Ültem az ágy szélén éjszaka, folyt rólam a víz és csak az visszhangzott a fejemben, hogy: rák, rák, rák

Masztektómia, PET-CT, kemoterápia, menopauza – ezek mind-mind olyan kifejezések, amiket a mellrákkal diagnosztizált nők betéve ismernek. Öt, harmincas éveiben lévő érintett osztotta meg velünk a történetét, meséltek a hormonblokkoló készítmények hatásairól, a szexuális életükről a masztektómia után, a testükhöz fűződő viszonyukról és arról, hogyan fogadták, vagy épp nem fogadták el az elmúlás gondolatát.

Mit tesz az emlőeltávolítás egy nő önbizalmával? Milyen juttatások járnak a rákos betegeknek? Mi vihet rá valakit arra, hogy nemet mondjon a gyógyszeres kezelésekre? Nikolett, Adrienn, Hajni, Zora és Petra történetéből választ kapunk a kérdéseinkre.

A műtét óta nem érek a mellemhez

Nikolett

35 éves koromban, két éve diagnosztizálták nálam az emlőrákot. Görögországban vettem észre, hogy az egyik mellbimbóm furcsán eláll. Amint hazaértünk a nyaralásból, azonnal kértem a háziorvosomtól beutalót mammográfiára. Mivel nem lehetett biztosan tudni, hogy daganatról van szó, vagy csak egy gyulladásról a tejcsatornában, ezért további vizsgálatokra volt szükség. Első körben átestem egy vékonytűs, majd egy vastagtűs biopszián is, ami kimutatta, hogy rosszindulatú elváltozás van a bal mellbimbóm mögött.

Édesanyám mellettem volt, amikor közölték velem a diagnózist. Fel se fogtam, hogy mit jelent, amit mondanak. Rezzenéstelen arccal hallgattam, pedig nem vagyok egy érzéketlen, hideg alak. Csupán akkor realizáltam a betegségem súlyát, amikor túl voltam az első kemoterápiás kezelésen, amit végigsírtam.

Az onkológusokból álló csapat a szövettan alapján úgy döntött, hogy a műtét után sugár- és kemoterápiát is kapok, illetve hormonkezelést is, mivel a daganatom hormonérzékeny volt. Egy budapesti kórházban műtöttek meg 2022 októberében, és mivel az én esetemben a betegség nem örökletes, így nem volt szükséges masztektómiát végezni. Azonban elvesztettem az egyik mellbimbómat.

Mindeközben egy decemberi PET-CT vizsgálaton találtak egy áttétet a keresztcsontomban. Ismételten előírták a sugárkezelést, valamint megoperáltak. Konkrétan kivéstek egy darabot a csontomból. Mindezek ellenére nem dőltem a kardomba, a daganat nem okozott fájdalmat. Nem is éreztem magamat betegnek, dolgoztam, intéztem, amit kellett. Sokkal jobban megviseltek a kezelések mellékhatásai, valamint az is, hogy láttam a sajnálkozást az emberek arcán.

A kemoterápiától elvesztettem a derékig érő hajam, parókát hordtam egészen tavaszig. A hormonterápia miatt pedig híztam húsz kilót. A hormonterápia azt jelenti, hogy a diagnózist követő öt évben napi szinten szedem a tablettákat, és havonta kapom az injekciókat. Ezek a készítmények leállították a petefészkeim működését, nem menstruálok, lényegében most esek át a menopauzán. A gyógyszerektől hőhullámaim vannak, álmatlansággal küzdök, és sokszor fel vagyok fújódva. Nem érzem jól magam a bőrömben, pedig heti rendszerességgel járok sportolni és az étkezésemre is figyelek. Még egy személyre szabott étrendet is kértem egy szakértőtől.

A műtét után a felépülés borzasztó volt, mivel a karomat alig tudtam mozgatni. Gyógytornász segítséget kértem, aki azt is megmutatta, hogyan tudom masszírozni a hegeimet, hogy jól gyógyuljon a sérült szövet. De idegenkedem ettől, a beavatkozás óta nem érintem meg a mellemet, sem a hónaljamat, csak akkor, ha odateszek egy felsőt.

Félek, hogy találok ott valamit.

