2020. november 1. – 07:41
frissítve
A jógát évezredes indiai hagyományként ismerjük, pedig a ma ismert gyakorlatoknak több közük van a huszadik század elején kitalált svédtornához, mint a lobogó tekintetű jógikhoz.
Jógázás közben valószínűleg nem csak nekem jut eszembe időnként, hogy miként is mutathatták be az egykori mesterek ezeket az ősi, indiai pózokat. A történelemben ritkán adódik meg, hogy annyira pontos képünk legyen az ősatyákról, mint a jóga esetében.
A jóga közismert pozitúráit kisportolt, szőke svéd fiúk és lányok mutatták be a kezdetekben. Azaz a 20. század elején.
Ha a kedves olvasó nem akar szegényebb lenni egy szantálillatú legendával, itt hagyja abba az olvasást. Arról ugyanis nincs vita, hogy a jóga sokkal vonzóbb és hitelesebb, ha aszketikus alkatú, és bölcsességtől lobogó tekintetű jógik több ezer éves hagyatékának látjuk.
A friss kutatások szerint ugyanakkor a jóga alapjait nem Indiában, hanem Svédországban fektették le a 19. század végén. A gyakorlatok pedig izgalmas kulturális pingpong során jutottak el Indiába, hogy onnan pattanjanak vissza nyugatra, már színes, keleti köntösben.
Ne vádolja magát naivitással, ha sosem hallott erről az eredettörténetről. A felfedezés egészen friss: Mark Singleton 2010-es könyvében írja le tudományosan azóta sem vitatott kutatási eredményeit. Ráadásul a tudós kezdetben szintén naivan közelített a témájához, amikor a kilencvenes években belevetette magát India jógakurzusainak egyikébe.
Az ősi jóga 12 ülőgyakorlat csupán
A fiatal Singleton az órák közti szüneteket a jóga történetének és filozófiájának feltérképezésére használta, ám egy ponton minduntalan megakadt. Hiába keresett tradicionális indiai jógikat, akik a világtól elvonultan, vagy a saját, indiai közösségükben mutatták volna be a harcos pózt, vagy a lefelé néző kutya autentikus változatát. Csak nyugati közösségre szakosodott jógikkal találkozott. De nem jutott messzire a történelmi előzményeket kutatva sem. Az asramokban tanított több száz gyakorlatból csupán néhánynak találta meg a nyomát az ősi feljegyzésekben.
Singleton hosszas kutatás után végül arra jutott, hogy az Indiában ismert jógának a 20. század elejéig semmi köze nem volt sem a testmozgáshoz, sem az egészséghez. A jóga a legutóbbi időkig a megvilágosodást elősegítő meditációs gyakorlat volt.
A jógaalapítónak tekintett Patandzsali nagyjából kétezer évvel ezelőtt írt szútráiban összesen 12 ülőgyakorlatot ismertet, és ezeknek is csak annyi funkciójuk volt, hogy biztos és kényelmes pozíciót biztosítsanak a meditációhoz.
(Cikkünk első változatában 8 gyakorlatot írtunk, miközben Patandzsali a megvilágosodás 8 útját, és azon belül 12 ülőgyakorlatot írt le. )
A későbbi, már a 10. és 15. század között keletkezett szövegekben is összesen 84 gyakorlatot írnak le, az első álló pózok pedig a 17. századi szövegekben jelentek meg. A kutató hozzáteszi, hogy még ezek a gyakorlatok sem foglaltak el központi szerepet az indiai kultúrában. A jógik jellemzően meditáltak, légzőgyakorlatokat (pranajama), vagy hanggyakorlatokat (nada) végeztek.
A mesés keletről beszámoló nyugati utazók említenek ugyan jógikat, de ők a léleknemesítő önsanyargatás végett merevedtek furcsa pózokba, gyakran olyan hosszú ideig, hogy egyik lábuk elsorvadt, vagy a körmük nőtt bele összeszorított öklükbe. Bárhogy is, de egyértelmű volt, hogy nem tőlük erednek azok a gyakorlatok, amelyek ma egészségtudatos irodisták ezreit mozgatják meg a munkaidő leteltével.
A svéd jóga és indiai nacionalisták
Ne fokozzuk tovább. Az angol kutató felfedezte, hogy a legtöbb ma ismert jógapóz szerepel egy bizonyos Pehr Henrik Ling nevű svéd költő gyakorlatai közt. Ling romantikus poétaként arra esküdött fel, hogy népének visszaadja egykori, vikinges dicsőségét. Költőtől idegen módon viszont praktikusan látott munkához: feltérképezte Európa akkoriban népszerű gimnasztikai gyakorlatait, majd az 1800-as évek elején – egyébként dán példákból kiindulva – lerakta a ma is ismert svédtorna alapjait. Ling kutatásának mellékterméke a svéd masszázs, és a bordásfal feltalálása, de ez egy másik történet.
