– Ne igyál a gyerek előtt, még eltanulja!
– Akkor anya most részeg?
– Én biztosan nem hívom át a barátokat, mert nem akarom, hogy ezt lássák!
– Most mondja meg, mit csináljak, hogy végre megértse, hogy ez rossz, és leszokjon?
Szakemberként gyakran találkozunk ezekkel a félelmekkel és kérdésekkel akár a szülők, akár a gyerekek részéről, ezért ebben a cikkben – ha nem is teljes körűen, de – válaszokat és segítséget szeretnénk adni a szülőknek mindahhoz, ami a témával kapcsolatban szorongáskeltő lehet.
A statisztikákból tudjuk, hogy a magyarországi családok 10 százalékában legalább az egyik szülő alkoholista, és 30 százalékra tehető azoknak a családoknak az aránya, ahol a szülők valamelyike ha mértékletesen is, de rendszeresen fogyaszt alkoholt. Ebből is láthatjuk, hogy a családokban felnövő gyerekek legalább fele biztosan találkozik olyan mintákkal a családjában, ahol már vagy kialakult a függőség, vagy nagyon könnyen kialakulhat. És ezekben a számokban az egyéb szerhasználat, viselkedéses addikciók nincsenek is benne. Ha mindezeket hozzáadjuk, még borúsabb a kép.
Mi az, hogy függőség?
Első körben a függőséget érdemes definiálnunk, hiszen ezzel a fogalommal kapcsolatban is számos tévhit és félinformáció kering nemcsak szülői, de pedagógusi berkekben is.
Mi most ezt a definíciót használjuk: „Az addikció olyan kényszeres és ismétlődő viselkedés (ami lehet kémiai vegyülettel összefüggő), amelyhez az egyén kényszeresen ragaszkodik, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan a saját vagy mások életét károsítja vagy akár veszélyezteti. Az addikciókra jellemző a kényszeres ragaszkodás az adott szerhez vagy viselkedéshez, az adott viselkedés feletti kontroll elvesztése vagy elégtelensége, a tartósság és visszaesés a nyilvánvaló káros következmények ellenére is, valamint a kínzó sóvárgás, türelmetlenség, ingerlékenység, amennyiben az adott viselkedés vagy szer elérhetetlen.” (Máté, 2008).
Az addikció patológiás jelentése – amely mai értelemben olyan zavarokkal asszociál, mint a mértéktelen ivás, kábítószerezés, evés, szerencsejáték vagy szex – a 20. században alakult ki, de már a rómaiaknál fellelhető volt a szó negatív értelmezése az addictus kifejezésben, ami olyan személyt jelölt, aki azért kerül egy nem kívánt kötelékbe, mert tartozását képtelen törleszteni. Láthatjuk tehát, hogy a függőség egy olyan klasszikusan emberi probléma, amely mindig is jelen volt az emberiség történetében.
Amikor a függőségekre gondolunk, jellemzően a padon fekvő hajléktalan alkoholistákra vagy a karjukba tűt szúró drogfüggőkre asszociálunk, de a kör sokkal szélesebb. Alkoholista szülőktől gyakran halljuk, hogy bár ő iszik, mert „szereti az alkohol ízét”, nem függő, hiszen nem fekszik a saját hányásában az árokparton, és soha nem is fordult elő vele ilyen.
Ma már rengeteg formáját azonosítjuk és kezeljük is a függőségeknek, úgymint szerencsejáték-függőség, internet-/okostelefon- és online-játék-függőség, szexfüggőség, kényszeres vásárlás vagy evés és még sorolhatnánk. A sor szinte végtelen, hiszen, aki függő személyiség, vagyis aki bizonyos szereket vagy viselkedéseket kényszeresen használ, az szinte bármitől függővé tud válni, ami örömet szerez neki, vagy ami segít elfedni, irányítani a negatív érzéseit.
Hogyan lesz valaki függő?
Ha a függőségről vagy kialakulásának okairól gondolkodunk, azt mindig egy bio-pszicho-szociális keretben érdemes tennünk. Ez magában foglalja a biológiai faktorokat (mint például öröklődés és hajlam a függőségre), az adott személy pszichológiai „szerszámkészletét” (miként képes alkalmazkodni az élet feltételeihez), valamint azt a szociális közeget is, amelyben él és fejlődik.
