehet majd követni a részleteket.
A Desert Bus for Hope miatt megnőtt a játék iránti érdeklődés is, sőt igazi videojáték-legendává vált, miközben a szaklapok igyekeztek minél több infót előásni, Penn pedig a podcastjében többször beszélt róla. Így derültek ki a fentebb említett kulisszatitkok, és az is, hogy Pennék versenyt is terveztek a Desert Bus köré. Azt tervezték, hogy a premier után egy adott időn belül a legtöbb pontot gyűjtő játékost megjutalmazzák: a jutalom egy valódi buszos túra lett volna Tucsonból a kaszinók városába, fullos partibusszal, táncosnőkkel, élő zenével, vegasi csapatással az út végén. Ez ugyan nem jött össze, de a Desert Bus végül másfél évtized késéssel megjelent. No nem Sega CD-re, hanem 2011-ben Androidra és iOS-re, más fejlesztőktől, mindenféle jogi engedélyek beszerzése után. Néha egy-egy rajongói verzió is felbukkan még (2013-ban például Atari 2600-ra készült el), sőt, 2017-ben Steamre felkerült egy VR-verzió is a Gearbox Software gondozásában.
A kritikák szerint egyébként nyolc órát buszozni VR-ban is halálosan uncsi.
