Hogy szól majd a blues a Dunán, ha nem lesz áram ? Hát aggregátorról!

„Én félek a víztől. Erdélynek egy olyan részén nőttem fel, ahol nem voltak folyók, vizek. Számomra ijesztő látni azt, hogy milyen mértékben áradt meg a Duna itt Pilismaróton”– mondja Bálint Éva helyi lakos.

Ő és férje, Nádor István, valamint hétéves fiuk, Máté a hétvégén költöztek ki otthonukból. A ruháik és értékeik mellett még a házuk ablakait is magukkal vitték. „Most úgy néz ki az otthonunk, mintha épp bontanánk. Nincsenek rajta ajtók, mivel a 2013-as árvíz mindent tönkretett, még az ablakainkat is betörte. A sógorom itteni nyaralójába költöztünk át, aminek az emeletéről látni a házunkat, amit nagyrészt már ellepett a víz. 11 évvel ezelőtt 180 centiméter magasan állt a víz, úgy véljük, hogy most 140 centiméter magasan fog” – mondja Éva, aki szerint fia nem éli meg tragikusan a helyzetet.

„Máté még gyerek, nem érzi a súlyát a helyzetnek, egy kis kalandnak fogja fel az egészet. Pilismaróton szerdától nincs iskola, mivel az útlezárások miatt több diák és tanár sem tudja megoldani a bejutást. Máté az édesapjával dolgozik a gáton, és élvezi a munkát. Ő is lapátol és tölti a homokzsákokat, bár hozzáteszem, a legelején neki is nehéz volt. Amikor befejeztük a költözködést, lefeküdt a padlóra, ott, ahol az ágya volt korábban, majd elkezdett sírni, és csak azt kérdezgette tőlünk, hogy mikor fog tudni legközelebb itthon aludni.”

2013-ban az árvíz után két hónappal vissza tudtunk költözni, most nem tudjuk, mi lesz

A folyó menti településekhez hasonlóan Pilismaróton is kritikus a helyzet. A Telex szerdán látogatott el a Dunakanyarban fekvő településre, a víz tegnap már 680 centiméteren állt, az ott élők úgy gondolják, a Duna még egy métert fog feljönni. A településen nincs pánik, mindenki tudja, hol él, és mit kell tenni ilyenkor. Egyesek naphosszat kávét, teát és ebédet főznek a gátakon dolgozóknak. Éva például tegnap tarhonyás húst készített, míg kedden húslevest.

Éváék családja úgy tervezi, hogy tavaszig maradnak István testvérének az üdülőjében. „2013-ban abból a szempontból jobb volt a helyzet, hogy az árvíz nyáron történt. Így két hónap után vissza tudtunk költözni, mivel a meleg és a napsütés miatt a faházunk gyorsan kiszáradt. Most nem tudjuk, hogy számoljunk, a költözés nyilván attól is függ, hogy mekkora lesz a kár, mennyi mindent kell majd felújítani. 11 évvel ezelőtt például a fürdőszobánk is teljesen tönkrement. Akkor sem kértünk anyagi támogatást a ház rendbehozatalára, és most sem fogunk. Tudjuk, hol lakunk, és tudjuk, hogy milyen kockázatokkal jár” – részletezi Éva.

A pilismaróti házaspár fejében már korábban megfogalmazódott a gondolat, hogy a Pilismaróton belül egy másik helyre költözzenek. „Az otthonunk 55 négyzetméter, ami már kicsi három embernek. A férjemmel vásároltunk egy emelkedő telket, ami távolabb van a parttól, és oda szeretnénk majd építkezni. De azt már most látjuk, hogy a belvíz oda is be fog folyni a kertbe áradás idején” – teszi hozzá Éva, aki a főzés mellett annyit mos, amennyit csak tud, ugyanis ha az áradás miatt a helyzet még rosszabbá válik, a településen lekapcsolják az áramot, és generátorokat fognak használni a helyiek.

Éva férjét, Istvánt a település hátulsó részén épülő gáton értük utol. „Reggel héttől este hétig dolgozom a belső gáton, utána idejövök a teherautómmal, és hajnal 1-ig hordjuk a homokzsákokat egyik helyről a másikra” – mondja István, akinek autószerelő műhelye van településen. Az elmúlt napokban azonban nem dolgozott, a költözés és a gátak építése minden idejét és energiáját felemésztette. „A feleségem is a műhelyben dolgozik, ő intézi a pénzügyeket és rendezi a vendégházunk ügyeit. Nyilván ez most nekünk pénzben kiesést jelent, hiszen egyikük sem tudja a munkáját végezni. De hát mit tud csinálni ilyenkor az ember, muszáj összefogni és segíteni. Aki a Duna mellett lakik, annak tisztában kell lenni azzal, hogy ez megtörténhet” – teszi hozzá István.

