Szinte mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki folyamatosan szóviccekkel terrorizálja a környezetét, és alig van mondata, amiben ne lenne valami rejtett szójáték. Ha ez a viccelődés új keletű hóbort, és kritikátlansággal, tapintatlansággal társul, esetleg valamilyen fejsérülés után jelentkezik, a mókamesternek érdemes orvoshoz fordulnia, mert nem kizárt, hogy a witzelsucht nevű ritka szindróma alakult ki nála.
A kifejezés német eredetű, a witzeln (= tréfálkozik, viccelődik – igen, innen jön a magyar vicc szó) és a sucht (= szenvedély) szavakból alkotta meg Hermann Oppenheim idegtudós 1889-ben. Ő pár nagyságrenddel finomabban fogalmazott, mint kollégája, Moritz Jastrowitz, aki egy évvel korábban a moria szakkifejezéssel illette a megvizsgált betegséget, ami nagyjából elhülyülést jelent. Mindketten hasonló tüneteket mutató betegekről számoltak be: emberekről, akik minden lehetőséget megragadnak élcelődésre, szóviccekre, frivol megjegyzésekre, és akik korábban nem viselkedtek így. Jastrowitz és Oppenheim néhány esetismertetése már a páciensek halála után készült, így a két orvos a boncoláskor tapasztaltakat is leírta – mindenekelőtt azt, hogy meglepően sok esetben találtak agytumort a homloklebeny jobb oldali részén.
Let's stroke about sex
Több mint egy évszázaddal később sem tudunk sokkal többet a witzelsuchtról, egyrészt azért, mert az emberi agy működése még mindig rengeteg titkot rejt, másrészt pedig azért, mert a humorérzék-változás mint tünet finoman szólva nem agyonkutatott terület az idegtudományok világában. Így amikor a BBC pár éve megpróbált utánajárni a witzelsuchnak, leginkább csak további eseteket tudott idézni, akárcsak a többi hasonló újságcikk:
- Otfrid Foerster német neurológus 1929-es esetleírását, aki éber páciensen végzett agydaganat-eltávolítást, és amint megpiszkálta a tumort, a beteg mániákusan elkezdett szóviccekben beszélni (pun fact: a magyar származású világhírű író, Arthur Koestler A teremtés című könyvében Foerster-szindrómának nevezte a witzelsuchtot);
- Abraham Brill osztrák pszichiáter szintén 1929-es publikációját, ami olyan betegekről szólt, akik bármikor és bármin képesek voltak viccelődni, még a műtőasztalhoz kötözve is;
- egy 2005-ben publikált esetet, aminek alanya egy 56 éves férfi volt, aki stroke elszenvedése után elkezdett botrányosan viselkedni: illetlenül ugratott mindenkit, dőltek belőle a szexuális utalások, és igen, sűrűn szóviccelt is;
- egy középkorú férfit, aki éjszakánként felébresztette a feleségét, ha eszébe jutott egy-egy szóvicc (márpedig általában eszébe jutott), és a humornak azt a formáját bírta leginkább, amire a „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezést kitalálták.
A BBC utóbbi beteg orvosát, a UCLA egyetemen dolgozó Mario Mendezt is meginterjúvolta. Mendez elmondta, hogy pácienséből folyamatosan dőltek a borzalmas szójátékok, és elég nehéz volt félbeszakítani őt ebben. A beteg régen nem volt ilyen, két stroke után került szóvicckényszeres állapotba, és míg mások vicceire gyakorlatilag egyáltalán nem reagált, a sajátjait egytől egyig kivételesen szórakoztatónak tartotta. Ez – a humorérzék teljes megváltozása, részleges elvesztése – gyakran megfigyelt jelenség a witzelsuchtosok körében.
