Hogyan neveljem a kamaszom, hogy ne legyen függő?

Sok szülő rémálma, hogy a gyermeke drogfüggő, alkoholista, esetleg olyan valaki lesz, aki fizetését az internetes szerencsejátékok feneketlen kútjába önti, vagy akit képtelenség a virtuális világból visszarángatni a valós szociális térbe. Mit tehetek, hogy megóvjam gyermekemet mindezektől a lehetséges forgatókönyvektől? Mitől válik valaki a felnövés folyamatában függővé és egyáltalán miként lehet meghatározni, hogy hol kezdődik a függőség?

Korábbi cikkünkben a függőség családdinamikájával foglalkoztunk, most pedig igyekszünk azokat a serdülőkorral kapcsolatos nevelési kérdéseket, félelmeket körbejárni, amelyek a témában a legtöbb szülőt foglalkoztatják.

Amit a kamaszkorról tudnunk kell

A kamaszok kockázatvállaló működését sokunk megtapasztalhatta már akár szülőként, akár pedagógusként, de akkor biztosan, amikor ő maga volt kamasz.

Erre persze jöhet az a válasz, hogy „de én egészen máshogyan lázadtam”, „én ilyet sosem engedhettem meg magamnak, mert akkor jött a szobafogság”, vagy „nekem teljesen kimaradt az életemből a kamaszkor, valójában sosem lázadtam”.

Bármi is a válaszunk felnőttként, egyrészt fontos tudnunk, hogy nincs kamaszkor ellenállás, ütközés nélkül, mert akkor valami nagyon alapvető fejlődési stádium fog kimaradni, megrekedni. Ahhoz, hogy egy serdülő képes legyen eltávolodni a szüleitől, azaz képes legyen leválni, szükségképpen meg kell őket haladnia. Tudásban, külsőben, gyakorlatilag bármiben, amibe bele tud kapaszkodni, aminek a mentén azt érezheti, hogy ő jobb, értékesebb, előrébb tart, mint azok, akik nevelik. Ehhez pedig a szülőnek minden támogatást meg kell adnia; azaz időnként el kell ismernie (látványosan, érthetően), hogy a gyereke valamit jobban tud, valamiben jobb nála, mert a serdülő a leértékelés mentén tud majd felülkerekedni, önmagát elég jónak tartani és elhinni önmagáról, hogy képes az előtte álló akadályokat legyőzni, azokkal hatékonyan megküzdeni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben engedni kell és rá kell hagyni a serdülőre, de igenis tudatosságra kell törekedni annak érdekében, hogy észrevegyük, amikor valóban jobban teljesít nálunk.

Másrészt ne akarjuk, hogy a gyerekünk ne lázadjon, hogy „jógyerek” legyen, ne törjük le a próbálkozásait, mert

ha egyetlen ajtócsapkodás, feleselés, duzzogás, veszekedés nélkül megússzuk a kamaszkort, akkor az nem volt kamaszkor.

Akkor valami megrekedt, akkor baj van. Akkor nem tudott megtörténni az, aminek meg kellett volna történnie a fejlődés mentén. Az identitás alakulása során a szereppróbálgatások akadályba ütköznek, így pedig nagyon nehéz – gyakorlatilag lehetetlen – egy pozitív énképet kialakítani felnőttkorra.

Miért fordul egy fiatal a drogok felé?

Ennek számtalan oka lehet és számos egyéni útvonalon valósulhat meg, így csak a teljesség igénye nélkül említünk néhány szempontot, lehetőséget. A kamaszkor önmagában is egy krízis, melynek meghatározó és fokozottan érzékeny éveiben az egyén keresi önmagát, keresi, hogy mi az ő identitása, kicsoda ő, hol a helye a világban, elfogadható-e, szerethető-e, amelyre a válaszokat önmaga számára a környezete visszajelzéseiből rakja össze. Amennyiben az elsődleges fejlődési térben, vagyis a családjában azt tapasztalja, hogy nem kap elég figyelmet, nincs elfogadva, értékelve, megkeresi azt a közeget, ahol ez másként lehet.

