Van az úgy, hogy minden összejön, egymást érik a gondok, csapás csapást követ, és csak szivatós téglák jönnek sorban az élet tetrisében. Egy ideig az ember összeszorított fogakkal küzd, de aztán bekövetkezhet, hogy úgy érzi nincs tovább, és végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy feladja.
MÁRMINT SAJÁT MAGÁT, POSTÁN.
Bizarrul hangzik, de tényleg voltak ilyen fickók a világtörténelemben, és ha a kitartást igazán értékelné a NOB, az önpostázás már olimpiai szám lenne. Lássuk hát a képzeletbeli sportág dobogósait!
Dobozoltan a szabadságba
Kezdjük az ezüstérmessel, Henry „Box” Brownnal. Ő 1815-16 körül született Virginiában, és élete első 33 évét rabszolgaként töltötte. Visszaemlékezései szerint szokatlanul kedves gazdája volt, így egy dohánygyárban dolgozva némi pénzt is sikerült összeszednie. Közben feleségül vette egy másik gazda egyik rabszolgáját (bár a törvény nem ismerte el ezt a frigyet), akitől három gyereke született. Brown fizetett a családja gazdájának, hogy ne adja el szeretteit, de a rabszolgatartó becsapta őt: túladott a gyerekeken és Brown feleségén is, aki akkor már a negyedik gyereket várta. Ennek hatására Brown elhatározta, hogy megszökik.
Egy szabad fekete ember és egy fehér suszter segítségével bizarr tervet eszelt ki: belebújik egy dobozba, amit a kor egyik leggyorsabb és legmegbízhatóbb postai vállalkozására, az Adams Express Companyra bíznak, a címzett pedig a Pennsylvaniai Rabszolgaságellenes Társaság philadelphiai irodája lesz (őket a suszter előre értesítette). A meglepő az, hogy a tervet aránylag simán végre is hajtották. Brown egy nagyjából 90×80×60 centis ládába bújt, amit gyapjúszövettel béleltek ki. A férfi magához vett némi vizet és pár kekszet, és már szögezték is rá a láda fedelét. A csomag utazott kocsin, vonaton és hajó rakterében is, míg végül 27 óra alatt különösebb problémák nélkül célba ért (bár a rakodómunkások nem mindig bántak vele megfelelően annak ellenére, hogy a ládára ráírták, törékeny árut tartalmaz). Amikor Brown kibújt a ládából, annyit mondott a fogadására felsorakozott philadelphiai uraknak, hogy „how do you do, gentlemen?”, majd elénekelt egy zsoltárt. A történtek után kapta meg a „Box”, azaz Doboz becenevet, érthető okokból.
Az önpostázó férfi a rabszolgaság-ellenesség szószólója lett, megírta az emlékiratait, és mozgó panorámaképpel tuningolt előadásokat tartott viszontagságairól. Aztán okozott némi kellemetlen érzést a pártolóinak, amikor még a szabadulása évében
CSALÁDJÁNAK ÚJ GAZDÁJA MEGÜZENTE NEKI, HOGY HAJLANDÓ ELADNI NEKI MINDENKIT, DE BROWN HALLANI SEM AKART ERRŐL.
Philadelphia abolicionistái annyira szégyellték, hogy Brown gyakorlatilag hátat fordított a családjának, hogy megpróbálták ezt titokban tartani. Az egykori rabszolga 1850-ben egy szökevényekre vonatkozó új törvény miatt Angliába költözött, és ott élt negyed évszázadot. Turnézott az előadásával, később bűvész lett, és második családot alapított. Velük költözött vissza Amerikába 1875-ben, élete utolsó évtizedében pedig Kanadában élt, 1897-ben bekövetkezett haláláig. Kalandja egyedülálló maradt sokáig, mert bár szökését két virginiai tettestársa megpróbálta megismételni más rabszolgákkal, lebuktak és börtönbe kerültek.
Légből kapott terv
Az önpostázás aranyérmesét egy másik földrészen kell keresnünk, az ausztráliai Adelaide-ben. A bajnok neve Reg Spiers, és bár ő szabad emberként adta fel magát, sokkal messzebbre és gyötrelmesebb módon jutott, mint Brown, így teljesítményével a dobogó tetejét érdemelné ki. Az 1941-es születésű Spiers fiatalkori álma amúgy éppen a dobogó volt: gerelyhajítóként versenyszerűen sportolt, de eredményével nem tudott bejutni az 1964-es olimpiára készülő ausztrál csapatba. Ő azonban nem keseredett el, hanem kifundálta, hogy Londonban lesz még egy kvalifikációs verseny, ott is elindul, és onnan kijut az olimpiára. Nem jutott ki, viszont csak az odaútra volt pénze, így Londonban ragadt, miközben otthon várta a felesége és egyéves kislánya.