A településen hamar körbejárt a hír, hogy más közép-európai országokon – Ausztrián, Románián, Lengyelországon – milyen pusztító erejű árvíz söpör végig. „Tudjuk, ha az osztrák részeken megárad a Duna, akkor nálunk is meg fog. Szerintem ezért is vagyunk most jobb helyzetben, őket mintha villámcsapásként érte volna, nem tudtak felkészülni arra, hogy milyen mértékben duzzadnak meg a folyók a hegyekből lezúduló esővíztől. Ellenben mi már öt-hat nappal ezelőtt tudtuk, hogy mire számítsunk itt a Dunakanyarban.”

A Duna ilyen, jön a víz, megy a víz

„Szerintem ilyenkor is szép. Már majdnem azt mondom, hogy szeretem” – mondja Darók János, miközben a Lupán a csónakjával visz ki minket egy nagyobb hajóra, amin már a 2013-as árvizet is töltötte, és azt tervezi, hogy a mostanit is ott fogja átvészelni. Az átvészelés az ő esetében nem igazán jó kifejezés, ahogy ez hamarosan kiderül.

Ezen a ponton azonban még nehéz az optimizmusában osztozni. A parthoz közeli kertekbe már betört a víz, az ott élők közül többen elhagyták a területet, vannak, akik épp ottjártunkkor készültek a kiköltözésre. A Lupaszigeti utcát lezárták, néhány helyi lakos azt mondta, azért, mert számos katasztrófaturista jelent meg a környéken. Több autós panaszkodott, hogy hiába laknak a területen, ők sem tudnak behajtani a házukhoz, mi – gyalog ugyan, de – gyorsan bejutottunk, amikor kiderült, Darókhoz jövünk.

Darók János 23 éve él a Lupán. Az Ebihal bisztró legendás tulajdonosa nemrég egy élő híradásban vált mémmé, de a helyiek körében régóta ismert. A töltésnél másztunk be a csónakjába, ezzel tartunk a Dunán állomásozó többi hajója felé.

„Egész más ilyenkor itt az élet, mert hamarosan lekapcsolják az áramot, és így kell bejönni, ahogy mi most bejöttünk” – mesél közben János. A saját és az édesanyja házát is ki kellett ürítenie a víz miatt. „Ennyi év alatt ezt megszoktam, és nekem ez nem jelent semmilyen problémát, és a környéken lakóknak sem. Nagyon jó itt a közösség. Tegnap is éjfélig voltunk a hajón, vagy tizenöten. Beszélgetünk, megy a vidámság, szól a blues.”

A híres Ebihal büfé tehát elvileg most nem üzemel, sőt, „ki van rámolva, ilyenkor úgy néz ki a kocsma, mint a Corvin Áruház”, de azért még napközben is érkezik vendég, fogy a rétes, a zsíros kenyér. A pincérnő bikinifelsőben áll a pult mögött – a 25 fokban a víz közepén ez nem is csoda, azt mondja, napozik egy kicsit. „Áramunk van még?” – kérdezi János. Ma még van, derül ki. „Na, hát így zajlik itt az élet” – mondja.

A Dunán János több hajója áll összekötve. A nemrég felújított Banya hajóról pont rálátunk a családi házra, amiben a férfi lakik – ha nincs árvíz. „Csak Banya majornak hívjuk a vízi komplexumot. Vagy itt alszom, a Banya hajóban, vagy bent a kocsmában, és ez nekem így jó.”

Darók azt mondja, imádja ezt az életmódot.

„Van, aki a hegyeket, van, aki a sivatagot szereti, én a Dunát szeretem, meg általában a vizet, tüzet. Pedig a VIII. kerületben laktam vagy 20 évig, 25 évig, ott sportoltam.” (Darók János 1983-ban magyar dzsúdóbajnok volt, a magyar utánpótlás-válogatottat is edzette.) „Azt hittem, hogy úgy fog hiányozni a sport, hogy meggebedek, de nem szívesen megyek már el innen. Ha igen, akkor is már várom, hogy visszajöjjek, pedig itt mindig munka van, reggeltől estig. Persze sokszor tele van ezzel a hócipőm, amikor majd iszapot kell lapátolni, az a legrosszabb. Dehát a víz ilyen. Jön-megy.”

Közben a vízen feltűnik egy motorcsónak, benne egy fiatal pár két kutyával. Darók persze, hogy ismeri őket, sétálni viszik a kedvenceket. „Éljen a kapitány úr!” – kiáltják oda.