Minderről már az egészen kis óvodásoknak is lehet beszélni – egyrészt azért, mert nagy eséllyel a saját családjukban is találkoznak a függőséggel, másrészt mert a környezetükben biztosan lesz legalább egy olyan felnőtt, aki függő. Tudniuk kell arról, hogy minden ember életében előfordulhatnak olyan dolgok, amelyek bár rá nézve rosszak, nem tud rájuk nemet mondani, nem tudja abbahagyni, bár lehet, hogy nagyon-nagyon szeretné.
Ilyen érzései egy gyereknek is lehetnek, amikor késztetést érez arra, hogy a másik gyerek játékát megszerezze, vagy amikor nagyon megkíván egy csokit a boltban, és azt követeli. Jó példa lehet, hogy ennek ellenére hogyan tud rá nemet mondani, hogyan tudja megállni, hogy ne bontsa ki a boltban a csokit, és egye meg azonnal. Ez így nyilván nagyon leegyszerűsíti azt a komplex folyamatot, amiről beszélünk, de a legkisebbek a konkrét – nekik kézzelfogható – példákból értik meg a jelenséget. Egy nagyobb gyereknek, kamasznak természetesen egészen máshogy érdemes a témáról beszélni.
Elmarad a jutalom?
Rengeteg neurobiológiai kutatás térképezte fel a drogfüggők agyi folyamatait, a jutalmazó rendszerek hatásait a szerhasználatra vagy azokat az örökletes hajlamosító tényezőket, melyek a függőség irányába visznek. Ma már a tudományos diskurzus arról folyik, hogy a függők megváltozott agyi kémiai folyamatait a rendszeres drog/alkohol/képernyő stb. okozza-e, vagy már a függőség kialakulása előtt megvoltak, ezzel teremtve meg a drogokra való fokozott érzékenységet.
Talán érdemes megemlítenünk Kenneth Blum híres elméletét, amely a függőséget egyfajta jutalomhiányos tünetegyüttesként értelmezi. A Blum és kutatócsoportja által leírt állapot lényege, hogy egyes személyeknél a középagyi jutalmazórendszer alulműködik, ezzel megteremtve az agyi dopaminaktivitás deficitjét (a dopamint hétköznapi nyelven az örömért és motivációért felelős vegyületként határozhatjuk meg). Ez annyit jelent, hogy az adott személynél a természetes jutalmazó ingerek – mint például egy kellemes közösségi élmény, beszélgetés vagy akár sikeresen teljesített feladat/cél – nem váltanak ki kellő kielégülést és örömöt. Hiába teljesít megfelelően, tesz erőfeszítéseket, igyekszik jól érezni magát, ahogy mások is – a belső üresség és hiány érzése megmarad.
Nem meglepő tehát, ha az egyén ezt a hiányosságot kompenzálni próbálja, és ha a szervezet nem termeli meg a megfelelő örömérzethez szükséges anyagokat, akkor azokat külső forrásokból szerzi meg. Az is elmondható, hogy aki ezzel az állandósult hiányérzettel és belső ürességgel él, és találkozik a drogok nyújtotta élménnyel, az kétszeresen is rátanul arra, hogy ismételten a szerekhez nyúljon, hiszen nemcsak abban az élményben lesz része, mint a többieknek (akik jókedvre derülnek három sör elfogyasztása után), hanem azt is megtapasztalja, hogy egyszerre csodálatos módon megszűnik a krónikus kínzó alapérzés a mellkasában.
Nem azt állítjuk, hogy aki egy adott genetikai struktúrával születik, az determinálva van a függőségre. Jelenleg a tudomány nem tud olyan génről vagy génvariánsról, amely a függőséget törvényszerűen kialakítja. Sokkal inkább arról van szó, hogy a genetikai állomány szoros összefüggésben lehet a függőségekre hajlamosító kockázati tényezőkkel, mint a szorongás, az impulzivitás vagy az említett ürességélmény. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy bár nehezebb csomaggal indul az, aki bizonyos hajlamosító tényezőket örököl genetikailag, a függőség kialakulása már a saját élményei, tapasztalatai, tanulási és szociális-környezeti tényezői, valamint személyes döntései alapján történik.
A függőség családi betegség?
Vajon az előbbiekben leírt kockázati tényezők milyen környezeti feltételek mellett jutnak érvényre? Az, ha valaki szenvedélybeteg vagy más módon rosszul működő családban nő fel, miként vetítheti előre azt, hogy maga is függő lesz?
