Magyar sikermódszer teszi élhetőbbé a demens emberek életét

Kilenc ember ül egy asztalnál, többségük nyugdíjaskorú. Beszélgetnek. Közeledik május elseje, így ez a fő témájuk, korukból adódóan sokszor a múltba révednek. Van, aki megáll és egy szó után kutat, ha sokáig nem jut eszébe, a többiek kisegítik. Egyik téma követi a másikat, és ha nem tudnám, hogy ez egy tudatosan felépített foglalkozás része, azt gondolnám, egy nyugdíjasklub derűs teadélutánjába csöppentem.

Persze ha ráközelítünk a részletekre, kiderül, hogy a legtöbb dolog itt nem az, aminek látszik: már önmagában az árulkodó lehet, hogy a jelenlévők többsége hálóruhában és köntösben van. A ház, a szoba és a körülöttünk lévő tárgyak olyanok, mintha egy időkapszulában ülnénk, amit a Kádár-korszak eredeti tárgykultúrájával pakoltak tele. Ha pedig kilépünk a ház ajtaján, egy falusi környezet fogad, mintha legalább 70-80 évet repültünk volna vissza az időben.

Egy úgynevezett Demencia Program nevű emlékezésterápiás múzeumi foglalkozáson járunk a szentendrei Skanzenben. Az ásványrárói lakóházába érkezett vendégek enyhe vagy középsúlyos demenciával élnek,

a foglalkozás célja pedig az, hogy a memóriájuk több érzékszerven át ható stimulálásával kapcsolatot tudjanak teremteni az emlékeikkel és a múltjukkal.

Európában 2050-re várhatóan száz emberből harminc idős, 65 év feletti lesz, közülük pedig három demens is, így a népesség elöregedése lesz a következő évek egyik legnagyobb próbatétele. Szakértői becslések szerint ma Magyarországon a demencia 250 ezer embert érint, ám, ha a róluk gondoskodó hozzátartozókat is hozzászámoljuk, akkor a szám eléri az egymilliót. Nem mindegy, hogy az érintett emberek milyen életminőségben töltik a rövid távú memóriájukat szinte teljesen felőrlő éveiket. Az mindenesetre biztató, hogy marad egy terület, ahol még a kezükben érezhetik az irányítást, ahol magabiztosak lehetnek és ahol visszatalálhatnak régi önmagukhoz; ez legtöbbször a hosszú távú memóriájukhoz köthető.

Erre alapozva indult el tíz évvel ezelőtt a skanzenben egy Erasmus-program, amely időközben már saját lábra állt.

A Skanzen az első olyan magyar múzeum, amely kifejezetten demenciával élő időskorúak számára fejlesztett ki speciális foglalkozást.

Ottjártunk után két nappal, éppen május elsején lettek harmadik helyezettek Bécsben, a SozialMarie nevű, kelet-közép-európai szociális innovációkat értékelő díjátadón. A program kialakításakor angliai, norvég, dán és svéd múzeumi mintákat vettek alapul, és bár idősekkel korábban is foglalkoztak a Skanzenben, demenciával élőkkel nem. A program fejlesztésében orvosi egyetemek is részt vettek, majd monitorozták a hatást. „A neurológusok és a pszichiáterek arra jutottak, hogy a program, főleg, ha többször részt vesz rajta valaki, képes lassítani a demencia lefolyását.

Jelentősen és mérhetően tudja javítani a demenciával élők életminőségét.

Ha otthonra vagy idősek otthonába át tudnak emelni innen részleteket, az nagyon hasznos” – magyarázza Bokonics-Kramlik Márta, a Skanzen múzeumpedagógus munkatársa, a program egyik kidolgozója. Egy-egy kolléganőjével, ma éppen Tódor Enikővel vezetik a foglalkozást a parasztházban; a tematika mindig az adott időszakhoz kapcsolódik, most két nappal járunk május elseje előtt, ezért a fő nyomvonal a majális.