A tisztelet nem véletlen. Darók könnyedsége mögött alapos felkészülés és szigorú napirend áll a helyismeret és 23 év helyszíni tapasztalata mellett. A napirendje a következő: „Mondjuk, éjfélkor lefekszem, de felébredek már kettőkor, akkor körbenézek kint lámpával, majd három óra múlva újra. Korán kelek, pakolok, kimegyek a házamba a csónakkal, ott is megnézem, hogy nem történt-e valami baj, kiderítem, kell-e segíteni valakinek – feltenni a fűrészgépet, a keverőgépet, satöbbi. Most is kifogtam például egy elszabadult víztartályt. Este pedig szivárognak a környező muslincák – így hívom őket –, bejönnek ide hozzám enni, többnyire van csónakjuk, vagy akinek nincs, akkor kimegyek érte, és hát szól a blues, beszélgetünk, elborozgatunk. Meg főzünk, persze.”

Egyértelműen fogalmaz, amikor arról kérdezzük, szerinte mennyire veszélyes az árvíz alatt a Dunán maradni. Semennyire – jelenti ki. A felesége – aki bent él a városban – és a szerettei nem aggódnak miatta, már ismerik, néha az árvíz alatt is meglátogatják. A kisebbek azért árvíz idején nem jönnek, de nemrég a nagyobbik unokája volt kint a hajón. „Ő 19 éves, de az egész nyarat itt tölti, ő is perfekt már az árvízi viszonylatokban. Csak kell tudni a szabályokat és azokat be kell tartani. A Duna nem viccel, nem hősködünk, és akkor nincs semmi baj. A vízállás nem érint. Én a hajón vagyok, nekem mindig ugyanaddig ér a víz, mindegy, hogy egyméteres a Duna vízállása, vagy hogy kilenc.” És hogy mi lesz, ha nem lesz áram sem, hogy szól majd a blues? „Aggregátorról. Mindent megoldunk.”

Tudtuk, hova jöjjünk, de egy évben három árvíz, az már sok

„Az a fárasztó, hogy mindent, az utolsó poharat is úgy kell biztonságba helyeznünk, hogy ne sérüljön. Rengeteg árunk megmaradt, például a söröshordók, amiket vissza kell majd küldenem” – mondja Balogh Mária a pilismaróti Partifecske kemping házigazdája. Az árvíz közeledtével Marcsiék már múlt héten elkezdték lebontani a Duna-parti üdülőt. Pénteken a szakadó esőben és sárban a bútoroktól kezdve a kerítéselemeken át a kajakokig minden holmijukat konténerekben szállították el egy helyi ismerős autóműhelyébe. Ez nem kevés pénzbe került, Marcsi azt mondja, közel félmillió forintot költöttek arra, hogy mentsék azt, ami mozdítható és menthető.

Marcsi és párja idén lettek a kemping üzemeltetői. „Tavaly még csak a büféért voltunk a felelősek, idén vettük át teljes egészében a Partifecskét, az önkormányzattól béreljük a területet. Ez a harmadik árvíz ebben az évben, egyszer télen öntött ki a Duna, majd a következő áradás júniusban volt. Májusban kipakoltunk mindent, majd egy júniusi csütörtökön jártak nálunk a kempinget minősíteni, de a következő hétfőn már be kellett zárnunk, és összepakolni mindent, mert jött az árvíz. Így idén igazából két hónapon át tudtunk vendégeket fogadni, és bár azt terveztük, hogy szeptemberben és októberben is nyitva leszünk, egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az elképzelésünk meghiúsul. Hiszen nem tudjuk, meddig jön fel a víz, mikor szárad ki, és utána még ellenőriztetni kell a vízminőséget, a kutakat kitisztíttatni, visszaszerelni a bojlert és a villanyszekrényt is” – részletezi Marcsi.

Pilismaróton két gátat is építenek, a hét közepén, amikor ellátogattunk oda, 400 ember – civilek, katonák, katasztrófavédelmisek – töltötte a homokzsákokat, és építette a víz ellen védelmet nyújtó gátakat. „Mi vasárnap mentünk ki lapátolni, akkor beszéltem az egyik helyi képviselővel arról, hogyan lehetne segíteni az emberek munkáját. Ő kérte, ha lehet, szálljunk be az étkeztetésébe, ezért elvállaltuk, hogy készítünk 200 darab rántott húsos szendvicset uzsonnára” – teszi hozzá a Partifecske kemping üzemeltetője.

Sokakhoz hasonlóan Marcsiék is szeretnek a víz közelében lenni, ezért is vállalják a kockázatot, bár ennek a terhét nem egyszerű cipelni. „Az ember lelkét ez megtépázza, gyűjtjük az erőt, hogy ki tudjunk majd nyitni tavasszal, miközben nem tudhatjuk, hogy mikor jön az újabb árvíz. Tudtuk, hova jöjjünk, tudtuk, mit vállalunk, de egy évben három árvíz, az már sok.”