Orsi, ha ránézel az életemre, azt gondolhatod, hogy ez egy tökéletes élet. Mégis van valami baj

A magyarokra tényleg jellemző egyfajta panaszkultúra, de a nagy, közös ügyekért való kiállásokkal egyéni szinten is boldogabbak lennénk. A mentális egészséggel kapcsolatos problémák érezhető kiesést jelentenek a GDP-ben, ennek ellenére az ellátórendszer csak a krízishelyzetekre van felkészülve, a megelőzésre nem.

A Magyarország jövő időben legújabb részében Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakember, Csepeli György szociálpszichológus, valamint Boros Tamás és Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet igazgatója és kutatási igazgatója voltak a vendégeink, akikkel arról beszélgettünk, milyen állapotban van a magyar társadalom, és mit tehet az állam szakpolitikai szinten a magyarok mentális egészségéért. Ebben a cikkben néhány pontban összefoglaljuk az adásban elhangzott legfontosabb állításokat.

Kollektív mechanizmus, hogy nem vagyunk elégedettek

Csepeli György szerint kétfajta boldogság van: az egyik a hedonikus boldogság, azaz a mindennapok öröme, azoknak a szükségleteknek (például evés, szexualitás) a kielégülése, amelyeknek a hiányában szenvedünk. „Ez a »24 óra adta« boldogság, ami persze elmúlik. A másik egy fontosabb dimenzió: az eudaimonikus boldogság, amikor valami transzcendens cél, értelem, valami 24 órán túl mutató összefüggés ad egyfajta elégedettséget, kielégülést. Ezt jelentheti a szépség, az alkotás, a keresés, és bizonyos értelemben jelentheti még a boldogtalanság is – mert a boldogtalanságban benne van a lehetőség, hogy boldoggá válsz.” Tapasztó Orsi a boldogságot egyfajta lelki stabilitásként definiálja: hogy „amikor baj van, akkor se omoljak össze, akkor se boruljak meg teljesen, ne veszítsem el a középpontomat. Elveszítheti az ember, de ne annyira, hogy ne találjon vissza. Ez a mederben maradás a boldogság.”

Csepeli szerint nem sztereotípia az, hogy a magyaroké egyfajta panaszkultúra, és szerinte ez önbeteljesítő jóslatként vissza is hat, „kollektív mechanizmus a magyar algoritmusban, hogy nem vagyunk elégedettek”. „Távol vagyunk az önazonos működéstől, hogy kik vagyunk mi valójában, mit érzünk valójában, és azt mennyire mutatjuk ki. Egy egészséges, jó működésnek az az alapja, hogy hogyan legyek önazonos; hogy ami belül van, azt kirakjam az asztalra” – mondta Tapasztó.

A mentálhigiénés szakember kliensei az esetek többségében 30–50 közötti nők, akik közül sokan tisztában vannak Tapasztó életútjával, és azért keresik meg, mert hasonló dolgokkal küzdenek (külföldről hazaköltözés, karrierváltás). „De ami ennél általánosabb a klienseim esetében, az az, hogy azt mondják: »Orsi, ha ránézel az életemre, azt gondolhatod, hogy ez egy tökéletes élet, semmi baj nincs, van mit ennünk, van egy nagyon jó munkám, csodálatos gyerekeim, férjem, és mégis van valami baj. És nem tudom, hogy mi ez a baj.« Az ember nagyon sokszor nem tudja megfogalmazni, levezetni magában azt, hogy de mégis mi a fenéért nem érzem jól magam, miért vagyok boldogtalan. És mint egy fekete felhő, ott van velem ez az érzés, és azt szeretném, hogy bontsuk ki, mert egyszerűen nem tudok rájönni az okára.”

