Remélem, hogy egyszer a környezetvédelem is olyan fontos lesz Magyarországon, mint egy kormányváltás

Történelmi aszály, a legszárazabb kilenc hónap az elmúlt 125 évben. Kiszáradásközeli Velencei-tó, bokáig érő Balaton, rekordalacsony Duna-vízállás, energiakrízishelyzet. Néhány címszó az idei nyárról, amely minden eddiginél közelebb hozhatta a klímaváltozást a magyarokhoz és valószínűleg a klímaszorongók számát is megdobta. Hiszen most már látszik, nem csupán arról van szó, hogy valahol messze elolvad a jégtakaró, vagy Afrikában elfogy a víz – a saját bőrünkön érezhetjük a hatását abban, hogy órákra le kell kapcsolni a klímát, vagy abban, hogyan néz ki egy nyár a Kárpát-medencében.

A klímaszorongás a klímaváltozás jelenlegi és várható következményeihez kapcsolódó érzelmek összefoglaló neve: a félelem mellett megjelenhet benne düh, szomorúság, tehetetlenség, bűntudat vagy akár gyász is mindazért, ami már elveszett, vagy amit a jövőben elveszíthetünk, magyarázza Peer Krisztina gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus. A klímaszorongás ugyanakkor önmagában nem egy klinikai diagnózis, hanem egy teljesen érthető és bizonyos mértékig normális reakció egy valós és nehezen kontrollálható fenyegetésre.

De hogyan lehet ezt kezelni és valójában mit él át egy klímaszorongó tinédzser? Többek között erről beszélgettünk a szakértővel és gimnazistákkal, köztük az UNICEF Magyarország két 17 éves nagykövetével.

Külön-külön mind tehetetlenek vagyunk, ha összefognánk, talán nem szoronganánk annyit

A 16 éves Ábelt alapvetően a probléma nagysága rémiszti meg, illetve az, hogy az igazán fontos döntések végső soron az óriáscégek és egy-egy nagyhatalmú döntéshozó kezében van. „Az a legijesztőbb, hogy mennyire hatalmas hatású dologról van szó, és egyénként vagy akár egy kisebb szervezet részeként is nagyon nehéznek látom azt, hogy visszaállítsunk egy fenntarthatóbb világot”.

Pedig ő úgy érzi, a lehetőségeihez képest sokat tesz azért, hogy védje a környezetét. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy Ábel szüleinek köszönhetően már egész kisgyerekkora óta tud a klímaváltozásról. Családjával tagjai a törökbálinti Kerekdomb Környezetvédelmi Egyesületnek – így rendszeresen járnak az egyesület programjaira, a közös szemétszedésektől a nyári rendszeres közösségi öntözésekig. Azt mondja, ilyenkor mindig jó érzéssel tölti el, hogy tett valamit és kicsit a szorongása is oldódik. Közben viszont tudja, hogy ez sokfelé nem teljesül – és nem feltétlenül az ott élők lustasága vagy érdektelensége miatt, hanem akár azért, mert elsőként az alapvető túlélésükért kell megküzdeniük.

A havi rendszerességű programok mellett a mindennapokban is igyekszik minél fenntarthatóbban élni: családjával figyelnek arra, hogy alapvetően hazai termékeket vásároljanak, szelektíven gyűjti a szemetet, nem pazarolja sem a vizet, sem az áramot. „A szüleim néha már rám szólnak, amikor direkt minimális világításnál olvasok – nyilván ők is védeni akarják a környezetet, de azért a szememet is” – mondja Ábel.

Rosszul érinti viszont, amikor azt látja, hogy miközben ő megteszi a magáét, más kompenzálja mindezt azzal, hogy minden nap egy teli kád vízben fürdik. „Nyilván mindenki máshol tart ebben, és ezt most nem úgy értem, hogy milyen csökönyösek ezek az emberek. Egyszerűen van, aki még nem jutott el, előbb fel kéne építeni a saját dolgait, és utána tud ezzel foglalkozni. De nagyon fontos lenne együtt dolgozni ezért.