Amikor egy családban függő van, akkor gyakran azt tapasztalhatják a családtagok, hogy az ő problémájuk háttérbe szorul, mert minden igyekezetükkel a függő családtagon szeretnének segíteni, neki akarnak támogatást nyújtani, ő és az ő érzései kerülnek a fókuszba. Ami pedig erős ambivalens érzéseket szülhet, az az, hogy közben szenvednek is tőle: tehetetlenséget és dühöt érezhetnek, a folyamatot pedig kudarcosnak érzékelik. Mindebből a gyerek a maga érzékenységével nagyon sok mindent letapogat, így bár közvetve, de részese lesz a dinamikának.
Amikor egy családban valaki függő, az szükségképpen ki fog hatni minden egyes családtagra, és ez alól a gyerekek sem kivételek. Egy olyan sajátos kapcsolati dinamika indul el a családban, ami tetten érhető lesz a gyerek viselkedésében, az iskolai teljesítményében és a szociális kapcsolataiban egyaránt. Szégyelli a szülőjét, emiatt nem hív át barátokat játszani, és idővel elszigetelődhet a kortársaitól, ami további nehézségeket szül.
A függőséget tehát minden esetben rendszerproblémaként kezeljük, hiszen a probléma hatással van a rendszer minden egyes tagjára. A függőségben szenvedő egyén gyakran úgynevezett indexbeteg, akit maga a diszfunkcionális családi rendszer termel ki, és hordozza annak tüneteit.
Egy gyereknek arra van szüksége, hogy a szülei biztonságot nyújtsanak neki, hogy válaszoljanak a szükségleteire. Gyakran tapasztaljuk, hogy egy függő gyereke akkor szembesül azzal, hogy máshol másképpen mennek a dolgok, amikor először megy át a barátaihoz, amikor először tapasztalja meg azt, hogy nem mindenki családja működik úgy, ahogyan az övé.
Mit tehetek szülőként, érintettként?
A szégyenérzet oda vezet, hogy a család – és így a gyerek is – egyre inkább elszigetelődik a környezetétől, a társadalomtól. Nem járnak közösségbe, családi rendezvényekre, szülinapokra.
A gyerekeknek bűntudatuk van amiatt, hogy miattuk iszik az anyjuk vagy az apjuk, miattuk van feszültség, veszekedés. Hogy valójában ők okozzák a szenvedést. És bár igyekeznek segíteni, nem tudnak, miközben a saját érzéseik, szükségleteik háttérbe szorulnak. Mindez pedig hosszú távon hatással lehet az önbizalmukra, önértékelésükre, szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
Egy gyerekben rendkívül fontos születésétől fogva tudatosítani, hogy ő szerethető valaki, aki úgy jó, ahogy van. Az elfogadás, a kölcsönös bizalom kiépítése minden esetben segíteni fogja a szülő és a gyereke közötti kapcsolódást, egymásra hangolódást, a találkozást akár a játékban, akár a beszélgetésekben.
A mesék, a játék és a beszélgetések segítségével sokat tehetünk azért, hogy a gyerek találkozzon a függőség témájával, hogy információhoz jusson. Mindez a prevenció szempontjából lényeges. Egy elfogadó, meleg attitűdű szülői viszonyulás segíthet abban, hogy olyan kérdésekről is lehessen beszélgetni, amelyek időnként nehezebbek, sok esetben pedig egyenesen tabuként vannak kezelve.
Ha valaki a családtagja által érintett, érdemes szakmai segítséget kérnie (hozzátartozói konzultáció, csoportfoglalkozás) ahhoz, hogy hogyan tud valóban érdemben segíteni. Ez a gyereknek is lehet biztató, mert azt látja, hogy szabad és kell is segítséget kérni, lehetséges a kiút, hogy van támogatás, hogy mindezért aktívan lehet tenni is. Így tud majd a későbbiekben ő is segítségért fordulni a nehézségeivel.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a prevenció szerepét, ne féljünk akár már a legkisebbekkel is beszélgetni a függőség témájáról, őszintén az ő értelmi képességeiknek megfelelően, hogy mire kamaszként találkoznak az alkohollal és más drogokkal, már legyenek információik, képesek legyenek nemet mondani, tudjanak akár felelős döntéseket is hozni. Bár pontosan tudjuk, hogy ez mennyire nehéz a serdülők esetében, ezért a következő cikkünkben ezt a témát járjuk körbe.