A sok traumatizált individuum csetelget egymással

„A trauma sajátossága, hogy néma, nem szólal meg. Olyan nyelve van, aminek a megnyilvánulásai a szégyennek felelnek meg, a szégyent pedig nagyon nehéz átfordítani pozitívra. A traumatizált ember hallgat, nem mondja el, hogy mi a baja, mi a titka, és mint a szú, rágja a lelkét” – mondta Csepeli. A szociálpszichológus szerint a trauma magától „nem jön ki”, beszélni kell hozzá, a terápia lényege is a beszélgetés, mert kifejezzük a problémánkat, „át tudom adni neked, te megérted, viszonzod, és ennek következtében kialakul egy tisztulási mechanizmus a puszta kommunikációban”.

Hasonló kommunikációra lenne szükség a családokon belül is, ez azonban sokszor hiányzik, a helyzeten pedig jelentősen ront, hogy mindig kéznél a telefon. Csepeli szerint „a telefon ilyen szempontból maga a méreg: azáltal, hogy összeköt engem emberekkel, akikkel egyébként nem vagyok összekötve lélekben. Ez a sok traumatizált individuum a társadalmi médián kommunikál egymással úgy, hogy ez a fajta csere a beszéd révén nem valósul meg.

Csak a fizikai, tényleges, tête-à-tête, szemtől szembe való kommunikáció, ez jelentheti a javulás kezdetét.”

A műsorban szó volt arról is, hogy vajon tényleg minden idők legbizonytalanabb, leginkább szorongásokkal teli időszakát éljük, vagy minden korszak embere a saját időszakát tartja a legnehezebbnek. Csepelinek határozott véleménye, hogy az a fajta bizonytalanság, amiben a mai világ embere él, nem összehasonlítható a korábbi bizonytalanságélményekkel. „Az internet révén a föld egy nagy falu lett, és mint a kis falvakban, ebben a nagy faluban is villámgyorsan terjednek a hírek, a különfajta morális és szorongáspánikok, félelmek. Ilyen értelemben az a fajta globális szorongás, ami eltölt minket a klímaváltozás, a terrorizmus, a globális egyenlőtlenségek, a világ nagyhatalmai élén lévő őrült vezetők miatt, óhatatlanul minőségi változást jelent a korábbi helyzethez képest, amikor nem volt ilyen összeköttetés.”

Tapasztó ezt azzal egészítette ki, hogy milyen módon képes a telefon beszippantani az elménket. „Az idegrendszerünk soha nem kapott ilyen mértékű terhelést, és én most a könnyed videókra is gondolok. Néha engem is beszippant, amikor le van zsibbadva az agyam, hazaérek egy nehéz nap után, leülök, és azon kapom magam, hogy édes istenem, másfél órája pörgetem a telefonomat. Mi történt itt?” Szerinte ez egy olyan függőségi állapotot eredményez, ami korábban sosem volt. Csepeli szerint ráadásul az egyik függés szüli a másikat: „Függünk a társadalmi médiától, az internettől, de ezen keresztül függünk a szextől, a beteges dolgozni vágyástól, a főnöktől, a politikától, millió más dologtól. És az eredmény az, hogy eltűnik maga az én, aki egyébként függhetne: mivel ő nincsen, ennek következtében csak egy ilyen külső ágens van, aminek a bábja vagyok. De én magam nem vagyok.”

A nagyobb ügyekért való kiállás mindkettejük szerint elengedhetetlen. „Nagyon hiányzik a kultúránkból az önkénteskedés, az adományozás kultúrája. És most nem arra gondolok, hogy karácsonykor összeállítunk egy cipősdobozt, hanem arra, hogy egy család életének heti, havi szinten rendszeresen része a segítés – mondta Tapasztó. – A család megállapítja, hogy van heti két óránk, és azt a két órát egy ügybe toljuk, legyen az kutyamenhely vagy bármi más, mindegy, csak jó ügy legyen.” „Régi mániám, hogy önmagadat akkor tudod igazán kihúzni a bajból, ha másnak segítesz – mondta Csepeli. – Ez is teljesen eltűnt, és csak a közöny, a szenvedés iránti érzéketlenség megszüntetése révén lehetne elérni.”