Nekem ez a klímaszorongás fogalom azt is jelenti, hogy külön-külön mind tehetetlenek vagyunk – mindenki szorong a jövőbeli következményektől, viszont összefogva, együtt talán már nem szoronganánk annyit.”

A budapesti Veres Pálné Gimnázium diákjaként Ábel azt tapasztalja, hogy az osztályában egy-két ember van, akit teljesen hidegen hagy a klímaválság, de szerinte ők a kivételek. Ettől függetlenül nem jellemző, hogy szó esne az óráikon a klímaváltozásról, maximum az aktuális időjárás kapcsán jön elő néha – pedig Ábel szerint szükség lenne olyan órákra, ahol a fenntarthatóságról, az ezzel kapcsolatos felelősségekről vagy éppen a klímaváltozás társadalmi kontextusáról tanulnának.

Humánökológus apjával gyakran elmélyülnek egy-egy témában az esti kutyasétáltatás alatt, a szorongás része viszont családilag sem igazán téma – Ábel szerint kimondatlanul is tudják, hogy mindannyiukat aggasztja a klímaváltozás.

A sulis pörgés valamennyire ki tudja mozdítani ebből, de már külön szeme van rá: ezért úton-útfélen eszébe jut, ha lát egy túlbetonozott területet vagy amikor az osztálykiránduláson valaki fölöslegesen égve hagyja a WC-ben a villanyt. Persze a közösségi médiás algoritmusok is rátanultak, hogy minél több klímaválsággal kapcsolatos tartalmat toljanak Ábel elé – azt viszont nem érzi, hogy teljesen leuralnák az idővonalát, mondjuk a focis tartalmak mellett. Ráadásul Ábel abba is tesz energiát, hogy lehetőségeihez mérten fact-checkelje a szembejövő tartalmakat, főleg azokat, amelyek elsőre szürreálisnak tűnnek.

Nyáron tele volt a kert lehullott, száraz levelekkel

A 17 éves Maja először igazán idén nyáron szembesült vele, hogy mekkora a baj. Addig még egy távolabbi problémánk érezte, úgy volt vele, hogy majd akkor foglalkozik vele, ha már nagykorú és ténylegesen saját döntéseket hozhat. Akkor ütötte meg igazán a dolog, amikor kézzelfoghatóvá vált a vízhiány, és a kormány is takarékoskodásra szólította fel az egész országot. Akkor döbbent rá, hogy a változáshoz ő is kell, tinédzserként is. „Van egy hajónk a Balatonon – ahol eddig nyakig fürödtek az emberek, ott most egy kutya futkározott, és neki ért térdig a víz. Ahol eltöltöttem a gyerekkoromat, az lehet, hogy egyszer lehet, hogy meg fog szűnni. Ezzel azért elég para szembesülni. ”

Elmondása szerint az is felerősíti a klímaszorongását, hogy most már ősz közepén olyan idő van, mint tíz éve egy átlagos nyáron, mindeközben pedig nyáron tele volt a kertjük lehullott, száraz levelekkel. „Ezek akácfák, vagyis gyakorlatilag mindenhol megélnek – ha viszont ezeket is ennyire kicsinálta ez a hőség, hogy fognak túlélni ezek a hazai fajok? Citrusokat fogunk termeszteni? A hideg is kiráz a gondolattól.

Félek attól, hogy el kell majd mennem Magyarországról, mert élhetetlen lesz itt és nem lesz hova menni. Folyton bennem van, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.”

De felidegesíti a pazarlás is, például amikor azzal szembesül, hogy a sulis menzán naponta elképesztő mennyiségű maradékot dobnak ki. Kikészíti a TikTokon idén berobbant back-to-school haul trend is, ami arról szól, hogy sorra járják az iskolakezdő diákok a fast fashion üzleteket és tömegével vásárolják az éppen divatos cuccokat, amelyek jó eséllyel a következő hónapban már nem lesznek divatosak.