Amíg egészséges voltam, nem görcsöltem rá a gyerek témára. A párommal beszéltünk a családalapításról, de nem volt állandó téma köztünk. Miután megtudtam, hogy mellrákom van, egy fővárosi klinikán félretettem petesejtet, hogy belevághassunk a lombikprogramba a hormonterápia után. Viszont november elején ez az elképzelésem dugába dőlt.

Háromhavonta járok PET-CT vizsgálatra, és a legutóbbi alkalommal, november elején kiderült, hogy két tünetmentes év után kiújult a daganat ott, ahol a csípő- és a combcsont találkozik, illetve az egyik csigolyám is áttétes. Magam alá kerültem, amikor ráeszméltem, hogy újrakezdődik az egész. Napokig nem tudtam aludni, ezért altatókat szedtem, és csak az járt a fejemben, hogy nem akarok meghalni.

Két évig abban a hitben éltem, hogy minden rendben van. Azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén. Nem értem, miért velem történik mindez, de szerintem erre sosem fogok választ kapni.

A különböző mellrákos csoportokból sok mindent megtanultam. Az orvosokhoz mindig egy listával érkezem, hogy megkérdezzem őket a csoportokban összegyűjtött információkról. Például arról, hogy mit ehetek, mit ihatok, mit csinálhatok. Sajnos az onkológusoknak nincs kapacitása arra, hogy mindenkivel egyesével leüljenek és átbeszéljenek minden apró részletet.

Viszont szerintem nincs rendben, hogy ezekben a csoportokban a pozitív üzenetek mellett nem esik szó arról, hogy milyen nehézséggel járnak a kezelések. Nem írnak arról, hogy mennyire rosszul leszel a kemoterápia után, hogy erős hányáscsillapítókat és szteroidot kell szedned, amitől nem tudsz elmenni vécére, ezért kapkodhatod a hashajtó tablettákat.

Nincs minden rendben, és muszáj erről is beszélni.

Nem rémisztgetni kell az embereket, de jó lenne, ha az érintettek tudnák, hogy mire készüljenek.

Ültem az ágy szélén éjszaka, folyt rólam a víz és csak az visszhangzott a fejemben, hogy: rák, rák, rák

Szilágyi Petra

Az embernek beszűkül a tudatállapota, amikor szembesül azzal, hogy rákos. Csak az járt a fejemben, hogy meg fogok halni, és teljesen össze voltam zavarodva. Így teltek el hetek, amikor az egyik barátnőm rámripakodott, hogy ez nem mehet így tovább, nem hezitálhatok, hiszen az idő is ellenem dolgozik.

2022 májusában, 36 éves koromban kitapintottam a bal mellemben egy csomót. A sokadik vizsgálat után kiderült, hogy mindkét mellemben vannak rosszindulatú elváltozások. Tudtam, hogy nem lesz fáklyásmenet innentől az élet, a páromtól is megkérdeztem, hogy biztos végig akarja-e csinálni velem.

Egy budapesti magánklinikán végeztek dupla masztektómiát, illetve eltávolítottak nyirokcsomó őrszemeket is. Az operáció után egy úgynevezett expandert helyeztek a mellizmok alá. Ez olyan mint egy lufi, amit kéthetente, havonta töltenek meg folyadékkal. Az expander megnöveli, kitágítja a mellizmokat azért, hogy képes legyen megtartani az implantátumot.

Ez nem okozott nagy fájdalmat, sokkal inkább megviselt az, hogy a műtét után nem tudtam mozogni. Az első napokban csak segítséggel tudtam lefeküdni, kikelni az ágyból, és a párom fürdetett. Miközben egész életemben aktív ember voltam, mindig én gondoskodtam másokról. Nem békéltem meg ezzel, amikor csak tudtam, mentem a gyógytornászhoz. A masztektómia után három héttel már vezettem is, bár még fájt, amikor sebességet váltottam.

Hajtott az akaraterőm, ugyanis a kisfiam akkor kezdte az iskolát. Ott akartam lenni az első napján, én akartam őt iskolába vinni.