Arra a kérdésre, hogy mik azok a készségek, amiket fejlesztve javulhat a jóllétünk, Tapasztó az önreflexiót hozza példának. Ebben a segítő szakemberek is tudnak támogatást adni, de egy mentálhigiénés stratégia is sokat tudna lendíteni az egyéni fejlődésen. Szerinte fontos lenne elsajátítani egyfajta alapműködést, aminek segítségével nem a telefonhoz, alkoholhoz, droghoz nyúlunk, ha rosszul érezzük magunkat. „Ezek fejleszthető készségek: a magamra nézés, az önreflexió, az, hogy megszokjam, hogy erre ránézzek egy nagyon nyers őszinteséggel. Itt kezdődik az, hogy esélyt adhatok annak, hogy elkezdek jól működni. És a jól működés alatt azt értem, amit a beszélgetés elején mondtam: nem azt, hogy minden csodálatos körülöttem, hanem azt, hogy amikor nem csodálatos, akkor is meg tudom tartani magam.”

Csak a családunkban bízunk, másokban nem

A műsor második részében szokás szerint az Egyensúly Intézet vezetőivel beszélgettünk a lehetséges szakpolitikai megoldásokról. A mentális egészséggel kapcsolatos problémák szerintük nem pusztán egyéni kérdések, komoly közösségi vonatkozásai is vannak: a mentális terhek okozta veszteség a GDP 3,1 százalékát teszi ki. Ennek nagy részét nem az egészségügyi ellátórendszerre gyakorolt terhek jelentik, hanem a munkaerőpiaci kiesések. „Nagyon sokan úgy megyünk be a munkahelyünkre, hogy mentális terhelés miatt vagy otthon kéne maradnunk, vagy segítségért kéne fordulnunk. Ezt hívják jelenlét-szindrómának: a munkavállaló bemegy a munkahelyére, ott van, mert ott kell lennie, de igazából semmilyen hasznos munkát nem tud végezni.

Nem azért, mert lusta, hanem mert pszichésen erre képtelen” – mondta Filippov Gábor.

Boros Tamás szerint a Google-keresések – anonimizált – felhasználása jó kiindulópont lehetne a trendek követésére. „Hihetetlen potenciál lenne abban, ha az állam vagy a mentális egészséggel foglalkozó szolgáltatók elkezdenék használni az adatokat előrejelzés-szinten. Soha semmilyen állami szolgálat, orvosi intézmény nem fog annyira gyorsan előrejelezni, mint a Google-keresések.”

„Amikor dolgoztunk a mentális egészséggel kapcsolatos anyagunkon, nagyon sok olyan keresőszót hagytam ott az interneten, ami kapcsolódik ehhez a témához – mondta Filippov. – Egy idő után elkezdett nekem jelezni, hogy milyen számot tudok felhívni, mit kellene tennem. Az a paradox helyzet, hogy ezzel a Google sokkal jobban aggódott az én mentális egészségemért, mint az állami mentális ellátórendszer bármelyik része.”

A mentális egészséget többfajta tényező támogatja vagy kockáztatja, az Egyensúly Intézet javaslatcsomagja ezeket három szinten vizsgálja.

• Strukturális veszélyeztető tényező például az általános globális bizonytalanság, a klímaválság, az érzékelt társadalmi egyenlőtlenségek.
• Családi és társas hatás lehet a magány, az elhanyagolás, a párkapcsolati erőszak vagy épp a munkahelyi stressz.
• Egyéni veszélyeztető tényező pedig a negatív hatású genetikai tényezők, az alacsony iskolázottság, drog- és alkoholfogyasztás és az egészségtelen étrend.

