Az európai ember számára első blikkre furának és nehézkesnek tűnhet, hogy a Távol-Kelet nagy részén a kanál mellett két kis pálcikát használnak evőeszközként. A történelmi háttér ismeretében azonban érthető, sőt praktikus is, hogy így alakult a dolog. Ahogy az is, hogy miért nem kopott ki mára a szokás, és miért ragaszkodik ma is nagyjából másfél milliárd ember ahhoz, hogy főétkezéseknél evőpálcikával csipegessen.
A „bottal sem piszkálnám meg” mondás valószínűleg nagyjából négy-ötezer éve dőlt meg a kultúra távol-keleti bölcsőjében, Kínában. Az ott élők eleinte feltételezhetően vékony ágakkal emelték ki az ételt a fazekakból, majd vékony, hosszú pálcákat készítettek ere a célra. A legkorábbi fennmaradt bizonyíték az ókori eredetre hat darab, 26 centiméteres bronzpálcika, amiket a Sang-dinasztia egykori fővárosa, Jinhszü területén találtak, és nagyjából i. e. 1200 körül készülhettek. Korukat leszámítva egészen úgy néznek ki, mint a mai pálcikák, így az elmúlt több mint kétezer év evőpálcika-ipar ergonómusai már nem sok mindent tudtak hozzátenni a jól bevált formához.
A pálcikák azonban eleinte nem érdemelték ki az evő- előtagot, mert továbbra is az étel keverésére és kiemelésére szolgáltak. A helyzet nagyjából a Han-dinasztia kezdetekor változott meg, az i. e. 3. században. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy az i. e. 4-5. század körül Kínában népességrobbanás indult be, és egyre szűkösebbé váltak a főzéshez szükséges erőforrások. Ezért elterjedt a szokás, hogy a húst eleve apróra vágva főzték és sütötték, hogy hamarabb megpuhuljon, és ne kelljen annyi tűzifát használni. A falatnyi húsdarabok viszont feleslegessé tették a kést, a pálcikák viszont amúgy is kéznél voltak, és evőeszközzé alakultak. Ezt a szokást elősegíthette az is, hogy ekkortájt élt Konfuciusz, akinek tanításai nagy hatással voltak a kínai néplélekre, és aki illetlenségnek gondolta az asztalnál az emberölésre is alkalmas kés jelenlétét. Vagy ahogy az egyik neki tulajdonított mondás hangzik:
„A tiszteletreméltó és becsületes férfi távol tartja magát a vágóhídtól és a konyhától. És nem tűr meg késeket az asztalán.”
A Han-dinasztiából már írásos említést is találunk az evőpálcikáról, ami innentől kezdve gyorsan terjedni kezdett. Az 5. századra már Kínán kívül evőpálcikával falatoztak Japánban, Vietnámban és Koreában is, illetve a későbbiekben minden olyan régióban, ahol erős volt a kínai befolyás. Az első európai írásos emlék 1515-ből való, a portugál Tomé Pirestől, aki három évet töltött a portugál gyarmattá vált malajziai Melakában, és megfigyeléseit Suma Oriental című művében összegezte. Pires azon túl, hogy rácsodálkozott a pálcikákra, leírta a csipegetős mellett a kotrós technikát is, vagyis azt, amikor az étkező ember az egyik kezével a szájához emeli a tálkát, a másikban pálcikákat tartva pedig kotorja a szájába az ételt.
Az evőpálcikák nagy előnye volt az is, hogy elkészítésük olcsó és egyszerű. Többnyire az Ázsiában gyakori és jól hasítható bambuszból készültek, de a felsőbb társadalmi osztályokban megfordultak csontból, jádekőből és nemesfémből gyártott evőpálcikák is. Utóbbiak közül az ezüstpálcák különösen népszerűek voltak a Tang-dinasztiában, annak a tévhitnek köszönhetően, hogy az ezüst elszínezi a mérget tartalmazó ételt.
Az evőpálcika ma is praktikus a távol-keleti ételekhez, még a rizshez is, mert azt keleten jellemzően ragacsosabbra főzik, mint nyugaton. Az eldobható fa evőpálcika viszont nem éppen környezettudatos választás, és ez egyre többször kerül elő. Az NBC egy 2006-os riportja szerint Kínában nagyjából 45 milliárd fapálcikát gyártottak, amihez hatalmas erdőségeket kellett kiirtani. Valószínűleg azóta nem változott jelentősen a helyzet, mert az ország evőpálcikaiparának túlnyomó része ma is bambuszra, nyírfára és fenyőre épül.