A daganatom hormonérzékeny volt, ezért leállították a petefészkeimet, hogy ne termeljenek több tesztoszteront és ösztrogént. Ez azért is érintett különösen érzékenyen, mert számomra a nőiesség a termékenységgel kapcsolódik össze. Szedtem a gyógyszereket, amik előidézték a változókort, ami olyan volt, mintha beledobtak volna a mély vízbe, pedig nem tudok úszni.

Egyik pillanatról a másikra jöttek a hőhullámok, nem tudtam aludni, hangulatingadozásaim voltak, kiabáltam a családommal, fájtak az ízületeim, képtelen voltam koncentrálni, és a memóriám sem volt az igazi. Egyszóval mentálisan sem voltam rendben, így pszichiáter segítségét kértem, aki antidepresszánst írt fel.

Bevettem a tablettákat, de nem lettem jobban.

Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott.

Rengeteg olyan éjszakám volt, amikor csak ültem az ágy szélén, folyt rólam a víz és csak az visszhangzott a fejemben, hogy: rák, rák, rák. Sokszor külön szobában töltöttem az éjszakát, mert nem akartam a páromat zavarni. Egyszer átjött hozzám és elsírtam magam. Azt mondogattam neki, hogy nem akarok meghalni, és látni akarom a gyerekemet felnőni. Miután a gyógytornász segítségével kikerültem a depresszióból, elmentem az onkológusomhoz és megmondtam neki, hogy képtelen vagyok tovább így élni. Szükségem van szünetre, ezért egy évvel ezelőtt befejeztem a gyógyszeres kezelést.

Természetesen az orvosom felvilágosított a kockázatokról, vagyis arról, hogy terápia nélkül nagyobb eséllyel tér vissza a betegség. Elfogadtam az elmúlást, viszont amíg nem jön el az idő, addig szeretném úgy élni az életemet, hogy jól érzem magam a bőrömben. Mondom ezt most úgy, hogy az elmúlt egy évben negatívak az eredményeim. Nem bátorítok arra senkit, hogy hagyjon fel a gyógyszerekkel, és biztos sokan meg is köveznek emiatt.

Az elmúlt évben rengeteget dolgoztam magamon. Figyelek a mentális egészségemre és az étkezésemre, kipróbáltam a hangtál terápiát, rendszeresen meditálok, sportolok, és megtanultam nemet mondani és határokat húzni. Ma sokkal jobban vagyok, jobb az életminőségem gyógyszerek nélkül.

Idő kellett ahhoz, hogy hormonterápia felfüggesztése után rendbe jöjjek. A műtét, a felépülés, a gyógyszerek és azok mellékhatásai a szexuális életemre is hatással voltak.

A párom már nem ér a melleimhez szex közben. Szerintem fél attól, hogy fájdalmat okozna azzal, ha megérintene. Az operáció után négy-öt hónappal próbálkoztunk először, és emlékszem, hogy pólót viseltem.

Nekem a mellkasom szinte teljesen érzéketlen, már nem erogén zóna. Pedig szerettem a melleimmel végigsimítani a páromon és érezni őt. Emlékszem, hogy a műtét előtti nap lefeküdtünk egymással, és akkor tudatosult bennem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezt megtehetem.

A rák egy stigma. Amint kiderül, hogy daganatod van, az emberek nem látnak benned semmi mást, csak a beteget. Ezen az sem segített, hogy az egészségügyi rendszerben is csupán egy vonalkódnak éreztem magam. Miközben jár nekünk a támogatás, az anyagi támogatás is. Sokan nem tudják, mert nincs benne a köztudatban, de az emlőrák után is igényelhető a rokkantsági ellátás.

Idén már fel tudtam venni fürdőruhát

Dr. Kiss Zora

Nem titkoltam soha, hogy beteg vagyok. Magamra kaptam a lila bundám és kopaszon mászkáltam, egyszerűen nem zavart, hogy nincs kendő vagy paróka a fejemen. Egyébként sem egyszerű jó minőségű, fiatalos parókákat vásárolni itthon.

Viszont nem szeretek a rák típusáról beszélni, mert amint kimondom, hogy mellrák, rögtön mindenkinek az jut eszébe, hogy nincsenek melleim. Kétoldali masztektómiám volt. Az első beavatkozás után sugárkezelést, valamint kemoterápiát kaptam, három éve szedem a hormonblokkoló készítményeket, és két rekonstrukciós műtétem is volt már.

