Becsületes telefonfüggőként a reggeleket általában a social media felületem átpörgetésével és a kommentek végigolvasásával kezdem. Mivel közéleti témájú videókat gyártok, egyáltalán nem ér meglepetésként, hogy a sok kedves komment mellett akad pár kevésbé támogató is. Csak három példa ezekből:
„Te is egy nyomorék fizetett csicska ribanc vagy”
„hazug degenerált patkány”
„Szopd le te is a petrat baszatlanok vagytok olyan fejed van neked is ahhoz hogy megdugjalak 2 papirzacskót kéne a fejedre huznom”
És van ott még, ahonnan ez jött. A legkeményebb gyűlölködő kommentek egyébként többségében nem kamuprofilokról valók, meglepően nagy számban akadnak a rosszakarók között kezükben az unokákkal pózoló nyugdíjasok, de egyetemet végzett tanártól is érkezik olykor halálkívánság, amin azért én is meg szoktam lepődni. Egy a közös: nincsenek érvek, szélsőséges gyilkos indulatok vannak. Bár nem végeztem széles körű felmérést, azért sejtem, hogy ez a fajta kommentelési stílus nem magyar specialitás, világviszonylatban is jellemző, hogy az emberek a kommentszekcióban kifordulnak magukból (vagy pont hogy megmutatják magukat).
Azt sem nevezhetjük, azt hiszem, hungarikumnak, hogy a politikai közbeszéd jellege is hasonló, ezt a példát pedig meglepő gyorsasággal veszik át a kedves kommentelők. A stílus talán még nem stimmel teljesen, de a lényeg igen: aki mást gondol, mint mi (bármiről), az ellenség, áruló, akivel harcban állunk, akit meg kell semmisíteni, le kell győzni, el kell tüntetni, előtte pedig meg kell alázni. Érveket ezekben a megnyilvánulásokban sem talál az ember. Az országot vezető politikusok többségében meg sem kockáztatják egy valódi vita lehetőségét (itt most nem arra gondolok, hogy a köztévén minden párt képviselője négy percben monologizálhat), túl sok szavazót lehetne azzal veszteni. Ha esetleg mégis arra kényszerülnek, hogy újságírói kérdésekre válaszoljanak, vagy egymás után beszéljenek, akkor is csak kinyilatkoztatások vannak, vitának esélye sincs.
A gyűlölködő kommenteket mindenki máshogy kezeli, és én abszolút támogatom azt, aki a mentális jólléte érdekében letiltja, vagy törli őket, mindenkinek szabad döntése, hogy hogyan moderálja a saját oldalát, sőt kíváncsian várom, hogy mi lesz a nemrég benyújtott javaslatból, ami a legagresszívabb kommentelőket szabadságvesztéssel büntetné, hogy mi alapján történik az agresszió mértékének megítélése, és ez hogyan hat a kommentkultúrára.
Én nem szoktam letiltani kommenteket, mert egyrészt jólesik, amikor megvédenek a kommentszekcióban, illetve, ha eszembe jut valami vicces válasz, akkor szeretem kihúzni a felbőszült kommentelők méregfogát. Abban, hogy nem tudnak ezek a durva kommentek mélyre menni, nagy szerepe van annak, hogy harminchat éves vagyok, így talán már nem vagyok annyira védtelen, mint akit tizen- vagy huszonévesen találnak meg ilyen jellegű megjegyzések. Illetve alapvetően jó arányban vannak a támogató kommentekkel összevetve, így nincs gyűlöletcunami-érzésem.
Elolvasom őket, aztán elkönyvelem, hogy ők elvakult emberek, akik a politikai meggyőződésüket mint vallást élik meg, ami természetéből adódóan a racionális érvek felett áll, és ami nem is csak a véleményüket, hanem az egész identitásukat határozza meg. És ha ez az identitást bármilyen szempontból támadva érzik, akkor jön a (verbális) agresszió, a vak gyűlölet és annak minden alpári megnyilvánulása.
Ezzel a megállapítással persze rögtön magamat is pozicionálom velük szemben, mert hát ugye bezzeg én, hát én ilyet soha. És ez alapvetően igaz is, nem szoktam más halálát kívánni posztok alatt, a kinézetére sem teszek gyűlölködő megjegyzéseket, és ha a szívem mélyére nézek, akkor nincsenek is ilyen jellegű vágyaim.
De vajon én nyitott vagyok-e annyira, mint gondolom?
Az egyik kedvenc műsorom volt a YouTube-on Az egy asztalnál, amelynek a lényege, hogy két teljesen ellentétes világnézetű ember összeszerel egy asztalt, és közben beszélget erről-arról, aztán a lényegről is, amiben alapvetően különbözik a meggyőződésük. Vegán és vadász, monogám és poliamor, bevándorló és nacionalista, párkapcsolatihierarchia- és egyenlőségpárti. És tudnak beszélgetni. Pedig magyarok és nem értenek egyet. Ha nem látnám, azt mondanám, fikció. Amikor először ráakadtam, olyan kéjes izgalommal és kíváncsisággal daráltam le a részeket, amit addig csak a Vadangyal tudott kihozni belőlem.