Szülői, családi minták

A szülői példa, a modellnyújtás szintén erőteljesen hat a kamaszok viselkedésére, működésére. Például, ha azt látja gyermekkorától fogva az otthoni közegben, hogy a szülők minden lehetséges élethelyzetben, az ünneptől a gyászig az alkoholhoz nyúlnak, az egy nagyon komoly bevésődés lehet, hiszen ez válik normává. Ha otthon állandó a feszültség, a szülők elhúzódó konfliktusban vannak egymással, nehezen tolerálható az otthoni légkör, a kamasz menekülni kezd vagy a kortársak közé, vagy a virtuális térbe.

És mi történik, ha összeverődik néhány kamasz gyerek, akiknek nehéz otthon?

Igyekeznek valamit kezdeni az érzéseikkel, isznak, drogoznak, vagy bármilyen kockázatvállaló viselkedésbe csatornázzák indulataikat. Ugyanis a kamaszkor jellegzetessége az is, hogy miközben igyekszem kitalálni, felépíteni saját személyiségemet, utánzok másokat (ami a tanulás fontos formája). Olyanokra igyekszem hasonlítani, akik valamiben sikeresek, kiemelkedőek, esetleg híresek is. Nem meglepő tehát – amit a szülők nagy része tapasztalhat gyermekével kapcsolatban –, ha egy kamasz különböző idealizált, ikonikus személyekre, sztárokra, zenészekre akar hasonlítani. A rossz, a tilos pedig mindig vonzóbb, így

előfordulhat, hogy olyan személyeket választ valaki követendő példának, akik bár alkottak valami meghatározót, élen járnak az önpusztításban.

Ha az imádott ikon tudvalevőleg drogozik, akkor én is ki akarom próbálni, hiszen zenéje visszatükrözi az én érzéseimet, sokat jelent számomra, amit képvisel, azonosulni tudok és akarok is vele. A legkülönbözőbb szubkulturális irányzatok összeszervezik, összehozzák az identitásukat alakítgató fiatalokat. Amennyiben az adott irányzatban normalizált vagy elvárt különböző drogok kipróbálása, a használat máris egyértelmű válasz lehet a csoporthoz tartozáshoz.

Aki kipróbálta, az függő is lesz?

Más kérdés, hogy az a tény, hogy egy kamasz kipróbál különböző legális vagy akár illegális tudatmódosító szereket, közel sem jelenti azt, hogy drogfüggő lesz. Amennyiben a gyermek a saját magával és a számára meghatározó kötődési személyekkel való viszonyban alapvetően biztonságban van és elfogadva érzi magát, nem kell a drogokat olyan funkciókra használnia, amelyek túlmutatnak a kortársakkal megvalósuló rekreációs együttléten. Meggyőződésünk, hogy nem a drogoktól válunk függővé (hiszen az emberek sokkal nagyobb százaléka nem lesz függő attól, hogy alkalmanként használ szereket), hanem attól, hogy egy olyan funkcióra, egy olyan elakadás megoldására használjuk a drogot, amelyet azok nélkül kellene elsajátítanunk, az akadályokkal megküzdenünk.

Mi kell a megküzdéshez?

Számos olyan készségre van szüksége egy kamasznak, fiatalnak, amelyek segítik a szerhasználattal kapcsolatos megküzdésüket.