A svédtorna gyakorlatai egyszerűek és hatékonyak voltak, így hamar elterjedtek Európában, nem kis részben egyébként az akkoriban egyre népszerűbb ideológia, a nacionalizmus okán. A nacionalizmus ugyanis kapcsolatot látott az erős nemzet és a polgárok acélos teste közt.
Ne tikkadjon a kedves olvasó, mindjárt Indiában vagyunk. A svédtorna szerepet kapott a különböző nemzetek katonai kiképzésben, így az angol katonák is elsajátították ezeket a hol kitartott pózokkal, hol dinamikus átmenetekkel operáló gyakorlatokat.
És hol állomásozott ekkoriban az angol hadsereg nagy számban? Indiában.
A századfordulón India angol gyarmat volt, amit ekkor már eléggé untak az őslakók. Az indiaiak elégedetlensége a huszadik század elején függetlenségi mozgalmakba, és hindu nacionalizmusba torkollott.
Nemzeti érzelmű jógik járták a szubkontinens poros útjait, hogy a hindu gyakorlatokat az európai testépítéssel ötvöző edzésmódszerrel készítsék fel népüket egy esetleges felkelésre.
A hétköznapi életből már évszázadok óta hiányzó jóga újraértelmezése a hazafias érzések erősítésében is szerepet játszott, de a folyamat nem állt meg itt. Még két mozzanat kellett a ma ismert jógához:
- Szükség volt a huszadik század elejének nyugati egészségkultuszára. Az egészséges test csodálata hívta életre azokat az edzésformákat, amelyek ma már természetesek, de azelőtt nem léteztek, vagy – mint az ősi görög gimnasztika – feledésbe merültek. (Ekkoriban rendezik például az első modern olimpiai játékokat.)
- És kellett a nyugati ember romantikus elképzelése a mesés keletről, amelynek ősi tudásában kincseket vélt felfedezni az utazó.
És itt jön a csavar: a nyugati felfedezőket elvarázsolták az indiaiak tradicionálisnak vélt gyakorlatai.
Sorban érkeztek Európából és Amerikából a spiritualitásra vágyó felfedezők, hogy elsajátítsák a Védákból eredeztethető testmozgást. Arról persze senki nem szólt nekik, hogy egyszerűbb lett volna Svédországig venni a jegyet.
A kereslet pedig a jól ismert szabályok szerint a kínálat növekedését hozta. A modern jóga egyik alapítójának, Krisnamacsarjának a kurzusain sajátította el az alapokat az összes olyan indiai jógi, aki később a ma tömegeket vonzó iskolákat alapította. Hozzá jártak az astanga jóga (Pattabhi Jois), vagy az Iyengar jóga (Iyengar) alapítói. Ők voltak, akik a svédtorna alapjait az indiai hagyományokkal ötvözve kidolgozták a ma ismert gyakorlatokat.
A hatvanas években nagy számban jelentek meg Indiában a nyugati hippik, majd az indiai jógatanárok indultak el a Föld anyagiakban dúskáló, spirituálisan viszont kiéhezett közösségeihez.
Az említett Iyengar 1966-ban írta meg a világ szinte minden nyelvén kiadott könyvét a Jóga új megvilágításban címmel. Ebben már szerepel az összes ma ismert gyakorlat. A több mint 200 ászana legtöbbje ugyanakkor még nem létezett Indiában a húszas évek előtt. A ma közismert pózok java része, például a lefelé néző kutya, a trikonaszana néven futó háromszögállás, vagy a harcos póz eredetije a svédtornában található meg, pontosan olyan formában, ahogy ma azt a jógatermekben oktatják. De még az olyan nyilvánvalóan fakíroktól eredő ászánák is, mint amikor az ember egy lábon áll, a másikat pedig kecsesen a nyakába helyezi, valójában Skandináviából erednek, ahogy ezt fotók is bizonyítják.
Hasonló a helyzet az ősinek gondolt napüdvözlet nevű gyakorlatsorral is. Bár hasonló néven emlegetnek gyakorlatokat ősi indiai szövegekben, a ma ismert szekvenciát a 20. század elején találták ki.
De hogy lehet, hogy ezen gyakorlatok mégis ősi, szankszkrit néven ismertek, teszi fel a lényegi kérdést a BBC riportere podcastjében?
Úgy, hogy a pózok huszadik századi alkotói ősi szanszkrit nyelven adtak neveket, nagyjából azzal a lendülettel, ahogy az ötvenes évek előtt nem létező Dunaújváros nevét írják rovásírással a mai hagyományőrzők.
Mark Singleton mindazonáltal igyekszik megvigasztalni azokat, akiket elkedvetlenített a mítosz elvesztése. Az ember szereti, ha számára fontos dolgokat ősi rituálék hitelesítenek, de a jógagyakorlatok ezek hiányában is ugyanúgy működnek.
