Valóban idejétmúlt és káros szokás az iskolai osztályzás?

„Az iskolában a tanárok tanítanak, a diákok tanulnak, a tanárok a diákoknak jegyeket és osztályzatokat adnak – úgy tűnik, ez a dolgok természetes rendje.

Ám egyre inkább felismerjük, hogy az osztályozás, amelyet annyira szükségesnek vélünk, valójában nem több, mint egy káros szokás, hasonlóan a múlt században még ártalmatlannak hitt dohányzáshoz”

– vélekedik Takács Viktória, a Budapest School modellfejlesztési vezetője. A Budapest School az egyik olyan iskola Magyarországon, ahol – a 11. és 12. évfolyamos gyerekek érettségihez szükséges tantárgyait leszámítva – alapesetben nem adnak osztályzatokat, csak ha arra iskolaváltás, továbbtanulás miatt szükség van, és a gyerek vagy szülők ezt kérik.

Egyre többen száműznék a jegyeket

Azzal, hogy az osztályzatok jelenlétét minimálisra csökkentették, nincsenek egyedül a világon. Lassan egy kisebb könyvtárszobát lehetne megtölteni olyan szakirodalommal, amely azt kutatja, mennyivel eredményesebb és gyerekközpontúbb a jegyek nélküli tanulás. Az ungrading (kábé osztályzatmentesség) irányzata mostanra mozgalommá vált. Az #ungrading hashtag egyre népszerűbb a szociális médiában, a posztokban gyakran tanárok adnak tanácsokat arról, hogyan érdemes alkalmazni az osztályzatmentesség módszerét.

Egyes reformpedagógiák minden iskolai szinten ezt az utat jelölik ki, alsó tagozatban pedig általánosan ajánlott az osztályzatmentesség (a magyar köznevelési törvény ezt a második évfolyam első félévéig írja elő). „De tévedés azt gondolni, hogy az ungrading irányzat a kisiskolások »babusgatós« pedagógiájának egyik eszköze: az osztályzás paradigmakritikája sokkal komplexebb, és megjelent a felsőoktatásban is” – magyarázza Takács Viktória.

Az elmélet szerint az osztályzatok önmagukban véve értelmetlenek, mivel összetett témák megértését redukálják egy egyetlen számjegyből álló osztályzatra. Az osztályzatok elvonhatják a tanulók figyelmét, és elvehetik a gyerekektől a tanulás örömét, nem beszélve arról, hogy egymás ellen hangolhatják őket a jó jegyekért folytatott ádáz küzdelemben.

Az osztályzásmentesség bevezetésével nem üti fel anarchia a fejét a suliban, nem is válik minden tét nélkülivé, csupán egy másfajta módon kapják meg a diákok a szükséges visszajelzéseket.

A hangsúly a jegyekről a tanulási folyamatra tevődik át, az ilyen iskolákban erősebb tanulási szokásokat és rutinokat alakítanak ki, a tanulók (és szüleik) pedig megértik, hogy nem az osztályzat a tudás egyetlen fokmérője.

De vajon mi a baj az osztályzással? Így nőttünk fel mindannyian, aztán mégis rendes ember lett belőlünk, nem igaz?

Nem csak mi nőttünk fel így; évszázadok óta bevett szokás a tanulók teljesítményének értékelésére. A 18. században Mária Terézia idején az iskolásokat háromszintű osztályozási skála szerint „jó”, „közepes” és „gyenge” kategóriába sorolták. A jezsuiták már 1599-ben lefektették az 1-től 6-ig terjedő osztályozási rendszert.

Az objektivitás látszatát keltő szubjektív osztályzat

Takács Viktória több problémát is lát ebben a hagyományban: „Először is az osztályzatok hamis biztonságérzetet keltenek a szülőkben és a tanárokban, miközben valójában nem mutatják pontosan a gyerek tanulási teljesítményét. Az egy kollektív illúzió, hogy egy osztályzat vagy jegy érdemi módon kifejezné a gyerek teljesítményét a követelményekhez képest. Szülőként az osztályzatok azért tűnhetnek viszonyítási pontnak, mert az osztályzatba beleképzeljük, hogy az megmutatja a gyerekük aktuális tudását valamilyen mércéhez képest (például: hatodikos matekkövetelmények). Csakhogy a gyakorlatban nem érvényesül ilyen mérce osztályzáskor.”

Hogy miért nem? Bármilyen témába vágó cikket olvas az ember a világ bármely pontjáról, az első és legfontosabb magyarázat az, hogy bár az érdemjegyek objektívnak tűnnek, valójában nem azok, és az osztályzatok megállapításának módja iskolánként nagyon eltérő. „Mindannyian tudjuk, hogy

egy négyes mást jelent egy elit iskolában és egy felzárkóztató iskolában. Arra is emlékszünk mindannyian az iskolás éveinkből, hogy két tanár másként értékel. Sőt, még arról is van kutatás, hogy például a tanárok hajlamosak lehetnek alacsonyabb jegyeket adni a túlsúlyos diákoknak azonos képességű, normál súlyú társaikhoz képest, ami a tanárok előítéleteire utal az adott diákokkal szemben​​”

– magyarázza Takács Viktória.

A tapasztalataik azt mutatják, hogy az osztályzáskor a tanárok inkább a gyerek önmagához viszonyított teljesítményét veszik alapul, és azt is, hogyan halad az osztályához képest, ellenben kevésbé viszonyítják a tantervi követelményekhez.