A kórházban néztem egy röntgenfelvételt, amikor megkaptam a szövettan eredményét emailben. Képtelen voltam elolvasni, ezért továbbítottam a barátaimnak, akik a kollégáim is, majd az egyikük felhívott, és elmondta, mi áll a papírokon. Valahol a zsigereimben éreztem, hogy rossz eredményt fogok kapni, pedig nem vagyok pesszimista.

A végtagjaimból és a fejemből kiszállt a vér, teljesen lelassultam, miközben mindenki tette a dolgát körülöttem. A külvilágból semmit nem érzékeltem. Elvileg 40 percet beszéltem a barátnőmmel telefonon, de erre nem is emlékszem. Robotüzemmódba kapcsoltam, nem is gondolkodtam, csak tettem, amit kellett.

A szövettan után következett az MR vizsgálat, a PET-CT, és beszéltem az onkológussal és a sebésszel is. Először 2022. január elején műtöttek meg, ekkor eltávolították a jobb mellemet, valamint blokkdisszekciót végeztek. Azaz az áttétek miatt kivették a nyirokcsomókat a hónaljamból. Egy évvel később újra a műtőbe toltak és a bal mellemet is levették.

Esélyt sem adtam a gondolatnak, hogy meghalhatok, csak meneteltem előre, mint egy katona. Az onkopszichológushoz is csak a kezelések után jelentkeztem be, mert tudtam, hogy nem csúszhatok szét. Azonban voltak mélypontok is, hiszen ott feküdtem a kórházban, 31 évesen magatehetetlenül és azon gondolkoztam, hogyan tudnék véget vetni a fájdalomnak. Ilyenkor a barátaimat hívtam, akik azt se bánták, ha az éjszaka közepén csörögtem rájuk. Hiszen orvosok, akik sokszor éjszakáznak, és már megszokták, hogy nem alszanak.

Az operáció után kilenc hónap táppénzre akartak küldeni, ami teljesen összeegyezhetetlen az életvitelemmel. Képtelen lettem volna egy albérletben ülni. Biztos vagyok abban, hogy az hamarabb végzett volna velem, mint a rák.

Így a Covid alatt is vállaltam munkát egy szegedi járványkórházban, ahol végig orvosi felügyelet alatt voltam, és olyan pozícióba kerültem, amit a kezelések mellett is tudtam végezni.

A kemoterápia miatt szteroidot kellett szednem, hogy a hányástól és hasmenéstől ne fogyjak le drasztikusan. Azonban a szteroidtól felpuffadtam és vizesedtem, a hormonblokkoló készítményektől pedig menopauzám van. Ez azzal jár, hogy hőhullámaim vannak, híztam, állandóan fájnak a csontjaim, sem a hajam, sem a bőröm nem olyan, mint a rák előtt, és nem bírom úgy a terhelést. Ma már csak négy napot dolgozom, és nem vállalok ügyeleti műszakot.

Az első műtét után rémisztően nézett ki a mellkasom. Rettenetes zavart, ezért ötször nagyobb ruhákba jártam, takargattam a mellkasomat, ami a testtartásomon is látszott, és az akkor készült fotókon is.

Idén már fel tudtam venni fürdőruhát, ami hatalmas szó, mert a mellrák hatalmas pofont adott az önbizalmamnak.

Tudom, hogy nem ettől lesz nőies egy nő, nem a mellei teszik a nőt nővé. De nem tudtam elképzelni, hogyan fognak reagálni mások, amikor először meglátják vagy hozzáérnek a mellkasomhoz.

Három éve csak sportmelltartót hordok, bár teljesen érzéketlen a mellkasom, de fantomfájdalom és fura diszkomfort-érzés elő szokott fordulni. Szeretem a fekete felsőket, mert azokban kevésbé látszik, hogy a melleim nem egyformák. Vannak ruhák, amiket nem veszek fel, mert látszik bennük, hogy a sugarazott oldal máshogy néz ki, picit feljebb van és kisebb, mint a baloldali.