Maját az nyugtatja meg, hogy nagy benne a tenni akarás és a maga részéről meg is teszi, amit tud: fast fashion helyett például turkálóban vásárol, figyel a zuhanyzásnál, hogy minél kevesebb vizet használjon, és igyekszik minél kevesebb húst enni. Környezetvédelmi mérnöknek szeretne tanulni, a környezetében pedig próbál minél több embert ösztönözni egy fenntarthatóbb életmódra. A barátai nagy részénél már lát is változást, és a szülei is igyekeznek: sikerült például rávenni őket, hogy a Google helyett az Ecosia mesterséges intelligenciáját használják, aminél a keresésekkel a faültetésekhez járul hozzá az ember. Maja már ezt haladásnak tartja. A klímaszorongásáról viszont nem szoktak beszélgetni – Maja szerint a szülei ismerik annyira, hogy enélkül is tudják, hogyan érinti a téma.

Az idősebb, és így a szülei generációján is gyakran érzi a lemondást a klímaváltozással kapcsolatban – azt, hogy bár bőven van benne felelősségük, már nem érzik a saját problémájuknak. Értetlenül áll azelőtt, hogy itthon miért vár mindenki a másikra, ha környezetvédelemről vagy csak simán fenntartható életmódról van szó. „A kormányváltásnál láttuk, hogy működik az összefogás. Remélem, hogy egyszer a környezetvédelem is ilyen fontos lesz Magyarországon.”

Sokszor tehetetlennek érzi magát, nem érzi például elegendőnek, ha csupán egy tucatnyi ember életére sikerült hatást gyakorolnia. „Nincs már kinek szólnom. Akikkel napi kapcsolatban vagyok, osztálytársak, már mind tudják, hogy ez nekem fontos, és hogy igenis oda fogok menni és rájuk fogok szólni, ha műanyagba van csomagolva a tízóraijuk. Nagyon szeretném, hogy amikor a környezetvédelemről beszélünk, ne csak ez a bólogatás legyen a reakció, hanem gondolják át rendesen és aztán változtassanak valamit.”

Ábelhez hasonlóan Maja is egy belvárosi gimnáziumba jár, és ő is azt tapasztalja, hogy az órákon alig van szó a klímaváltozásról, ráadásul akkor sem konstruktívan – a tanárok néha-néha „szenvedősen” elmondják, hogy mekkora probléma, amit már a fiataloknak kell megoldaniuk, aztán haladnak tovább az anyaggal. „Szerintem nem azt kellene megtanítani, hogy milyen rossz most nekünk, hanem hogy mit tudunk tenni. Mert ettől senkinek nem fog megjönni a kedve, hogy utánajárjon a dolgoknak és változtasson.”

Mindig a gazdasági fejlődés a prioritás

Hasonló véleményen van a 17 éves Dimitra és Viola, akik az UNICEF Magyarország fiatal nagyköveteiként – az UNICEF Magyarország Klímahősök programjának keretei között – a suli mellett folyamatosan azon dolgoznak, hogy közelebb hozzák a klímaváltozás témáját a kortársaikhoz. Dimitra Kecskeméten, Viola Pécsen jár gimnáziumba, de mindketten azt tapasztalják, hogy az órákon nem esik elég szó a témáról – még ha benne is van a tananyagban, a tanárok gyakran egyszerűen kihagyják. Viola szerint ennek is köszönhető, hogy a kortársai között leginkább érdektelenséget tapasztalnak, amikor a klímaváltozásról van szó.

Dimitra osztályában már többször felmerül a téma, főleg, amikor extrém meleg van – mégis, amikor az iskolájában és Budapesten is fiataloknak szóló klímaklubot akart indítani, csupán egy-két jelentkező volt rá. Miközben az UNICEF Magyarország pár évvel ezelőtti kutatása szerint a hazai fiatalok 90 százaléka állítja, hogy valamilyen mértékben szorongást él meg a klímaváltozással kapcsolatban, a sulis mindennapokban Dimitra és Viola szerint ez nem mutatkozik meg, többek között azért sem, mert nincs rá tér a közoktatásban.