Magyarországon sajátos jelenség, hogy az EU-n belül kimagasló mértékben határozzák meg az élettel való elégedettséget a materiális kérdések. Magyar sajátosság a középső (családi) szint erőssége is. „Magyarország nemzetközi összehasonlításban extrém módon családközpontú ország, ami önmagában egy nagyon jó dolog, nagyon nagy érték – mondta Filippov. – A probléma az, hogy ha nemzetközileg összehasonlítjuk más országokkal, akár más kelet-európai országgal, azt látjuk, hogy ez a bizalmi, otthonosságérzet a szűk értelemben vett családon túl már nem tud terjedni. Az hogy nálunk ennyire a gazdasági ciklusokhoz kötődik a mentális jóllétünk, többek között annak is betudható, hogy nem léteznek azok a középszintű közösségek, amelyek megtarthatnának minket akkor, amikor gazdasági nehézségekkel szembesülünk. Visszahúzódunk a családi burokba, és nem vagyunk képesek az érdekeinket, hétköznapi otthonosságunkat biztosítani a családon túlmutató, szélesebb közösségben.” Példának a lakóhelyi közösségek összefogását, civil szervezetekkel való közös munkát hozza:

közösen meg lehetne oldani hétköznapi problémákat, de nem vagyunk rá képesek, mert a magyarok bizalmi szintje mindössze a családig terjed.

Magyarországon kiemelkedő arányban vannak a magányos emberek, a lakosság harmada elmagányosodottan él, azaz havonta legfeljebb egyszer találkozik családtaggal vagy baráttal. „Aki még ezen kívül van, az sem feltétlenül jelenti, hogy az illető hihetetlen társasági életet él, de ez a 33 százalék egy olyan szociális izolációban van, ami biztosan sürgős beavatkozást igényel” – mondta Boros.

„Az elmagányosodás aránya majdnem a duplája a más visegrádi országokban tapasztalt arányoknak – és ez nem valamifajta posztszocialista, kommunizmusból itt maradt, kelet-európai egyedi trend, ez sajnos nagyon magyar dolog. Erről nagyon keveset beszélünk, mert ez egy néma járvány, nincsenek olyan jelei, mint az alkoholizmusnak, pláne nincsenek olyan jelei, mint a Covidnak. […] Ha azt az okot keressük, hogy miért állunk ennyire rosszul a különböző boldogság-indexekben, az egyik ok többek között itt keresendő” – mondta Boros. Az elmagányosodás amellett, hogy idővel komoly egészségügyi problémákhoz vezethet, szerepet játszik abban is, hogy nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas itthon az idős korban elkövetett öngyilkosságok aránya (a magányosan élők aránya a nyugdíjas korúak körében már 50 százalék).

Filippov szerint a magyar mentális ellátórendszer egyik fő problémája az, hogy csak a krízishelyzetekre van felkészülve, prevencióra, korai előrejelzésre nem alkalmas. „Tudni lehet például, hogy a befejezett öngyilkosságok 80 százaléka esetében a későbbi öngyilkos megjelenik valamilyen módon az egészségügyi ellátórendszerben, elmegy valamilyen szomatikus tünettel a háziorvosához, jellemző szokott ilyenkor lenni mellkasi fájdalom, gyomorfájdalom, alvásprobléma. Csomó ilyen típustünet van, ahol az alapellátás felkaphatná a fejét, ha ez a dolga lenne.” Azok az országok, amik sikeres mentálisegészség-stratégiát alakítottak ki, elvégezték az alapellátás prevenciós célú megerősítését.

Boros szerint az is fontos lépés lenne, hogy az állam rendesen finanszírozza a mentális egészséggel kapcsolatos problémák ellátását. Ma egy egyórás terápiáért 2500-3000 forint állami finanszírozás jár. „Ha az állam azt gondolja, hogy a pszichoterápiás ellátások a piaci ár tizedéből megoldhatóak, akkor nyilvánvaló, hogy az állam téved. […] Akinek van óránként 25–40 ezer forintja – ami a magyar társadalom elenyészően kicsi százaléka –, annak van esélye meggyógyulni a mentális problémából.” Elengedhetetlen lenne az is, hogy létrejöjjön egy szabályozás, ami tisztázza a mentális segítségnyújtást végző szakmák kereteit. „Ma Magyarországon a life coachtól kezdve a pszichiáterig különböző szinteken rengeteg különböző ember próbál segíteni, de az állam nagyon kevés szabályzást ad: nem tudjuk, hogy akihez fordulunk, az valóban képes-e az adott probléma megoldására.”

A teljes adást itt lehet visszanézni: