A férfiak és a fiúk bevonása is kulcsfontosságú a családon belüli erőszak elleni küzdelemben

„Minden harmadik nő átél valamilyen formájú erőszakot élete során világszerte, beleértve a szexuális erőszakot és a családon belüli erőszakot is. Minden ország küzd ezzel a problémával” – mondta a Telexnek Tanja Gonggrijp, az Európa Tanács főtitkárhelyettese. Gonggrijp 2026 szeptembere óta tölti be ezt a tisztséget, korábban Hollandia állandó képviselőjeként dolgozott a szervezetnél. Elnökként vezette az Isztambuli Egyezmény részes feleinek bizottságát, amely fontos szerepet játszik az egyezmény gyakorlati végrehajtásának biztosításában. Arról kérdeztük, mit gondol az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért tüntetőkről, a magyar női lapok összefogásáról és zajlik-e egyeztetés az ügyben az Európa Tanács és a magyar kormány között.

Sok országban azt látjuk, hogy az Isztambuli Egyezmény nagyon gyakorlatias eszköz. Például biztosított a hozzáférés a menedékhelyekhez és a különböző támogató szolgáltatásokhoz, valamint a napi 24 órában elérhető segélyvonalakhoz.
Azt is látjuk, hogy az egészségügyi dolgozók, a szociális munkások és a jogi szakemberek képzésével jelentősen javul az a mód, ahogyan a nőknek segítséget tudnak nyújtani, ha erőszak áldozataivá váltak, beleértve a kapcsolati erőszakot is.
Az Isztambuli Egyezmény egyik fontos célja az is, hogy a különböző szolgáltatások – például az egészségügyi és jogi szakemberek, a rendőrség és a szociális munkások – szorosabban együttműködjenek. Szerintem ez az összehangolt munka rendkívül fontos, és valóban sokat javíthat azon, ahogyan az egyes országokban gondoskodnak az erőszak áldozatául esett nőkről.

Ez egyébként nem könnyű feladat. Minden ország küzd a problémával. Világszerte azt látjuk, hogy élete során minden harmadik nő átél valamilyen formájú erőszakot, beleértve a szexuális erőszakot és a családon belüli erőszakot is.

Mivel minden országnak nehézséget okoz a probléma kezelése, érdemes minden rendelkezésünkre álló segítséget igénybe vennünk. Ez azt jelenti, hogy támaszkodhatunk az Európa Tanács szakértőinek tapasztalatára és tudására, de ugyanígy a saját országaink szakembereinek ismereteire is. Tanulhatunk egymás példáiból, megvizsgálhatjuk, melyek a jól működő gyakorlatok, és melyek azok a kevésbé eredményes megoldások, amelyeket nem szeretnénk más országokban is megismételni. Most, a főtitkárhelyettesi pozíciómban még inkább látom, mit nyújthat az Isztambuli Egyezmény, és hogyan járulhat hozzá ahhoz, hogy valóban jobbá tegyük a nők és a gyermekek életét, hiszen végső soron ez a célunk. Fontosnak tartom, hogy közvetítsem ezt az üzenetet.

Azt hiszem, fontos felismerni, hogy egyetlen ország sem indul teljesen a nulláról.
Magyarországon is vannak már hatályos jogszabályok, működnek különböző szolgáltatások, és vannak olyan szakemberek, akik nap mint nap nőkkel és gyerekekkel foglalkoznak. A lényeg, hogy ha Magyarország ratifikálná az Isztambuli Egyezményt, lehetőség nyílna annak felmérésére, hogy mi működik jól, mely területeken lehetne javulást elérni, és milyen ajánlások fogalmazhatók meg.
Ez nem arról szól, hogy bárkire ujjal mutogassunk. Sokkal inkább arról, hogy a szakértők és a kormányok nyílt párbeszédet folytassanak arról, hogyan javíthatnánk a szakpolitikáinkat annak érdekében, hogy azok nagyobb és jobb eredményeket hozzanak. Ez az egyik fontos szempont. Az értékeléseket független szakértők végzik, akik a GREVIO, vagyis az egyezmény végrehajtását ellenőrző szakértői csoport keretében dolgoznak.

A másik rendkívül fontos szempont pedig az, amit már említettem: a kölcsönös tanulás. Az egyezmény különböző részes államainak szakértői évente legalább kétszer találkoznak, ha pedig lehetőség van rá, ennél gyakrabban is. Párbeszédet folytatnak egymással, és sokat tanulnak egymás tapasztalataiból. Megnézik például, hogy egy adott országban mi működik jól, és vajon az ottani megoldás a saját országukban is alkalmazható lenne-e. Vagy éppen arra jutnak, hogy különböző okok miatt az adott gyakorlat náluk nem működne. Ez a párbeszéd rendkívül fontos.