A történtek után elég sokáig nem ismerkedtem. Sokat rágódtam azon is, hogy mikor mondjam el a randipartneremnek a rákot. Azt gondoltam, akkor vagyok fair, ha már az ismerkedés elején közlöm.

Volt, aki egyszerűen csak felszívódott, míg más úgy kezelt, mint egy egzotikus lényt, és megjelent a hős típus is, aki meg akart menteni. Egy férfi volt, akit nem érdekelt, hogy néz ki a mellkasom.

Neki nagy szerepe volt abban, hogy visszanyerjem az önbizalmam, mellette kisebb ruhákat is fel mertem venni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem egy másik személy fogja megváltoztatni azt, hogy én milyennek látom magamat. Ez egy lassú és belső folyamat.

A régi életemet soha nem fogom visszakapni, és ezt nehezen viselem. Azonban a sportolásról és az utazásról nem mondtam le. Egyrészt orvosként el tudom látni magam ha kell, bárhol is vagyok a világban, másrészt inkább szenvedek a fájdalomtól egy óceánparton, mint a négy fal között. Az utolsó kemoterápiás kezelés után, 2022 júniusában a barátaim elvittek Portugáliába, amit konkrétan végighánytam.

Mindig kéznél volt egy zacskó, de inkább bevállalom azt, hogy felnőttként összehányom magam, mint bezárkózom egy évre. Nem azt mondom, hogy egy pillanat alatt leküzdöttem a büszkeségemet, de próbálok együtt élni a rákkal, a betegség utóhatásaival, és kihozni az életemből a legtöbbet.

Nekem az is furcsa, hogy nincs egy támogató rendszer, ami segítene a daganatos betegeknek abban, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba.

Az utolsó kezelés után azt mondják neked, hogy mehetsz dolgozni, visszatérhetsz az életedhez. Mintha elvárható lenne, hogy onnan folytass mindent, ahol abbahagytad. Miközben az életed sosem lesz már ugyanolyan.

Gonosz diónak hívtam a daganatot

Markus Adrienn

Két éven át nem állt másból az életem csak kórházakból, vizsgálatokból, terápiákból és injekciókból. Kétszer műtöttek, kétszer végigcsináltam a kemoterápiát, de mindezek ellenére idén februárban áttéteket találtak a szegycsontomban. Egészen jól viseltem, amikor először kellett megküzdenem rákkal. Viszont a második alkalom már egy komoly arcon csapás volt, az új diagnózis után pedig a padlóra kerültem.

34 éves koromban, a legjobb barátnőm esküvőjének másnapján kitapintottam egy pingponglabda nagyságú csomót a bal mellemben. Egy budapesti magánklinikán meg is vizsgálták az elváltozást. Miután az orvos közölte velem, hogy daganatot találtak a mellemben, visszamentem a munkahelyemre, és sírva beszéltem az egyik kolléganőmmel.

A munkahelyemen a legelejétől őszintén kommunikáltam az állapotomról, mert azt gondolom, ez így helyes. Miközben ismerek olyan érintetteket is, akik nem merik felvállalni a betegségüket, mert félnek attól, hogy kirúgják őket. A munkatársaik pedig neheztelnek rájuk, mert helyettük kell elvégezni a feladatokat.

A sebész egyoldalú masztektómiát javasolt, amitől eléggé féltem. Ugyanis nem tudtam elképzelni, hogyan fogok kinézni, ha csak egy mellem lesz. Ekkor kerestem fel egy ismerőst, aki 24 éves volt, amikor emlőrák miatt leműtötték mindkét mellét. Szükségem volt egy sorstárs segítségére, aki már túlesett a műtéten.

Később ezért is jelentkeztem önkéntesnek a Mellrákinfo Egyesületéhez, mert elképesztő erőt tud adni az, ha olyasvalakivel tudsz beszélni, aki ugyanazon megy keresztül, mint te. Nem szégyellni kell ezt a betegséget, mégsem beszélünk róla eleget. Ezért nincs benne a köztudatban az sem, hogy igényelni lehet támogatást a paróka vásárláshoz, ahogy az utazási költségeket is visszatérítik.

