Ebben az életmódban a szabadság a legjobb – önfenntartó tanyák Magyarországon

Kemencei László a lehető legfenntarthatóbb életet éli kis, kelet-magyarországi tanyáján. Úgy véli, hogy a földet voltaképp kislányától vette kölcsön, így muszáj mindent megtennie azért, hogy megőrizze a jövő számára. A 28 éves Kemencei és felesége, Cintia, valamint majdnem kétéves kislányuk, Boróka három éve költözött a Ladánybene vonzáskörzetében található tanyára. Lovakat, disznókat és csirkéket tartanak a négy és fél hektárnyi területen, amelyet részben a legeltetéshez bérelnek. A Reuters fotósorozata.

Nem használnak növény-és rovarirtó szereket, az állatokat szabadon tartják, és a lehető legkevesebbet ássák a földet, hogy megőrizzék a talaj szerkezetét és nedvességét. Megtermelik a saját zöldségeiket, a húst saját vágásból vagy cserével szerzik be, a maradékot pedig olyan családoknak adják tovább, akik hozzájuk hasonló életformát választottak. „Ebben az életvitelben a szabadság a legjobb – mondja Cintia –, hogy nem kötődünk semmihez és a magunk urai vagyunk. A tanyán minden napra jut feladat, mindegy, hogy nő vagy vagy férfi, mindent meg kell oldani. ”

Kemencei szerint annak ellenére, hogy a teljes önfenntartás irreális cél, minimális mértékben támaszkodnak külső forrásokra.

„Ezt a földet mi nem az apáinktól örököltük, hanem a gyermekeinktől vesszük kölcsön, ezért próbálunk fenntarthatóan élni és művelni a földet” – magyarázza konyhájukban ülve, ahol a sütőben épp egy nagy darab malacsült sistereg. Visszafordítani már nem lehet azt az irányt, ami felé a világ halad, mondja, de szinten tartani még igen. Azt szeretné, ha a gyerekének nemcsak kaktuszok nevelésére lenne majd lehetősége, hanem teremjen is a kertjében valami, és ez szerinte mindenki felelőssége.

Bár nincsenek statisztikáink róla, hányan élhetnek ehhez hasonló életet Magyarországon – sokan szándékosan tartják magukat távol a központi intézményektől – a szóbeszéd szerint egyre többen vannak.

Sokan egyszerűen csak a költségeiken szeretnének spórolni, míg mások menekülő utat keresnek a fogyasztói társadalomból, vagy csak egy környezetbarát életre vágynak.

Kemencei 1000 körülire tippeli azoknak a családoknak a számát, akik valamilyen módon igyekeznek fenntarthatóbb életformát választani. Van, aki egyedül, más nem hivatalos együttműködésekben vagy strukturált ökofalvak részeként igyekszik tudatosan élni.

A Reuters hat további családdal beszélt, akik szintén otthagyták a munkahelyüket és a hivatalos gazdaságot, és nagyrészt maguknak termelik meg az élelmet. Néhányuknak közülük saját víz- és energiaforrásuk is van.

Varga Ákos és a felesége, Gabi a késő ötvenes éveikben jártak, mikor négy évvel ezelőtt eladták informatikai és napelemes üzletüket, hogy egy szabadabb életet élhessenek a nyugat-magyarországi Nagyberényben.

Varga hisz benne, hogy egyre népszerűbbek lesznek azok az önfenntartó közösségek, amelyek kölcsönös bizalomra építkeznek. „Azt hittük, elértünk mindent az életben, amit akartunk, aztán feltettük magunknak a kérdést, hogy ez-e a valódi boldogság. Nem tudtunk igent válaszolni rá” – mondja Varga. „Közelebb akartunk kerülni a természethez” – folytatja.

Kemencei László számára is nagyon fontosak a bizalmi kapcsolatok. Egy barátjától cserével szerzett egy kis csüngőhasú malacot, amit aztán az orrától a farkáig elfogyasztottak. Egy másik, méhész barátjától egy kakast kapott más élelmiszerért cserébe.

„Néha azért vágunk le pár csirkét, hogy olyasmire cseréljük, amire szükségünk van, de csak olyan helyekkel működünk együtt, akikről tudjuk, hogy a miénkhez hasonló szemléletben gazdálkodnak. A csirkéket aztán igyekszünk értékegyeztetéssel cserélni mézre, sajtra. Ez csak úgy működik, ha nem termel mindenki mindent, de amit termel, azt jól tegye” – magyarázza.

„Nem akarjuk megváltoztatni a világot, nem akarunk szuperhőst játszani, abból sok van már, egyszerűen csak meg akarjuk termelni azt, amire szükségünk van.”

Nem élnek teljesen offline életet, használnak internetet, áramot és gázt is a fűtéshez. A vizet viszont kútból nyerik, és a jövőben szeretnének napelemeket és szélturbinákat is, ha meg tudják majd engedni maguknak.

Ha nem áll elő semmilyen vészhelyzet, 250 000 forintból élnek meg egy hónapban. Tejet, cukrot és más alapélelmiszert vesznek csak, amiket nem tudnak maguk megtermelni.

A növények számára egy olyan fóliasátrat tartanak fenn, ami egy polietilén fedéllel letakart, földbe ásott gödör. A neve „walipini”, ami „meleg helyet” jelent Bolíviában, ahonnan a módszer származik.

„Muszáj kicsit lejjebb vennünk az igényeinkből, mivel egy olyan világban élünk, ahol egy vágtató lovon ülünk, és ha a ló meghal, egyszerűen átülünk egy másikra. Ijesztő, de a saját határain belül mindenkinek a legtöbbet kell megtennie, amire képes” – magyarázza Kemencei.