Szerintük magában a frontális oktatás már nem alkalmas arra, hogy a fiatalok átérezzék a téma súlyát, vagy éppen azt, hogyan hat mindez az ő életükre, az interaktív projektfeladatok sokkal jobban működhetnek. Dimitra például egy olyan programot szervezett az iskolájának, amelyben a diákokat kivitték a helyi hulladéklerakó telepre – a csapatoknak videót kellett csinálni arról, miért nem érdemes a Temuról vagy a Sheinről ruhát rendelni az iskolai bálra. „A program után csináltam egy felmérést, a résztvevők 90 százaléka azt a választ adta, hogy fontosabb lett neki a környezetvédelem témája.”

Viola egy éve, Dimitra már 14 éves kora óta fiatal nagykövet, de a környezetvédelem mindkettejüket gyerekkoruk óta érdekli. Violánál nagyban hozzátett ehhez, hogy környezetmérnök és erdőmérnök szülei miatt már egészen kicsi kora óta sok időt töltött a természetben. Dimitra elmondása szerint még negyedikes volt, amikor látott egy dokumentumfilmet a párizsi klímaegyezményről. „Akkor éreztem először, az én feladatom is, hogy segítsek ennek a megvalósulásában.” A jövőben is ezzel szeretnének majd foglalkozni: Viola környezeti kémiát, Dimitra klímapolitikát tervez majd tanulni külföldön.

Mindketten úgy érzik, hogy mióta fiatal nagykövetek, már máshogy tekintenek a klímaszorongásukra. Ettől függetlenül időről időre elárasztja a jövőjük miatti aggodalom, elsősorban a közösségi médiának köszönhetően. Folyamatosan jönnek az újabb és újabb vészjósló hírek: például, hogy Európa kétszer gyorsabban melegszik a globális átlagnál, és Magyarország középső része még ebből is kiemelkedik, de megijeszti őket az is, ami a Velencei-tóval történik. „Pár éve még ott tanultam vitorlázni” – teszi hozzá Dimitra, akiben a klímaszorongás miatt a jövőbeli gyerekvállalás is megkérdőjeleződött. „Felmerül bennem, hogy ez mennyire lesz jó nekik, ha erre a világra születnek. De közben meg azt is gondolom, hogy ha azok, akik klímatudatosak, nem vállalnak gyereket, akkor azoknak lesz, akik kevésbé felelősségteljesen állnak a témához.”

Viola szerint a szorongásán segít az, hogy most már több tudása van a témában, és végre úgy érzi, hogy tehet valamit. Szerinte ehhez hozzátesz az is, hogy egy közösség részeként könnyebb kezelni a szorongást, mert nem érzi egyedül magát a problémával és a félelmeivel. „Így is sokat szorongok a mindennapokban a klímaváltozás miatt, de legalább érzem, hogy részese vagyok valaminek, ami pozitív változás felé vezethet minket” – mondta Viola.

A bizonytalanság és a félelem mellett Viola és Dimitra is gyakran dühös az idősebb generációkra – főleg azokra a döntéshozókra, akik folyamatosan csak a jelenben gondolkoznak. Dühösek például Donald Trumpra, amiért kiléptette az Egyesült Államokat a párizsi egyezményből és még a klímaváltozás tényét is tagadja, de azokra az országokra is, amelyek továbbra is fosszilis energiahordozókra alapozzák a teljes gazdaságot. „Sose tudnak betelni azzal a gazdasági állapottal, ami van, hanem mindig többet és többet akarnak. Ez náluk a prioritás, nem az, hogy még sok évig élhessünk ezen a bolygón” – mondja Viola.

Szerintük nagy különbségek vannak abban, hogy a szüleik generációjából ki hogyan áll a témához, de a jó példák mellett több klímaváltozás-tagadóval is volt már dolguk. „Egy próbanyelvvizsgán például szóba került, hogy fontos nekem a klímaváltozás témája. A vizsgáztató erre azt mondta, hogy »dehát így legalább jó meleg lesz és ennek ő csak örülni tud.« Köpni-nyelni nem tudtam” – teszi hozzá Viola.