Tipikusan ilyen készségek a kommunikáció, az érzelemszabályozás és az érzelmek kommunikálásának képessége, a vágykésleltetés, a nemet mondás, vagy az impulzivitás szabályozása. Ehhez természetesen olyan családi közegre van szükség, ahol ezek megtanulhatók, a mintakövetés által elsajátíthatók. Ha a szüleim felé sohasem képviselhetem érzéseimet, mert azok érvénytelenítve, vagy letiltva vannak, ezek a képességek nem tudnak kifejlődni. Egy gyereknek már egészen kicsi korban meg kell tapasztalnia azt, hogy az általa átélt érzés érvényes, szabad bárhogyan éreznie magát. Ha elesik és mi csak annyit mondunk szülőként, hogy „semmi baj, katonadolog, állj fel”, akkor egyszerre két dolgot tettünk. Egyrészt negligáltuk az érzését, mutattunk egy helytelen megküzdési stratégiát számára. Ha egy szülő képes mentalizálni, a gyermeke érzéseit tartalmazni, akkor egy ilyen esetben fontos a gyerek számára kifejeznie, hogy megérti a fájdalmát, ezt érdemes egy öleléssel, simogatással is kifejeznie, majd ha a gyerek megnyugodott, tovább lehet menni. Ha így teszünk, akkor egy valós érzésre egy adekvát szülői választ adtunk.

A kamaszok kíváncsiak és kockázatvállalók

Ugyanakkor az is elmondható, hogy a drogok és a tudatmódosítás iránti vonzalom hátterében sokszor teljesen normális és alapvető pszichológiai szükségletek húzódnak meg. Nem kell sem diszfunkcionális családdal, sem patológiás személyiségszerkezettel rendelkezni ahhoz, hogy egy serdülő vagy akár egy felnőtt különböző drogok kipróbálása mellett döntsön. Hogy kialakul-e függőség az adott személynél, vagy ez csak egy múló kaland lesz, az már sokkal inkább a használat időtartamán, funkcióján és a használó személyiségének fejlettségén, céljainak, életvezetésének minőségén és az őt körülvevő szociális háló minőségén múlik.

A kamaszokról az életkori sajátosságok mentén elmondható, hogy kíváncsiak, igyekeznek felfedezni a körülöttük lévő világot, sokan közülük keresik az élményeket, feszegetik a határokat és a viselkedésükben is kockázatvállalóbbak, mint más életkorban. Ez pedig szintén meghatározza mindazt, ami adott esetben a droghasználathoz elvezet.

Miért pont azt a drogot használja a kamasz?

Hogy ki milyen drogot kezd el használni, megint csak rengeteg tényezőtől függ. Mi az elérhető abban a szocikulturális térben, ahol él, ahol fejlődik? Mi passzol az ő jelenlegi személyiségéhez, igényeihez? Inkább introvertáltabb és szeretne felszabadulni, vagy éppen egy kicsit alacsonyabb fordulatszámon akar működni, mint alap esetben szokott?

A pszichológiai elméletek közül Khantzian sokat idézett önmedikalizációs (öngyógyító, ön-gyógyszerelő) elmélete mutatott rá arra, hogy a droghasználat, illetve az adott drog kiválasztása gyakran egy tudattalan folyamat, melynek során a személy a számára megoldhatatlannak tűnő konfliktusait, pszichológiai problémáit, mint szorongás, állandó lehangoltság, üresség-élmény, vagy akár a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavar – igyekszik a maga módján kezelni.

A kutatók szerint például a különböző ópiátok vagy depresszánsok használói saját túláradó impulzusaik, belső feszültségeik szabályozására használják a szereket. A pörgető, stimuláns szereket választók egy olyan űr betöltésére vállalkoznak, amely az elfojtott agresszió nyomán keletkezik bennük. Náluk az alacsony önértékelés kezelése, az alkalmasság, az omnipotencia megélése lehet a cél. A hallucinogén drogok fogyasztói az állandó üresség, értelmetlenség, jelentésnélküliség élménye elől menekülnek.

ADHD és szerhasználat

A klinikum mai álláspontja szerint az ún. neurodivergens gyerekek fejlődése atipikus. A neurodiverzitás alapvetően azt jelenti, hogy az agyunk nemcsak egyféleképpen fejlődhet, azaz nincs olyan, hogy valakinek az agya jól vagy rosszul működik. Ebből kifolyólag az emberek különféleképpen észlelik a körülöttük lévő világot, eltérően érzékelik azt, és különbözőség lehet a gondolkodásban, ezáltal a világhoz való viszonyulásban is. Az elménk sokszínű, így a neurodiverzitás fogalma ennek a sokszínűségnek a támogatását jelzi.