A diagnózis után egy hónappal megműtöttek, és azon szerencsések közé tartozom, akik gyorsan gyógyulnak. A beavatkozás után pár nappal már főztem, porszívóztam a lakásomban, még új melltartókat is vásároltam. Annyira boldog voltam,

úgy éreztem, mint aki újjászületett, és már értettem, hogy miért mondják azt más betegek, hogy az operáció után úgy érzed, mintha az orvosok egy alientől szabadítottak volna meg. Mondjuk én nem aliennek hívtam a daganatomat hanem gonosz diónak.

A szövettan eredményét elküldték az Egyesült Államokba, mert az onkológusom nem volt biztos abban, hogy a műtét után szükséges-e a kemoterápia. Ugyanis félő volt, hogy az én esetemben többet ártana, mint használna. Hat hetet vártam a válaszukra, majd négy hónapon át jártam terápiára.

A kezelések napján nem volt különösebb bajom, a rosszullét mindig csak később jelentkezett. Ezeket a napokat úgy tudtam átvészelni, hogy bezárkóztam egy sötét szobába, és megmondtam a családomnak és a barátomnak, hogy ne zargassanak, csak hagyjanak filmet nézni, ne kérdezzenek tőlem semmit, ha szükségem van valamire, akkor majd szólok nekik. Megengedtem magamnak, hogy egy-két napig gyengélkedjek, de utána mindig összeszedtem magam.

A hajhullás volt a legszörnyűbb része, mert akkor már senki előtt nem titok, hogy beteg vagy. Sajnos az emberek itthon ezt nem tudják még jól kezelni, hiszen társadalmunkban a rák tabutéma. Hosszú út vezetett odáig, hogy rászánjam magam a hajvágásra. Végül decemberben

bejelentkeztem egy fodrászként dolgozó barátnőmhöz, aki a nap végén bezárta a szalont és tüsire vágta a hajam. Mellettem volt az anyám, a húgom és a párom is, akiket arra kértem, hogy szórakoztassanak, mert tudtam, hogy ez egy nehéz pillanat lesz.

A műtét, a kemoterápia és a hormon blokkoló injekciók ellenére egy évvel később szeptemberben egy PET-CT vizsgálaton kiderült, hogy daganat van a hónaljamban, és kezdődött minden elölről. Ismét megműtöttek, kivették az egész nyirokblokkot, majd újra el kellett kezdenem a kemoterápiát, ami mellett sugárkezelést is kaptam.

Már az első kemoterápiás kezelés után elvesztettem a hajam, ami borzasztóan megviselt. Parókát hordtam vagy turbánt viseltem, néha még kézilabda edzésre is abban érkeztem. Sajnos a sportot idővel fel kellett adjam, de találtam egy új hobbit: elkezdtem csellózni tanulni.

Mindeközben felkerestem egy onkopszichológust, mert tudtam, hogy ha meg akarok gyógyulni, akkor a testem mellett a lelkemmel is foglalkoznom kell. Jártam kineziológusnál, kipróbáltam a hipnózist, a családállítást, de ami igazán bevált az a Simonton-módszer, amit egy onkológus és pszichológus házaspár fejlesztett ki rákos betegeknek.

Hogyan mondod meg egy nyolcévesnek, hogy a rák egy halálos betegség

Kohanyeczné Frank Hajnalka

Nem volt könnyű életünk az elmúlt tíz évben, 2020 óta pedig egy hullámvasúton ülünk. Költözködtünk, elindítottunk egy céget, amire elköltöttünk több tízmillió forintot, de végül csődbe ment. A szervezetem eddig bírta, a rák egy jel volt, ami arra figyelmeztetett, hogy nem élhetek így tovább.

35 éves voltam, amikor tusolás közben kitapintottam egy csomót a jobb mellemben, ezért egy vidéki magánklinikán 50 ezer forintért mammográfiát, valamint emlő ultrahangot is csináltattam. Már az asszisztensek sem volt őszinte a mosolya, amikor meglátta a mellemről készült felvételeket. A klinikáról tovább küldtek a helyi kórházba biopsziára. 2024 februárjában jött meg a vizsgálat eredménye, ami megállapította, hogy rosszindulatú daganatom van.