Azt gondolom, hogy az egyezmény minden részes államban változást hozott. Természetesen az országok már korábban is tettek bizonyos intézkedéseket, de azt látjuk, hogy miután ajánlásokat kapnak, javulás következik be az érintett területeken.
Ez jelentheti a jogszabályok módosítását és javítását, a segítő szolgáltatásokhoz és a menedékhelyekhez való hozzáférés megkönnyítését, vagy a különböző szolgáltatások közötti együttműködés javítását.

Tehát azt látjuk, hogy az országok számos területen jelentős előrelépést értek el, és vannak kifejezetten jó példák is.

Egyes országokban például olyan speciális rendőri egységek működnek, amelyek kifejezetten ezen a területen rendelkeznek szakértelemmel. Spanyolországban pedig külön bíróságok foglalkoznak a nők és lányok elleni erőszak eseteivel.

Franciaországban, Svájcban, Spanyolországban és néhány más országban is működnek ilyen speciális rendőri egységek. Összességében sok jó példát látunk, de minden országban van még lehetőség a fejlődésre.

A célunk az, hogy egészségesebb társadalmakat alakítsunk ki, amelyekben a nők és a gyerekek biztonságban vannak, és biztonságban is érzik magukat. Vagyis az a cél, hogy megváltoztassuk az emberek életét, és bizonyos esetekben életeket is mentsünk. Az Isztambuli Egyezmény ehhez hozzájárulhat, és már láttuk is, hogy képes erre. Az imént említett példák, az egyes országokban elért javulások rendkívül fontosak.

A ratifikációt követően független szakértők mérnék fel a magyar hatóságokkal és szolgáltatókkal együttműködve, hogy mi működik jól, min lehetne javítani, majd konkrét ajánlásokat fogalmaznának meg. A hatóságok ezután intézkedhetnének az ajánlások nyomán, és nyomon követhetnék az elért javulásokat. Végső soron, ahogy már mondtam, az a legfontosabb, hogy mindez milyen hatással van az emberek életére.

Említette a fiúk és a férfiak szerepét is, illetve azt, hogy az egyezmény rájuk milyen hatással lehet. A családon belüli erőszak és általában az erőszak nem magánügy, hanem társadalmi probléma. A hatása túlmutat azokon a nőkön és gyerekeken, akik közvetlenül érintettek. Ahogy mondtam, a gyerekeket is érinti, de a munkahelyekre és az egészségügyi szolgáltatásokra is kihat. Szerintem rendkívül fontos, hogy átfogó megközelítést alkalmazzunk, amelyben a férfiak és a fiúk is szerepet kapnak, és aktívan részt vesznek a tisztelet és az egyenlőség előmozdításában. Ez nem kizárólag az ő felelősségük, hanem mindannyiunk közös felelőssége, ettől függetlenül fontos szerepük van benne.

Az erőszak, beleértve a családon belüli és a szexuális erőszakot is, az egyenlőtlenségben gyökerezik. Az egyenlőtlenség pedig nem csupán a férfiak és a nők közötti biológiai különbségekről szól. A társadalmi környezet és azok az elvárások is ide tartoznak, amelyeket mindannyian támasztunk azzal kapcsolatban, hogy a férfiaknak és a nőknek milyen szerepet kell betölteniük a társadalomban.
Ezek az elvárások sztereotípiákat teremthetnek, és ténylegesen meg is erősíthetnek bizonyos hatalmi egyenlőtlenségeket.

Nagyon fontos, hogy ezt a tágabb összefüggésrendszert is figyelembe vegyük. Ha a kormányok felismerik, hogy a nők és lányok elleni erőszaknak társadalmi vonatkozásai is vannak – és erre utal a „gender” kifejezés használata –, akkor felkészültebben tudnak fellépni a probléma ellen.

Ha figyelembe veszik ezeket a társadalmi tényezőket, hatékonyabban tudnak dolgozni a megelőzésen és a védelem megerősítésén. Ez történhet például az oktatáson keresztül is. Már említettem a tisztelet fontosságát, és azt, hogy a tiszteletre és az egyenlőségre nevelésnek az oktatásban is rendkívül fontos szerepe van. Arra kell összpontosítanunk, mit szeretne elérni az egyezmény: az erőszak megelőzését. Nem szabad politikai vagy ideológiai eszközzé tenni. A ratifikációról politikai döntést kell hoznia Magyarország kormányának. Ez teljes mértékben a magyar kormány döntésén múlik. A cél azonban az kell legyen, hogy javítsuk a nők és lányok, valamint az egész családok életét, és ezáltal egészségesebb társadalmakat hozzunk létre.