Egy szűkebb értelmezés alapján mi mind neurodiverz emberek vagyunk, hiszen mindannyiunk idegrendszere másképpen működik. A neurodiverzitás fogalma egy tágabb kategória, mert nemcsak az idegrendszer, az agy működését foglalja magába, de mindazt az előítéletet, amivel ezek az emberek szembe találják magukat és mindazt a sztereotípiát, ami például az ADHD-t is övezi.

A szerhasználattal kapcsolatban a korábban említett önmedikalizációs modell érvényesülhet a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavarral élő fiataloknál is, akik elsősorban stimulánsok szedésével, nikotin és alkohol fogyasztásával igyekezhetnek tüneteiket csökkenteni és akiknél a kutatások szerint fokozott a szerhasználat veszélye.

Az ADHD egy gyermekkorban kezdődő tünetegyüttes, az idegrendszer olyan atipikus működése, melynek fő tünetei a figyelemzavar és a túlzott aktivitás, melyek az iskolai teljesítményben és a társas kapcsolatokban okoznak elsősorban problémát. A már gyermekkorban diagnosztizált ADHD-s gyermekek 70 százaléka szenved serdülőkorban is a tüneteitől, ha nem kap megfelelő segítséget. Az ADHD-ban szenvedő serdülő korosztályú személyek fokozottan sérülékenyek a szerhasználati zavarokra, főként azok, akiknél ez az állapot kezeletlen marad. Ezek a fiatalok korábban kezdenek dohányozni és kétszer akkora eséllyel szoknak rá a rendszeres dohányzásra, és az ADHD-ban szenvedő serdülők esetében felnőtt korukra 5,2-szeres az alkoholhasználati zavar előfordulása a normál populációhoz képest.

Az összefüggések a kutatók előtt sem teljesen tisztázottak, ugyanakkor a téma mindenképpen figyelmet igényel, hiszen egyre több neurodivergens gyerekkel találkozunk a praxisunk során. Elsősorban a fent említett önmedikalizációs elmélet jön szóba, mint lehetőség, illetve az a tény, hogy az ADHD olyan kognitív és szociális nehézségekkel társul (gátlás és impulzus-kontroll zavar, negatív bélyeg és címkézés), melyek elősegítik a szerhasználati zavarok kialakulását.

Parentifikáció és háromszögezés

A gyermekek fejlődésük során igyekeznek alkalmazkodni az elsődleges fejlődési tér: a család szabályrendszeréhez, viszonyaihoz, szerepeihez. Erik Erikson pszichoanalitikus lényegében az emberi életút olyan forgatókönyvét vázolja fel, amely bemutatja, hogy mely szakaszokon kell keresztül mennünk, milyen krízisek megoldásán át nyerhetjük el személyiségünk egészséges fejlődéséhez szükséges énerőinket, a bölcsőtől egészen az idős korig.

A diszfunkcionálisan működő családi rendszer jellemzően átrendezi ezeket a szakaszokat és a gyermeket életkorának nem megfelelő, az adott fejlődési szakaszba be nem illeszthető kihívások elé állítja. Ilyen kihívás lehet, mikor a gyermeket szülő szerepbe helyezik, azaz parentifikálják és olyan funkciók betöltésére delegálják, amelyek a házastársi vagy szülői alrendszerek feladatai. Ennek jellemző következménye lehet, ha a felnőtt gyermek későbbi életszakaszokban igyekszik bepótolni a meg nem élt fiatalkort, amely gyakran szerhasználattal jár együtt.

Háromszögezésnek vagy triangulációnak nevezik azt a jelenséget, mikor a szülők bevonják gyermeküket a köztük lévő konfliktusba, egyfajta közvetítő vagy villámhárító szerepbe téve őt. Ez a gyermeket érzelmileg rendkívül megterheli, a következménye lehet egy erős lojalitáskonfliktus és egy állandósult bűntudat érzése, amely érzések elfedésére kiválóan alkalmasak a tudatmódosító szerek. Ha a szülők egy elhúzódó konfliktushelyzetben élnek és a gyermek az otthoni feszültségben nő fel, gyakran előfordul, hogy a fiatal szerhasználatával képes egy olyan közös ellenségképet teremteni a szülők számára, amely őket újra egy oldalra állítja és ez a beteg családi egyensúly képes fennmaradni addig, amíg a szülők egymás helyett a gyermek függőségével vannak elfoglalva, és próbálják közös erővel megoldani azt.