Közben nyilván monitorozom magam: vajon én le tudnék-e ülni egy olyan emberrel beszélgetni, aki teljes meggyőződéssel hisz valamiben, amivel én azonosulni sem tudok, esetleg azt gondolom, hogy az káros, vagy egyszerűen csak hülyeség? Tudnék-e vele beszélgetni? Akármiről. És ha, mondjuk, közéletről van szó? Vajon elöntené-e az agyamat a vér, és dühtől semmit se látva, meg akarnám-e győzni az igazamról?
Nem tudom a választ, mert konkrétan soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, viszont abban biztos vagyok, hogy nagyon nehezemre esne, mert egyáltalán nem vagyok erre trenírozva, teljesen más politikai nézeteket valló emberekkel csak a kommentszekcióban találkozom. De, mondjuk, a saját véleménybuborékomon belül mennyire vagyok elfogadó? Mert velük találkozom és beszélgetek.
Talán már annak mondanám magam, de azért ez nem volt mindig így.
Nagyon sokáig dühös voltam például azokra, akikről tudom, hogy van véleményük a közéletről, de nem vállalják azt nyilvánosan. Akik nem hajlandók semmit kockáztatni a változtatás reményében. Abszolút érzelmi alapon ítéltem meg azokat, akik elmennek játszani egy olyan filmbe például, amit én propagandafilmnek tartok, miközben tudom, hogy ők is utálják ezt a rendszert.
Hát hogy nem látja, hogy miben vesz részt?! Hogy nem tudja, hogy az ilyen mértékű megalkuvás előbb-utóbb az egészségén is nyomot hagy, és erre a magyar egészségügy egyáltalán nincsen felkészülve?
Ideges lettem attól, aki csak egyetértően kommentel nekem, de, mondjuk, az enyémnél tízszer nagyobb elérésű oldalán kínosan kerüli a közéleti témákat, nehogy elveszítse az együttműködéseit, nehogy konfliktusba keveredjen. De talán arra voltam a legmérgesebb, aki annyira eltartja magától az egészet, hogy még arra sem veszi a fáradságot, hogy kitalálja, mit gondol arról, amiben élünk.
Mindeközben persze engem is nagyon irritált az, ha valaki olyan aktivitásra akart rávenni, kért számon, ami egyébként nekem már nem komfortos. Úgyhogy lassan el kellett fogadnom, hogy
ha a kommentelőktől titkon azt várom, hogy lépjenek túl magukon, akkor nekem is túl kéne.
Be kellett látnom, hogy nem mindenki ugyanazon a rugón működik, mint én, teljesen mások az otthonról hozott minták a közéleti felelősségvállalás és a szabad véleménynyilvánítás ügyében. Mindenkinek mások a félelmei és az is, hogy mit tud kockáztatni egy adott élethelyzetben, erre pedig nem lehet erőltetéssel és számonkéréssel hatni, mert az semmilyen valódi beszélgetésnek nem lehet alapja. Márpedig, ha az ember a dilemmáit sem fogalmazhatja meg biztonságban, akkor nem lesz semmi.
Bár egyáltalán nem erre vagyunk tréningezve, iszonyatosan jó lenne megtanulni valóban vitatkozni. Érveket felsorakoztatni, és nem feltétlenül azzal a szándékkal, hogy meggyőzd a másikat, csak hogy megértsd, és ő is értse, hogy te miben vagy. Egyáltalán nem erre vagyunk edzve, mert a közéletben 14 éve alig hallhatóan vannak csak valódi vélemények és érvek. Viszont úgy tűnik, hogy most valami változóban van. De ahhoz, hogy érdemben lehessen vitázni, muszáj lesz elfogadóbbnak lenni egymással, mert nem fog menni úgy, hogy egymást anyázzuk, vagy minden kérdésünkben elvárás van, hanem közeledni kellene egymáshoz.
Hová tűntek az egyedi hangok, a különleges nézőpontok és a valódi viták? Egyre inkább hiányzik a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás. A Telexen egy-egy szerző jelentkezik rendszeresen véleménycikkével sorozatunkban. Az induló négyes: Babarczy Eszter író, eszmetörténész, Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista (Marika for Prezident), Szél Dávid pszichológus és Vonnák Diána kulturális antropológus és író. Nem feltétlenül értenek mindenben egyet és előfordulhat, hogy a szerkesztőség álláspontját sem tükrözik, de épp ez a lényeg, lehetőséget adni arra, hogy eltérő álláspontokat és szokatlan gondolatokat is bemutassunk.