Bár az elmúlt években drasztikusan romlott a helyzet, a pozitívumokat is látják. Kíváncsian várják például az új klímatörvényt – már csak azért is, mert a Klímahősök program aktív szereplőiként ők is részt vettek a zöld civilek törvényjavaslatával kapcsolatos egyeztetésen. Dimitra szerint ezen a ponton érezték az összefogást, de azt problémának tartják, hogy per pillanat nincsenek olyan vezéregyéniségek itthon, akik az ügy élére állnának.

Önmagában a szorongás nem ördögtől való

Peer Krisztina szerint a probléma mérete, kiszámíthatatlansága és az egyéni tehetetlenség az, ami a leginkább triggereli a klímaszorongást. „Egy kamasz számára különösen nehéz lehet úgy tervezni a saját jövőjét – továbbtanulást, munkát, családot –, hogy közben folyamatosan azt hallja, hogy az a világ, amelyben felnőttként élnie kellene, veszélyben van” – mondja a pszichológus.

A nemzetközi kutatások azt is mutatják, hogy a felnőttek, döntéshozók reakciója sem segít, ahogy az sem, amikor egy rendszerszintű probléma felelőssége szinte teljesen az egyénre kerül. Egy gyerek például könnyen arra juthat, hogy a bolygó sorsa azon múlik, megfelelően szelektálja-e a hulladékot, eszik-e húst, vagy vesz-e valamit műanyag csomagolásban. Peer a praxisában egyébként ritkán tapasztalja, hogy kifejezetten a klímaszorongás miatt keresnék fel szüleikkel a gyerekek – a folyamat során viszont gyakran kiderül, hogy a klímaváltozásnak is szerepe van az általános szorongásukban és jövőképükben.

A szakértő szerint látszik egy különbség a kisiskolások és serdülők között abban, hogy milyen gyakran és milyen formában jelenik meg a klímaszorongás. A kisebbeknél inkább konkrétabb félelemként jön elő: például, hogy kipusztulnak a jegesmedvék vagy elfogy a víz a Földről. Náluk még fontosabb az is, hogy hogyan beszélnek előttük erről a felnőttek – nem csak az információt veszik át, hanem azt is, ahogyan a szüleik érzelmileg viszonyulnak hozzá. A tinédzsereknél már gyakrabban jelenik meg a klímaszorongás, már csak azért is, mert ők már általában jobban értik a probléma súlyát és összetettségét – valódi eszközük, döntési lehetőségük viszont kevés van, ez a kiszolgáltatott helyzet pedig tovább erősítheti a szorongást.

Azt, hogy van-e baj, végső soron az dönti el, hogy mennyire hat a gyerek mindennapi működésére. Önmagában a szorongás nem ördögtől való, lehet adaptív is, információkeresésre, cselekvésre, együttműködésre ösztönözhet. Szakemberhez akkor érdemes fordulni, amikor szülőként vagy pedagógusként azt észleljük, hogy a szorongás tartós, rontja a gyerek alvását, koncentrációját, iskolai teljesítményét, vagy beszűkíti a társas kapcsolatait. A pánikszerű, kényszeres tünetek is figyelmeztető jelek lehetnek, de gyakori ilyenkor az is, hogy a gyerek reménytelennek, kilátástalannak látja a jövőjét. „Ilyenkor nem feltétlenül maga a klímaváltozás a kizárólagos ok, de az olyan felület lehet, amelyre egy általánosabb szorongás vagy meglévő lelki sérülékenység rákapcsolódik” – mondja a pszichológus.

Hogyan beszéljünk a gyerekünkkel a klímaváltozásról?

Ahogy a fentiekből is látszik, bár a klímaváltozás benne van a középiskolás tananyagban, a gyakorlatban gyakran lekeverik a témát, ha pedig foglalkoznak vele, általában akkor is csak a téma természettudományos oldalát érintik. Arra viszont általában nincs tér, hogy a diákok mit éreznek ezzel kapcsolatban, hogyan tájékozódhatnak megbízhatóan, és milyen reális cselekvési lehetőségeik vannak, mondja Peer Krisztina.