„Az osztályzat nem segít a fejlődésben”

– jelenti ki a szakember. Szerinte azért is hasznavehetetlen egy osztályzat, mert egy hármas év végi matekjegy semmit sem mond a gyerek aktuális képességeiről. („Azért lett hármas, mert nem megy neki az algebra, geometriából viszont zseniális? Vagy fordítva? Vagy minden kicsit megy is, meg nem is?”). És a semminél is kevesebbet mond arról, hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy jobb legyen. „Arra az árnyalt, többszempontú szöveges visszajelzés alkalmas, amit a NAT is elvár kisiskolás korban mindenképp, és később is jó eszköznek tartja.”

Az osztályzat és szöveges visszajelzés problematikája

Akkor miért ne kaphatnának a gyerekek többszempontú szöveges visszajelzést és osztályzatot is? A válasz Takács Viktória szerint egyszerű: „Az osztályzatok súlya annyira domináns, olyan előítéleteket ébresztenek bennünk a kvalitatív információk mellett megjelenő számok, hogy az kitakar minden mást.” A jelenség talán Dylan William, a fejlesztő visszajelzések egyik nemzetközi szakértőjének megfogalmazásában a leginkább érthető, aki szerint a legtöbb tanár meglepődik, amikor megtudja, hogy a pontszámoknak és szöveges visszajelzéseknek együtt ugyanaz a hatása, mint amikor a gyerekek csak pontszámokat kapnak.

És mit mutat a hazai tapasztalat? A szakértő szerint

amikor a gyerekek jegyeket és szöveges visszajelzéseket is kapnak a tanáraiktól, az első, amit megnéznek, a saját jegyük, a második, amit megnéznek, nem a saját szöveges visszajelzésük, hanem a padtársuk jegye.

„Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha pazarolni szeretnénk a tanárok gyerekeinkbe fektetett idejét, akkor annak az egyik legjobb módja, ha azt kérjük tőlük, hogy részletes, gyerekfókuszú szöveges visszajelzéseket és osztályzatokat is adjanak nekik. Okosabb lenne, ha csak jegyeket kérnénk – akkor megspórolnánk a hosszú munkaórák alatt fölöslegesen megírt szöveges visszajelzéseket” – mutat rá a faramuci helyzetre Takács Viktória.

Alternatívaként világszerte az önértékelést, a társak visszajelzését szokták említeni, utóbbinak ráadásul az is az előnye, hogy a tanulók a tanáron és a szülőkön kívül mástól, ráadásul oly fontos társaiktól is kapnak visszajelzést.

Az osztályozás alááshatja az énképet

Ez elmúlt ötven év sok kutatása bizonyította, hogy az osztályzatok nagyon alááshatják egy gyerek önmagáról kialakított képét. A gyerek azonosítja magát azzal a számmal, amit értékelésként kap, rögzült gondolkodásmódja (fixed mindset) alakul ki.

„Matekból négyes tanuló vagyok, a kémiához meg sötét vagyok, hiszen megbuktam.”

Az énkép pedig meghatározza azt is, hogy a gyerek keresi-e a tanulási lehetőségeket, vagy elkerüli a komfortzónáján kívüli helyzeteket. „Természetesen a pozitív énkép nem elég a kimagasló iskolai teljesítményhez. Ezt végül is könnyű belátni, ha belegondolunk, hogy egy jó vizsgaeredményhez sosem volt elég a saját zsenialitásunkba vetett hit. Ugyanakkor

a negatív énkép bizonyos életkorokban jobban bejósolja a későbbi iskolai kudarcokat, mint az intelligencia – ami viszont megdöbbentő. Azaz az alacsony énkép több hátrányt okoz a gyereknek, mint az, ha nem tanult eleget”

– álltja Takács Viktória.

A jó jegyeknek is lehet rossz hatása?

Carol Dweck amerikai pszichológus kutatásai szerint ha a gyerek erősen azonosítja magát az ötös osztályzatokkal, az valóban hozzájárulhat egy rögzült szemléletmód kialakulásához: ő mindig nagyon jó, és neki mindig nagyon jónak is kell lennie. „Azért, hogy mindig sikerüljön jónak is maradnia, hajlamos lehet elkerülni a kihívásokat, félni a kudarctól, hogy megőrizze »kitűnő diák« státuszát, ami rövid távon fenntarthatja a jó jegyeket, de hosszú távon akadályozhatja őt abban, hogy megtanulja, hogyan küzdjön meg a valódi kihívásokkal és hogyan birkózzon meg a nehézségekkel. Ez a mentalitás aztán korlátozhatja őt abban, hogy kifejlessze azokat a készségeket és képességeket, amelyek szükségesek a komplex problémák megoldásához” – összegez Takács Viktória.

Vajon elterjedhet az osztályzatmentesség minden iskolában? Ez nyilvánvalóan utópia, ráadásul még a módszer hívei között is van olyan, aki szerint a legnagyobb gond az, hogy a gyakorlatban sokszor rosszul csinálják. Ez persze nem jelenti azt, hogy a módszer maga ne lenne jó.

Az osztályzatok híveinek fő érve ugyanakkor az, hogy a teljesítmény számszerű értékelése az általános iskola utolsó osztályában már fontos, de legkésőbb a középiskolai évek végére már elengedhetetlen, mivel a jegyek az egyetemek és a munkaadók számára fontos információval bírnak. A kritikusok viszont azt mondják erre, hogy a vállalatok már olyan teljesítményprofilra ácsingóznak, amelyet az osztályzatok nem tükröznek.

Hasznosnak tartja az osztályzatokat, iskolában dolgozik és kifejtené nekünk a véleményét? Szívesen látjuk levelét a kellenekajegyek@telex.hu emailcímre.