Rendszert váltottunk, de idegrendszert még nem – a legfontosabb mondatok D. Tóth Kriszta interjújából

„Rohadtul hiányzott, úgyhogy ennek most már itt volt az ideje” – mondta D. Tóth Kriszta, Prima Primissima-jelölt író, újságíró a Telex új, 100 nő című műsorában arról, hogy több mint tíz év után miért most jutott el oda, hogy megírja új regényét, a Lábon kihordott életet. „Végigkísértem a WMN-ben, hogy a kollégáim írtak majd egy tucat könyvet az elmúlt 12 évben. Nagyon büszke vagyok rájuk, de én egy sor irodalmat sem tudtam írni közben.”

D. Tóth Kriszta a kiégéséről már két éve is mesélt a Telexnek. Most azt mondta, az elmúlt időszakban rengeteg minden történt vele, ezt a rengeteg mindent pedig, ami bemozdult, épp a kiégés lobbantotta be. „Most már hálás vagyok neki, hogy belobbantotta. Mert néha rendet kell tenni.” Azt mondta, egy olyan évben fáradt el, ami nagyon sok kerek évfordulót hordozott: 50 éves lett, 20 éve kezdte a médiaszakmát és 10 éves lett a WMN.

„Egyszerre történt mindenféle számvetés, elfáradás, újrafogalmazás, új identitások. Az emberi kapcsolataimban rendet kellett tenni, a saját vállalkozásom, a WMN-hez fűződő viszonyom követelt magának figyelmet. Egyszerre kellett mindenhez hozzáfogni, de pont ilyen a kiégés, hogy annyira komplex folyamat, annyira sok minden mozdul meg az emberben, hogy az embernek nem elég egyedül nekiállni.” Az egyik legnagyobb feladata pedig épp az volt, hogy a WMN-t olyan helyzetbe tudja hozni, hogy a magazin el tudja őt engedni pihenni, mást csinálni. Így tudott 11-12 év után nekikezdeni a regényének is.

Miről szól a könyv?

„Arról szól, amit ebben a társadalomban nagyon sokan tapasztalunk, hogy mennyi mindent hordunk magunkkal úgy, hogy az közben kívülről nem látszik. Hogy mennyi fájdalmat hordozunk el, mennyi veszteséget tűrünk, mennyire tűrésalapú társadalom ez, azt jutalmazzuk, hogyha valaki tűr, ahelyett hogy azt jutalmaznánk, hogy valaki segítséget kér vagy él.”

A thrillerszerű, lélektani regény október 28-án jelenik meg, már előrendelhető. A történet középpontjában két férfi és egy nő áll. A nő élete összeomlik, amikor egy váláson megy keresztül. D. Tóth szerint „ilyenkor nem csak egy személyt, egy identitást, egy jövőképet vesztesz el, ilyenkor egy vérző seb vagy, ilyenkor nem feltétlenül azokhoz kapcsolódsz, akik jók neked, ilyenkor összecsúszik a hús-vér világ a végletesen digitalizált világunkkal, amiben itt vergődik ez a három ember”. Szerinte a negyedik főszereplője a kötetnek a nyelv, az, hogy „hogyan fordul el a szeretet nyelve a bántalmazás és a manipuláció nyelvébe”.

Nem tudok arra hatni, hogy melyik karakterbe, melyik mondatba képzelnek oda

Arra a kérdésre, hogy mennyire tudatos, hogy a főszereplői negyvenes nők, akiknek konfliktusos a párkapcsolatuk, azt mondta, valószínűleg ez foglalkoztatja. Az emberi kapcsolatok érdeklik, az, hogy hogyan sebezzük egymást, hogyan sebzünk mi magunk. A beszélgetéseiben is ez a fókusz, ezért végezte el a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzését. Ez a téma utat keres magának és mivel ő írni tud, az irodalomban talál helyet, ráadásul ez egy kimeríthetetlen téma. „Ez nem női vagy férfikérdés, hogy hogy vagyunk a kapcsolatainkban és hogy építenek és hogy rombolnak minket.”