Ami eztuán történt, azzal legrészletesebben a The Dollop című amerikai podcast foglalkozott. Spiers eleinte spórolni akart a jegyre, de sűrűn váltogatott munkáiból csak lassan csordogált a pénz. Aztán egy nap ellopták a pénztárcáját, minden megtakarításával együtt. Az ausztrál akkor éppen reptéri rakodómunkásként dolgozott, látta, hogy milyen méretű csomagok jönnek-mennek, és hogyan kezelik azokat (a hatvanas években járunk, a biztonsági ellenőrzés még elég laza volt). Kétségbeesésében kitalálta, hogy feladja magát légipostán, és tervébe egyik brit gerelyhajító riválisát, John McSorleyt is beavatta. McSorley később így nyilatkozott:
„Láttam rajta, hogy mindenképpen megcsinálja, ezért inkább segítettem neki.”
A két férfi egy 150×90×75 centis ládát készített elő az útra. Mivel Spiers több mint két méter magas volt, csak ülni vagy felhúzott lábakkal feküdni tudott benne. Egy rugalmas övvel rögzítette magát deréktájon, kettő másikat pedig kapaszkodónak szerelt be, hogy meg tudja tartani magát, amikor a láda nagyon rázkódik. A ládát belülről ki lehetett nyitni, de amúgy is elég levegősre építették, ki lehetett látni a deszkarések között. A ládába Spiers mellett bekerült még egy zsákba kötve egy törölköző, egy zseblámpa, egy dobozt keksz, egy tábla csoki, egy zacskó cukor, két doboz spagetti, egy üveg gyümölcslé és egy üres üveg vizeletgyűjtésre. Egy másik zsákban pedig Spiers vitte az útlevelét, váltás ruhát és az öltönyét, mert hát egy úr a dobozban is úr.
Spiers egy hétig nem evett az út előtt, hogy elkerülje a nagydolog kellemetlen problémáját. Ez nem túlzott elővigyázatosság volt, ugyanis akkoriban a kor csúcsgépének számító Boeing 707 csak pár ezer mérföldet tudott egyszerre megtenni. Londonból a leggyorsabb út Ausztráliába (Perthbe) így 35 óra volt, Párizson, Bombayn és Szingapúron keresztül. Spiers 1964. október 17-én, délután 3 órakor vágott neki ennek az útnak az Air India egy gépének csomagterében. Érdemes megjegyezni, hogy a láda feladási költsége drágább volt, mint egy utasjegy a repülőre – csomagot viszont lehetett portósan feladni, azaz úgy, hogy majd a címzett fizet. A címzett pedig egy fiktív ausztráliai cég volt – Spiers azt tervezte, hogy a postázás vége előtt, Perthben meglóg majd valahogyan.
Ünnepelt hősből halálraítélt
Hogy nem ment minden a terv szerint, az igen erős eufemizmus. Már az indulást elhalasztották a köd miatt a következő reggelig, a ládát pedig addig a munkások egy raktárba targoncázták, egy csomagkupac tetejére. Amikor a gép másnap végre elindult, Spiers első dolga volt, hogy repülés közben kijött a ládából nyújtózni. Evett egy spagettit a csomagtérben, pisilt – aztán amikor a repülő hirtelen ereszkedni kezdett, megijedt és visszabújt.
EKKOR TÖRTÉNT MEG A BÉNA VÍGJÁTÉKOKBA ILLŐ ESET: KINT FELEJTETTE A VIZELETES ÜVEGET A DOBOZ MELLETT,
de szerencsére a párizsi rakodómunkások azt hitték, hogy a londoni kollégáik viccelték meg őket. Spiers onnantól kezdve a kiürült spagettis dobozban gyűjtötte a vizeletét – ami rá is ömlött, amikor Bombayben az ottani rakodómunkások a feje tetejére állították a ládát, fittyet hányva az „erre van a felfelé” jelzésre. És még ez volt a kisebb baj, mert a munkások utána elmentek ebédelni, és a reptér aszfaltján hagyták a ládát, a tűző napon. Spiers meztelenre vetkőzve próbált túlélni a szaunává vált ládában, és már a kiszáradás tüneteit kezdte mutatni, amikor végre betették a gépbe, és indult tovább Szingapúrba.
Odafelé már csak némi brutális turbulenciával kellett megküzdenie, amitől emberi flippergolyóként pattogott a ládájában. A következő állomás pedig már Perth volt, bár az út utolsó szakasza már eléggé összefolyt Spiersnek, aki ekkorra rég elfogyasztotta az összes italát. A repülő végül a londoni indulástól számítva 63 óra után landolt Ausztráliában, ahol a rakodók a ládát további szállításig egy hangárban helyezték el. Miután a munkások elmentek, Spiers kimászott a dobozából, és a hangárban rögtön talált egy karton sört. Ezt alaposan megdézsmálta, majd felvette az öltönyét, kisurrant a hangárból, és elvegyült egy éppen leszállt másik gép távozó utasai között. Az útlevelét lobogtatva átjutott az ellenőrzésen, és ezek után gyerekjáték volt hazastoppolnia, és még éppen odaért a lánya születésnapjára.