A negyvenéves gyermek

Az interneten gombamód szaporodó pszichológiai témájú ismeretterjesztő írások és az egyéb kortárs hatások egyre növekvő elvárások elé állíthatják a szülőket, gyakran kéretlen szuggesztiókkal árasztva el őket, hogy miként adják meg gyermeküknek mindazt, amire annak az egészséges fejlődéshez szüksége van. A szakemberek által is gyakran megfogalmazott és népszerű fogalom a válaszkész, – vagy kötődő nevelés, amely a gyermek abszolút igényeit helyezi első helyre, alárendelve annak minden egyéb szempontot. Szükségszerűnek tűnik azonban, mikor az újszülött gyermekké cseperedik, hogy a csecsemőgondozás gyermekneveléssé alakuljon át. Gyakori jelenség azonban, hogy az állandó és feltétel nélküli szülői készenlét megragad egy stádiumban, megmerevedik és nem a megfelelő életkori szakaszhoz idomul. A gyermek biztonságban érezheti magát a mindig válaszkész és gondoskodó szülő mellett, azonban, ahogy a későbbi életszakaszokban megkezdődik a távolodás, a szülő azt érezheti, hogy gyermeke egyedül nincs biztonságban a világban és ha nem is tudatosan, de megtesz mindent, hogy maga mellett tartsa. A gyermekben is kialakulhat az igény a szülő mindig elérhető közelségére, főként, ha a szorongó szülő azt sulykolja belé, hogy a világ egy veszélyes hely, és jobb, ha a szülők védőszárnyai alatt marad.

Winnicott „elég jó anya” fogalma tartalmazza azt a komponenst is, hogy bár a jó szülő kielégíti gyermeke szükségleteit, ezzel egyidőben segíti azt a folyamatot, amely során az anya-gyermek szimbiózistól eljut az autonóm felnőtt létállapotig. Az elég jó szülő nem csak megvédi gyermekét a nehéz helyzetektől, de fel is készíti őt azokra. Azáltal, hogy nem azonnal kimenekíti a szorongató helyzetekből, hanem egy rövid ideig benne tartja, segítve és támogatva, hogy használja a saját megküzdési stratégiáit.

A függők családi rendszereiben jellemzően megjelennek az inadekvát szülő-gyermek szerepek, kapcsolati dinamikák, például, hogy a szülő a saját felelősségérzetére és gondoskodására hivatkozva konzerválja a szülő-gyermek viszony valamely korábbi és szimbiotikusabb fázisát, hogy ne kelljen elengednie gyermeke kezét. Gyakran lehet hallani kezelésben résztvevő függők hozzátartozóitól, hogy negyven-ötven éves felnőtt gyermeküket „kisfiamnak/ kislányomnak”, „gyermekemnek” nevezik. Az is egy mindennapi és tipikus jelenség, hogy a szülő telefonál „gyermeke” helyett, hogy annak nevében segítséget kérjen. Az első lépések a megoldások felé, szorosan kapcsolódnak ezekhez a jelenségekhez, nevezetesen ahhoz, hogy vissza kell adni a felelősséget a függőnek és abba az irányba tolni, hogy ő kérjen segítséget a saját jogán.

Tünetek, árulkodó jelek

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a tünetek jelenléte önmagukban még nem feltételezik a droghasználatot, de mindenképpen jelzés értékűek. Ha szülőként ezeket tapasztalja, érdemes beszélgetnie a gyermekével, hogy megértse, mi lehet a változás hátterében.