Tisztában van azzal, hogy sokan azt találgatják majd, mennyiben szól róla a regény, de azt mondta, amikor megír egy szöveget, az már az olvasóé. „Tudatában vagyok annak, hogy miután ismerik a nevemet és projekciós felület vagyok, amihez már hozzászoktam, hogy az emberek az indulataikat, érzelmeiket, saját veszteségeiket, boldogságukat rám vetítik, ez most is így lesz. Nem tudok arra hatni, hogy ők hogyan, melyik karakterbe, melyik mondatba és melyik jelenetbe képzelnek engem oda. […] Nyilván ott vagyok a történetben, de azért ez egy egyetemes emberi történet.” Szerinte bárki, aki volt már párkapcsolati veszteségben vagy kapcsolódott olyannal, aki bántotta, ahol bántották, bárki, aki számára összemosódott a valóság a digitális terekben megélt érzelmekkel, az fel fogja magát ismerni benne.

Jön a hírmanöken!

„Újságíró szerettem volna lenni, kíváncsi voltam, 16 éves koromtól fogva arra készültem, amikor egy amerikai ösztöndíjnak köszönhetően belecsöppentem ebbe a szakmába, hogy úristen, ez a világ legjobb dolga. Embereket kérdezni, történeteket elmesélni, információkat átadni, írni” – mondta a kezdetekről.

Az írott sajtóban kezdte, aztán az ELTE médiaszakról vitték el riporternek, aztán kellettek új arcok, így került képernyőre. Eleinte nagyon kényelmetlenül érezte magát. „Áldom a sorsot, hogy akkor még nem volt social media, mert akkor túl jól lennének dokumentálva a kezdeti bénázásaim.”

Arról, hogy milyen volt fiatal nőként képernyőre kerülni és azt kezelni, azt mondta: „bárki, aki azt mondja, hogy engem nem érdekel, mit mondanak rólam, az nem önbizalomról árulkodik, hanem arról, hogy elvesztette a kapcsolatot a környezetével vagy azzal az emberi kontextussal, amiben él. Persze hogy érdekel az, hogy milyen az emberek percepciója rólam és az mennyire van átfedésben azzal, aki vagyok. De azért ezzel túl sokat foglalkozni nem érdemes. Mert nagyon viszi az energiát és elveszi az örömöt a szakmában meg a munkádban.” Megtanulta, hogy hogyan legyen jól ebben, de „ez nem azt jelenti, hogy soha nem fáj, sokszor fáj”.

Van benne nosztalgia a televíziós évek kapcsán, nagyon szeretett híradózni, a brüsszeli tudósító évekre pedig kifejezetten jó visszaemlékeznie. Oda a híradó műsorvezetői székéből ment, abba a tudósítói körbe belépve az első feladata az volt, hogy elhitesse a kollégákkal, hogy van ott keresnivalója. „Megjött a hírmanöken, ezt mondták.” Persze nem mindenki mondta ezt, és közben nagyon élvezte, hogy olyan helyen van, „ahol a történelem zajlik, fantasztikus volt ez a három év”.

A hatalom berúgta az ajtót

2013 januárjában szűnt meg a munkaviszonya a köztévében. „Az utolsó 2-3 év már szenvedős volt, próbáltam benne maradni egy rendszerben, amivel nagyon nehezen tudtam együtt élni, egy olyan alkotóműhelyben, ami tulajdonképpen belső menekültekből állt. Próbáltunk még valamiféle szabadságot, valamiféle autonómiát, belső-külső függetlenséget létrehozni, de a hatalom és annak szemlélete bejött a repedéseken, és utána meg berúgta az ajtót. Amikor a csapatomat elkezdték szétverni, akkor azt mondtam, hogy már nincs miért maradni. Mert addig elég sokáig tűrtem, meg feladatban van az ember, azt el kell végezni, mert jó kislány. És akkor egyszer azt mondtam, hogy én tovább ezt a rendszert nem tudom támogatni, nem tudom vinni. Nem akarom az arcomat adni, a hitelességemet, a tudásomat adni hozzá. Köszönöm szépen, elég volt. És akkor fölálltam, és eljöttem.”

Nem törődött azzal, hogy ez bátor dolog-e, nem lehetett maradni, teljesen a semmibe ugrott ki. „Most már utólag visszanézve én is néha tökösnek látom magam, főleg, hogy ha felidézek bizonyos helyzeteket, amiket most nem fogok elmesélni. Tényleg voltak nagyon meredek beszélgetések kifele jövet a hatalom embereivel. Bizarr, tényleg szürreális világ volt.”

A szakmai identitása egy részét elvesztette, nem tudta, hogy fog-e még médiával foglalkozni, „újra kellett szülnöm magamat”, mondta. Elkezdett írni, irodalmat. A fájdalmas rész lezajlott, teret kapott benne az újságíró, addigra kapott ajánlatokat is. 40 éves volt. „Azt éltem meg, hogy lehetne másként szólni a magyar nőkhöz, mint ahogy úgy éreztem, hogy szólnak hozzám, hogy

mi nem téma vagyunk, hanem a történet vagyunk maga.”

A második regényéből keresett pénzből indította el a WMN-t. „Tök egyedül indítottam el, előttem van a pillanat, amikor pont beteg voltam és az apukámnál voltam Kaposváron, ültem a kanapén tréningruhában, megnyomtam a gombot és elindult a WMN 2015. március 8-án, és fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani és mi lesz belőle. Azt álmomban sem gondoltam, hogy itt fogok ülni majdnem 12 évvel később, és még mindig így, hogy ekkora lesz.”

Nagyon fontosnak tartja a láthatóságot a nőügyek tekintetében, de a láthatóság szerinte önmagában nem jelent garanciát arra, hogy bizonyos ügyeket, akár a nők ügyét, a családon belüli erőszak ügyét vagy a gyermekvédelem ügyét hatékonyabban képviseljék a politikai döntéshozatalban. „Én nem azért várom el egy képviselőtől, hogy képviselje ezeket az ügyeket, mert nő, ugyanúgy elvárom a férfi képviselőtől is mint állampolgár, hanem azért, mert ennek a társadalomnak ő is része és lehetősége van és hatalmában áll a döntéshozatalban képviselni ezeket az ügyeket. És ezt megfordítva,

attól, hogy valaki nőként ül a parlamentben, egyáltalán nem biztos, hogy neki az isztambuli egyezmény ugyanolyan fontos, mint nekem.”

Erre volt és van is példa, tette hozzá.

Arra a kérdésre, hogy tíz év múlva lesz-e WMN, azt mondta: „Fogalmam sincs. Nagyon érdekes, ami a médiapiaccal történik, rendszert váltottunk, de idegrendszert még nem. Lassú folyamatok ezek, hogy a társadalom hogyan gyógyul, hogy mire lesz kész, hogy a gazdaság hogyan gyógyul és mit tud kezdeni az új hatalom a független sajtóval.”

Önismereti kérdés

Keresték a közmédiától, többször is, de nemet mondott. „Mert én a helyemen vagyok médiamunkásként, nem vágyom a hatalom közelébe. Sőt, viszolygok a hatalom közelségétől. Ez önismereti kérdés is, hogy ezt tudtam válaszolni azoknak, akik felhívtak. […] Nem vágyom közhatalomra egyáltalán, az egómat meg sem érinti.”

Az átalakuló köztévének is nemet mondott tehát, de arról jelenleg is zajlik a szerkesztőségben beszélgetés, hogy mit válaszolnának, ha a köztévé a WMN-t egy műsoros tartalmi együttműködés miatt keresné. Szerinte nagyon megérdemelnénk, hogy igazi, jó erős független közmédiája legyen az országnak, de ehhez nagyon mély rétegekig kell lemenni és az nem attól függ, hogy hány régi arcot tudnak visszaszerezni.

Azt mondta, az utóbbi években „rá kellett néznie arra”, hogy hogy van, testileg-lelkileg. „Az elmúlt 3 évben rendet tettem az életemben, és az a helyzet, hogy ennek az eredményeit érzem, és ennek köszönhető az, hogy nem érdekel, hogy 51 éves vagyok, és ezt simán kimondom itt.”

Az adásban a WMN jövője mellett arról is beszélt, hogyan szeretné hasznosítani a nemrég szerzett mentálhigiénés diplomáját. „Azt látom, hogy arra a tudásra, hogy amit a mentálhigiénés szemlélet és képzés adott, óriási szükség van ma, nemcsak a saját közösségemben és a saját életemben, hanem az egész magyar társadalomban.” A tanszékvezetője azt mondta, hogy a mentálhigiéné a tér humánussá tétele. „És erre a humánumra olyan szükség van ma Magyarországon, mint talán semmi másra.”

A műsorban szó esett még az isztambuli egyezményes kampányról, arról, hogy létezik-e a sisterhood Magyarországon, blognak tartja-e a WMN-t, és mit gondol arról, hogy szerzői gyakran írnak a traumáikról.