Azon a napon mentünk a nyolcéves lányommal, Lilivel fodrászhoz. Úgy gondoltam, fontos őt is beavatni valamilyen szinten, ezért beszéltem vele többek között arról is, hogy a betegség miatt lehet elveszítem a hajam. Ezért én is rövid frizurát vágattam magamnak a szalonban, aminek a lányom is örült. Azt mondta, nem baj anya, így legalább egyformák vagyunk.

A lányom mindenről tudott, még a kórházban is meglátogatott a masztektómia után. Viszont a férjemmel úgy döntöttünk, nem mondjuk meg neki, hogy a mellrákba bele lehet halni. Nagyon figyeltünk arra, hogy a betegségem ne okozzon benne törést. Hiszen hogyan lehet elmagyarázni egy nyolcévesnek, hogy a rák egy halálos betegség, de ne aggódjon, minden rendben lesz. Még anyámra rá is kellett szóljak egyszer-kétszer, hogy ne pityeregjen a gyerek előtt.

A kislányommal rendszerint együtt tusolunk, néhány nappal a műtét után is együtt fürödtünk. Már nagyon irritált a sebtapasz a mellkasomon, ezért leszedtem tusolás közben.

Lili is ott volt még a fürdőszobában és megkérdeztem tőle, hogy meg akarja-e nézni a heget. Amikor meglátta, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Kicsit könnyes volt a szeme, majd azt mondta, hogy úgy néz ki, mint egy fonnyadt alma.

Állami kórházban műtöttek meg áprilisban, és az operáció előtt a sebésszel két lehetséges forgatókönyvet vettünk végig. Az elsőben csak a csomót távolították volna el, a második opció szerint pedig az egész emlőállományt, de a bőrt és a mellbimbót megtartják. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert nem akartam megadni az esélyt, hogy kiújuljon rák, és így a sugárterápia sem volt indokolt.

Azonban azóta is kapom havonta a hormongátló injekciókat, illetve szednem kell a tablettákat, amik előidézik a menopauzát. Az első injekció után két héttel túrázni készültünk a hegyekbe, és az indulás előtti este megjött a menstruációm, ami 20 napon át tartott. Utána teljesen megszűnt, esténként vannak hőhullámaim, de komolyabb panaszaim nincsenek.

Nem vállaltam be a helyreállító műtét a masztektómia után. Szeretném, hogy a sebek teljesen begyógyuljanak mielőtt behelyezik az expandert. Nem kértem az implantátumot sem, mert még bizonytalan volt, hogy az onkoteam előír-e majd kemoterápiát és/vagy sugárkezelést. Nem éreztem biztonságosnak azt a megoldást, hogy egy idegen tárgy van a szervezetemben, miközben sugaraznak.

Keveset beszélünk az anyagiakról, miközben rákosként rengeteg pénzt kell elkölteni a vizsgálatokra, én például egy emlő MR-ért 100 ezer forintot fizettem, de olyan átlagos dolgokra is, mint egy melltartó is, mert az emlőeltávolítás után nem vehetsz akármilyet. A varratszedés után megkértem a sebészem, hogy írjon fel két speciális melltartót és egy szilikonból készült, háromszög alakú protézist. Az orvos azt mondta, hogy rákos betegként 80 százalékos kedvezménnyel tudom ezeket beszerezni.

Májusban a szomszédommal ellátogattunk a budapesti Kék Golyó utcába, ahol a parókától kezdve a kendőkön át mindent lehet kapni, amire a daganatos betegeknek szüksége lehet. Végül az egyik üzletben vásároltam két melltartót, egy protézist meg egy fürdőruhát a nyárra. Életemben nem volt még 40 ezer forintos bikinim. Annyira dühös lettem, azt éreztem, hogy ez is csak a lehúzásról szól. Nem elég, hogy rákos vagy, kezeléseket kapsz, levették a melledet, de még egy csomó pénzt le is húznak rólad. Miért nem járnak ezek alanyi jogon?

Szeptemberben voltam vérvételen a genetikai vizsgálat miatt. Ha az eredmény pozitív lesz, azaz benne van a pakliban, hogy ismét kiújul, akkor biztos eltávolíttatom a másik mellemet és petefészkeimet is. Hiszen, ha megtehetem, és tb-alapon el tudják végezni az eltávolítást, akkor miért ne tenném? Miért ne előzném meg a bajt?