Nem vagyok szakértője a magyarországi helyzetnek. Ahogy azonban már mondtam, egyetlen ország sem indul teljesen a nulláról. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is számos intézkedés van már érvényben, és sok jogszabály is rendelkezésre áll. Amit a tapasztalataim alapján látok, többek között annak köszönhetően, hogy két éven át elnököltem az Isztambuli Egyezmény részes államainak bizottságát, az az, hogy minden országnak van lehetősége javítani a szakpolitikáin. Tanulhatnak a korábbi tapasztalatokból, illetve abból is, ami más országokban történt.

Nem ismerem a magyarországi helyzet konkrét részleteit. Ahogy mondtam, minden ország küzd ezzel a problémával. Európában és világszerte is van még tennivalónk és az Isztambuli Egyezmény jó eszköz arra, hogy segítse az országokat a szükséges intézkedések meghozatalában, de arra is lehetőséget teremt, hogy tapasztalatot cseréljünk és nyílt párbeszédet folytassunk. Így tanulhatunk egymástól. És az is lehetséges, hogy más országok éppen a magyar példákból tanulhatnak.

Hallottam a kezdeményezésről, és nagyon érdekesnek tartom. Úgy gondolom, hogy az ilyen kezdeményezések segíthetik a döntéshozatalt. Számunkra elsősorban az a fontos, hogy figyelemmel kísérjük a folyamatot, és egyértelműen bemutassuk, milyen segítséget nyújthat az egyezmény, illetve milyen tapasztalataink vannak a működésével kapcsolatban. Végső soron azonban ezek a magyarországi belső folyamatok részei, és arról a magyar kormánynak kell döntenie, hogy csatlakozik-e az egyezményhez vagy sem.

Nagyon sok mindenről beszéltünk, de elsősorban olyan témákról, amelyek szorosan kapcsolódnak az ő feladatköréhez és felelősségi területeihez.

Az Európa Tanács egyeztetéseket folytat annak érdekében, hogy felmérje, miben tud segítséget nyújtani, illetve hogy a kormány részéről van-e igény vagy kérés az együttműködésre. Vizsgáljuk a lehetséges együttműködési formákat. Szervezetként mindig igyekszünk támogatni az országokat a demokratikus intézményrendszerük, a jogállamiságuk és az emberi jogok érvényesülésének megerősítésében. A közelmúlt változásaira tekintettel pedig természetesen készen állunk az együttműködésre.

Azt mondanám, hogy az Isztambuli Egyezmény életek megmentéséről és az emberek életének jobbá tételéről szól. Kérem, hogy a döntés meghozatalakor ez legyen a legfontosabb szempont.

Nemrég neveztek ki a jelenlegi pozíciómba, de azt gondolom, látható, hogy most más a dinamika. Azokról a megbeszélésekről, amelyeket a demokratikus intézmények megerősítéséről és az emberi jogok védelmének fokozásáról folytatunk, nagyon biztató tapasztalataink vannak. Úgy gondolom, hogy ez az ügy is része lehet ennek a folyamatnak.

Párbeszédet tudunk folytatni, és ezt már most is tesszük. Együttműködést, szakértelmet és tapasztalatcserét tudunk kínálni. Ezt ugyancsak tesszük jelenleg is, és a jövőben is folytatni fogjuk.

A ratifikáció lehetővé tenné, hogy ez a kapcsolat és az együttműködés magasabb szintre lépjen, és kiterjedjen az egyezmény valamennyi részes államának szakértelmére és tapasztalataira.

Ne hagyják abba a véleménynyilvánítást. Azoknak a nőknek, akik ezen a területen dolgoznak, azt üzenném, hogy osszák meg a tapasztalataikat arról, mit tesznek, miben tudnak segíteni, mire nincs lehetőségük, és milyen nehézségeket látnak még.
Azoknak a nőknek pedig, akik túlélték az erőszakot, azt mondanám: ha van hozzá elég erőtök és bátorságotok, próbáljátok megosztani a történeteiteket.

Számomra rendkívül fontos tapasztalat volt, hogy olyan nőkkel beszélgethettem, akik túlélték az erőszakot, és akik bántalmazó kapcsolatban éltek vagy élnek. Ezek a beszélgetések segítettek abban, hogy jobban megértsem a szempontjaikat, a félelmeiket és az igényeiket. Mindig úgy gondolom, hogy ha javítani szeretnénk az emberek életén, akkor közvetlenül azokhoz kell fordulnunk, akik érintettek: azokhoz, akik ezen a területen dolgoznak, és azokhoz is, akik maguk élték át a nehéz időszakokat.