• változás a viselkedésben
• álmatlanság
• étvágycsökkenés vagy túlevés
• nagymértékű súlycsökkenés vagy súlygyarapodás
• kitágult pupillák, vörös szem, üveges tekintet
• orrfolyás, szipogás
• hangulatingadozás: izgatottság, idegesség vagy éppen felhangoltság
• lehangoltság
• zárkózottság
• koncentrációs zavarok
• alulmotiváltság, a kedvelt tevékenységek elmaradása
• teljesítményromlás az iskolában
• iskolakerülés
• konfrontáció a pedagógusokkal
• baráti kapcsolatok romlása, eltávolodás a kortársaktól, új barátok megjelenése

Mit tehetek szülőként?

Mivel a függőség kialakulása nem „egyirányú utca”, a fenti kérdésre egzakt és minden esetben érvényes választ adni nem lehet. Mégis léteznek olyan irányvonalak, amelyek artikulálják azokat a szülői/ nevelési irányokat, melyek esetén a kockázati tényezők a legkisebb eséllyel jutnak érvényre.

A számtalan értelmezési keret közül most Schaefer és Becker munkáját vesszük alapul, ami a nevelési stílus milyenségét, a kontrollálás-engedékenység és elfogadás-elutasítás dimenziók mentén értelmezte. Ennek alapján a legideálisabb, vagy inkább legkevésbé kockázatos kimenetelű nevelési stratégia az, amely

következetesen betartatja a szabályokat, de alapvetően meleg-elfogadó a gyermek személyével kapcsolatban.

Amennyiben a meleg-elfogadó attitűd jelen van, de a szabályrendszer merev és perfekcionista elvárásokon alapul, akkor a gyermek hajlamos lesz önmagát is túlzottan leszabályozni. Ez esetben az addiktív magatartás funkciója jellemzően a kontrollvesztés elérése lesz. Az érzelmileg hideg-elutasító, ezzel egyidőben magas elvárásokat támasztó szülők gyermekei gyakran válnak szorongó, zárkózott, depresszív személyekké. Itt a szerhasználat vagy más addiktív viselkedés funkciója értelemszerűen a szorongásoldás és az alul hangoltság időszakos feljavítása lehet. Ha a szülő elutasító, elhanyagoló, érdektelen, mind a szabályokat, mind gyermeke személyét illetően, a gyermek nagyobb eséllyel lesz agresszív, devianciákra hajlamos személyiség, aki feszítő negatív érzéseit csak az addiktív viselkedések segítségével képes magából kicsatornázni.

Hol kaphatok segítséget (kamaszként)?

Önsegítő közösségek

A fővárosban és sok vidéki településen is elérhetőek az önsegítő 12 lépéses közösségek. Ezek olyan, már felépülésben lévő függők önállóan szerveződő anonim csoportjai, melyeknek egyetlen célja, hogy segítsék a hozzájuk csatlakozókat azzal, hogy megosztják személyes tapasztalatukat, erejüket és reményüket a függőséggel való felépülésükkel kapcsolatban. A csatlakozás teljesen ingyenes, anonim és egyetlen feltétel, a drog vagy alkoholhasználat abbahagyásának vágya. Ilyen közösségek az Anonim Alkoholisták (AA) vagy a Névtelen Anyagosok (NA).Anonimalkoholistak.hu – Kezdőlap,NA Hungary

Számos nappali ellátást nyújtó intézmény is fellelhető az országban. Ezek a helyek, a megszokott mindennapoktól, iskolától, munkától való tartós távollét nélkül is tudnak megfelelő segítséget nyújtani sok esetben. Néhány példa:

Budapesten:

Magadért Alapítvány „A HELY”

Megállóház – Megálló Csoport Alapítvány

Vidéken:

K-aRC | indit.hu

Kezdőlap – egerrev

Előrehaladottabb probléma esetén érdemes kórházi vagy akár hosszabb távú rehabilitációt is igénybe venni:

Egészségdokk Alapítvány | Edokk Junior Tini Rehab

tinirehab.hu

A Telexen korábban sorozatban foglalkoztunk a függőség témájával, az addikcióról szóló írásainkat itt találja.