Mindeközben a Z és az alfa generáció esetében már jellemzőbb az is, hogy tudatosabbak az érzéseikkel, szorongásaikkal kapcsolatban mint mondjuk a szüleik generációja. Ezzel párhuzamosan gyakran lehet hallani azokat a hangokat, főleg a idősebb generációból, amelyek szerint a „mai fiatalok” már mindent kitalálnak, csak szoronghassanak valamin. Így jön az a gyakori nézet is, hogy a klímaszorongást a privilegizáltabb helyzetűek szorongásaként állítják be, mondván: a klímaváltozáson azok szoronganak, „jó dolgukban”, akik már máson nem tudnak.

Peer Krisztina szerint abban valóban lehet különbség, hogy kinek van információja, nyelve és biztonságos tere ahhoz, hogy megfogalmazza, hogy amit érez, az klímaszorongás. „Maga a fenyegetettség azonban semmiképpen nem kiváltság – sőt, a klímaváltozás következményei éppen a rosszabb társadalmi helyzetű, kevesebb erőforrással rendelkező gyerekeket érintik a legsúlyosabban.” A szakértő szerint az ilyesfajta megszólalások csupán a párbeszédet zárják le: a gyerek ebből azt tanulja meg, hogy egyedül marad a félelmével, a felnőttek pedig nem veszik komolyan azt a jövőt, amelyben végső soron neki kell élnie. Ez pedig növelheti a generációk közötti bizalmatlanságot, amely már önmagában is része lehet a klímaszorongásnak.

Peer szerint éppen ezért fontos kiindulópont, hogy egy klímaszorongó gyereknek ne próbáljuk megmagyarázni, hogy nincs mitől félnie, hiszen érezni fogja, hogy ez nem hiteles. Felmerülhet az a megoldás is a szülőkben vagy éppen tanárokban, hogy inkább nem hozzák fel a témát, hogy ne szorongjon még többet a gyerek– Peer szerint azonban éppenhogy többet kellene beszélni a klímaváltozásról, a tabusítással és elhallgatással ugyanis magára hagyjuk a gyereket a félelmeivel.

Az első lépés az, hogy komolyan vegyük az érzéseit és ezt tudtára is adjuk. Viszont az sem segít, ha átesünk a ló másik oldalára, és újabb katasztrófa-forgatókönyvekkel árasztjuk el. „Egy gyereknek az életkorának megfelelő, ellenőrizhető információkra van szüksége és olyan felnőttekre, akik elbírják a kérdéseit anélkül, hogy tovább fokoznák a félelmét. Hasznos lehet például közösen végiggondolni, mire van közvetlen ráhatásunk, mit tudunk másokkal együtt valóban befolyásolni, és mi az, ami nem a gyerek feladata.” A cselekvés, például egy iskolai projekt, természetvédelmi program vagy helyi közösségi kezdeményezés csökkentheti a tehetetlenség érzését. Az aktivitásnak viszont akkor lesz valóban pozitív hatása, ha közösségi élményt és valódi kompetenciaérzést ad – nem pedig újabb teljesítménykényszert vagy bűntudatot termel.

Peer szerint a gyerekeknek és a tinédzsereknek is tényszerű, életkorhoz illeszkedő tudásra és kommunikációra, nyitottságra, kérdezési lehetőségre és a felmerülő érzések közös feldolgozására lenne szükség. A pedagógusoknak ehhez módszertani támogatás és továbbképzés kellene, az iskoláknak pedig olyan programok, amelyek összekapcsolják a tudást, az érzelmi feldolgozást és a cselekvést. A gyerekeknek azonban az is fontos, hogy megtapasztalják, a felnőttek, az intézmények és a döntéshozók is vállalják a saját részüket. „A cselekvőképességet nem az növeli, ha minden felelősséget rájuk teszünk, hanem az, ha látják, hogy egy náluk nagyobb, együttműködő rendszer részei lehetnek” – vélekedik a pszichológus.