Hahaha, nem értem
Hogy miért alakul ki a betegség, pontosan nem ismert, de a homloklebeny valamilyen károsodása szinte minden esetnél képben van. Egy hagyományos vicc felfogása, megértése több agyterület összehangolt munkáját kívánja, mert a viccekben általában van valamilyen meglepő, oda nem illő elem, csavar, amit meg kell fejteni, mint egy logikai fejtörőt. Amikor ez sikerül, és felfogjuk mondjuk annak az értelmét, hogy „Asszony, húzd már beljebb azt a kaszát!”, az agy jutalomközpontja ad egy löketet a dopamin boldogsághormonból, és nevetünk. Vagy ahogy Jason Warren, a University College London kutatója fogalmazott a BBC-nek:
„A haha-élmény nincs messze az aha-élménytől.”
Ez a rendszer sérül a witzelsuchttal megvert betegeknél. Az aha-élmény főleg a homloklebenyben születik, ez az agyterület – azon belül is a prefrontális kéreg – felel többek között a problémamegoldásért és az analitikus gondolkodásért is. Ha valamilyen károsodás érti ezt a régiót, a kognitív képességek megmaradása mellett jelentős viselkedésváltozás léphet fel, például a gátlások elvesztése, szexuális tartalmú célzások vagy éppen a witzelsucht. A jelenséget egyébként egyes demenciában szenvedő betegeknél is megfigyelték – olyanoknál, akiknek a prefrontális kérgében jelentkezett károsodás.
Érdemes megjegyezni, hogy mivel a viccfeldolgozó rendszerük nem működik jól, a witzelsuchtos betegek sokszor nem értékelik mások vicceit, mert egyszerűen nem tudják megérteni, hogy a poén miként kap humoros tartalmat. Cserébe a homloklebeny és az agy jutalmazó központja közötti jelzések gátlása is megváltozik. Méghozzá oly módon, hogy a páciens bármilyen véletlenszerű asszociációtól megkapja a dopaminlöketet és azzal a vidámságot. Vagyis a witzelsuchtosok sokszor nem nevetnek már mások viccein, a sajátjaikon viszont akkor is, amikor nem igazán indokolná azt a poén színvonala.
Freudi leszólás
És hogy miért pont a szóviccek gyakoriak a szindrómában szenvedőknél, miért nem mondjuk a rendőrviccek? Azért, mert bár szóviccet feldolgozni szintén mentális erőfeszítés (a megértése amolyan ökölcsapás az agynak), előállítani viszont valójában könnyű, pláne rossz szóviccet. Egy logikusan felépített narratívával és csattanóval rendelkező vicc kitalálásához jól működő homloklebeny kellene, két hasonlóan hangzó szóból összefabrikálni valamit viszont egy witzelsuchtosnak is megoldható feladat. (Ezen a ponton jegyeznénk meg, hogy Sigmund Freud a verbális humor legaljának tartotta a szóvicceket.)
Mindez azonban még ma is leginkább csak elmélet, amit sok vizsgálattal és kutatással lehetne megerősíteni. A witzelsucht azonban elég ritka tünet, hátterének feltárására pedig általában kevés idő jut a drága fMRI gépeknél. Warren szerint a szindróma megmutatja, hogy milyen bonyolult agyműködés rejlik a humorérzék mögött, és a hozzátartozók beszámolói a páciensek humorbeli változásairól segíthetnek az orvosoknak is jobban felismerni bizonyos betegségeket. Sőt, a kutató akár egy sztenderdizált tesztet is el tudna képzelni, amely különféle viccekkel mérné fel a páciens humorérzékének állapotát.
Mivel a witzelsucht nem betegség, hanem annak tünete, a gyógyítása valójában csak tünetenyhítést jelent. A fent említett esetek közül többnél is működött a venlafaxin nevű vegyület, ami antidepresszáns hatású, és enyhén gátolja a dopamin újrafelvételét az agyban. Az érintett betegeknél néhány hetes kúra után a witzelsucht jelentősen csökkent vagy eltűnt, a páciens környezetének nagy megkönnyebbülésére.
(Borítókép: Az Egymillióan a Minőségi Szóviccekért alapítvány legendás vándordíja, a Menny tea halálfa szára motívumokkal ékesített láthatósági mellény. Fotó: Ajpek Orsi / Telex)