Szóval Spiers terve végül is sikerült – csak éppen arról az apróságról feledkezett el, hogy a megbeszéltek szerint értesítse McSorleyt. A brit gerelyhajító egy idő után már nagyon aggódott, hogy nem érkezik életjel sporttársa felől, ezért elmesélte a történeteket egy újságíró barátjának. Az eset sajtószenzációvá dagadt, Spiersnek rajongói lettek, politikusok dicsérték a kitartását, még állásajánlatokat is kapott. Sőt, amikor az Air India – ahol szintén olvasták a sztorit – benyújtotta az útért a számlát, olyan népharag volt a reakció, hogy a légitársaság inkább visszavonta az igényét.
Spiers később folytatta sportkarrierjét, majd elvált a feleségétől, és új barátnőjével belevágott egy, az önpostázásnál is izgalmasabb vállalkozásba: a drogbizniszbe. Indiából Ausztráliába csempészett hasist, amíg el nem kapták. Több ország fogdáiban is raboskodott, a legmelegebb helyzete Srí Lankán volt, ahol 1987-ben halálra ítélték heroin- és hasiscsempészet miatt. Trükkös módon kerülte el a halálsort: kérte a bizonyítékok felülvizsgálatát, mert
AZT FELTÉTELEZTE, HOGY A HELYI RENDŐRÖK ELÉG KORRUPTAK AHHOZ, HOGY LOPJANAK A LEFOGLALT KÁBÍTÓSZERBŐL. ÉS VALÓBAN: BŐ KÉT KILÓ HEROINBÓL FÉL KILÓ HIÁNYZOTT.
A kisebb tétel már nem halálbüntetést ért, és Spierst visszatoloncolták Ausztráliába, ahol öt évet töltött börtönben. Utána már csendes életet élt, kalandjait McSorley felesége és fia írta meg egy könyvben. Amennyire tudjuk, a 78 éves Reg Spiers még ma is él szülővárosában.
A rekord, amit nem kellett volna megdönteni
Oké, megvolt az arany- és ezüstérmes, de ki kapná az önpostázás bronzmedálját? Valószínűleg a brit Brian Robson, aki ambícióban ugyan nem maradt el Brown és Spiers mögött, viszont a versenybírók valószínűleg alacsonyabb technikai pontszámot adnának neki. Robsont konkrétan Spiers önpostázása ihlette meg, csak éppen fordított irányba akarta megtenni az utat. Egy kétéves emigrációs programban vett részt, így került Ausztráliába, de hamar honvágya lett – pénze azonban nem volt. Bátorsága viszont igen, és két barátja, akiket rábeszélt, hogy segítsenek neki (azaz szögeljék rá a láda tetejét). A 20 éves Robson 1965 tavaszán indult el Melbourne-ből. Még kisebb ládát választott, mint Spiers (66×96×76 centi), amibe épp csak bele tudott kucorodni, pláne hogy egy bőröndöt is betett maga mellé. Nem rögzítette magát rendesen, nem vitt magával elég folyadékot, és eleve nem volt elég helye mozogni. Ráadásul átirányították a járatát, emiatt a menetidő csak nyúlt, nyúlt, Los Angelesben pedig a munkások 22 órára fejre állították a ládát. Robsont végül ez törte meg: kimerülten, tele zúzódásokkal, már járni is képtelenül jelzett egy rakodómunkásnak, aki első döbbenete után kiengedte a potyautast. Addigra Robson már Spiers rekordját messze megdöntve
92 ÓRÁT TÖLTÖTT A LÁDÁBAN, AZ IDŐ EGY RÉSZÉT ÁJULTAN.
Természetesen az ő esete is bejárta a sajtót, Robson egy Los Angeles-i börtönkórházból, tolószékből nyilatkozott. Amikor felépült, az amerikai hatóságok nem emeltek vádat ellene, a Pan American légitársaság pedig úgy döntött, első osztályon szállítja a férfit Londonba. Robsont nem ünnepelték Ausztráliában nemzeti hősként, mint Spierst, sőt, gúnyos cikkek jelentek meg róla. Öt éve nyilatkozott a BBC-nek, akkor 70 éves volt. Utólag egy kamaszgyerek meggondolatlan, a következményekkel nem törődő tettének minősítette az önpostázást. Ehhez nem is lehet nagyon mit hozzátenni. Gyerekek, ne próbáljátok ki ezt otthon.
(Borítókép: Henry „Box” Brown megérkezése Philadelphiába. Forrás Wikipédia / Samuel Rowse litográfiája 1850-ből.)