Valakinél a szódásszifon, másnál a Sokol rádió töri át az emlékek falát

„Nekünk volt ilyen” – szólal meg egy felderült hang. „Nekünk is!” „Nekünk is!” – csatlakoznak hozzá többen. Egy lila szódásszifon kapcsán kezdődik a beszélgetés; a Singer varrógéptől az említett szódásszifonon át a porcelánőzig semmi sincs véletlenül a szobában. És bár nagy teret kap a spontaneitás, a foglalkozás sarokkövei előzetesen le vannak rakva: az elején például szörppel koccintanak, ami a kedves gesztuson túl azért is a program része, mert a folyadékpótlás fontos az agynak, a demenciával élő emberek pedig sokszor elfelejtenek inni. Ugyanígy fontos, hogy a tevékenységekbe bevonják a látogatókat és azok valamennyi érzékszervét, a foglalkozás legtöbb eleme ugyanis élettani, egészségi szempontból is indokolt. És még egy, mindennél fontosabb dolog:

„Ebben a közegben a legtöbb dolog ismerős, és ez nagy magabiztosságot szokott adni a demenciával élő embereknek”

– magyarázza Bokonics-Kramlik Márta.

„Valami beugrott, rémlik” – kiált fel egy nő, akinek a szoba egyik szekrényéről került elő egy emléke. Márta végigkérdezi a látogatókat, ki hol töltötte a fiatal éveit; Szentendre mellett szóba kerül Monor, Oroszlány, Zugló és egy alföldi kis falu is; van, aki a nádtetős házra, más a lakótelepi lakásra emlékszik. 2024 tavaszán mindnyájan a pomázi Boldog Gellért Pszichiátriai Szakkórház kliensei. Kisbusszal érkeztek Kun-Fügedi Krisztina mentálhigiénés szakember kíséretében, a két múzeumpedagógus mellett ő a harmadik kakukktojás az asztalnál.

Megszagolják az asztal közepén álló labdarózsát, szóba kerül a Rózsa, rózsa, labdarózsa levele című népdal, amelynek a szövege ki van nyomtatva. Körbeadják a lapokat, eléneklik, majd az illat és a dal nyomán eljutnak a május elsejei emlékeikhez; a Skanzen két munkatársa finoman tereli a beszélgetést, óvatosan moderál, igyekszik bevonni a szótlanokat is és minden felbukkanó témára hagy időt. Ráérősen csordogál a délelőtt.

Az emlékekből előtör a majálisok virsli-sör párosa, céllövöldék, körhinta, akadályverseny, kakasos nyalóka, törökméz, vattacukor és lufi. Ahogy záporoznak az emlékek a közösbe, úgy oldódik a hangulat; a résztvevők egyre gyakrabban nevetnek. Van, aki tökéletesen fel tudja idézi ifjúsága majálisait, van, aki keresi a szavakat, van, aki elakad közben. Fotók járnak körbe, „boldog, vidám gyerekkorunk” – jegyzi meg az egyiket nézve egy kedves tekintetű, alighanem rangidős nő; majd egy fiatalabb társa felkiált: „Mi a Kígyó őrs voltunk, és volt saját csatakiáltásunk is!” Eléneklik együtt a Mint a mókus fenn a fán-t, az úttörőélet toplistavezetőjét;

az „évek szállanak a nyári fák alatt” szövegrészlet ebben a szobában különös színezetet kap.

Innen már csak egy lépés a Bambi, körbeadnak egy eredeti, bontatlan üveget, majd előkerül egy Sokol rádió is – egy nő, aki csak keveset, lassan és töredezetten beszél, ekkor megnyílik és elmeséli a rádiózással kapcsolatos emlékeit.

A csapat átballag a konyhába, ahol a május elsejei majálisok egyik legkedveltebb ajándékába, a similabda elkészítésébe burkolva jelenik meg a finommotorika-stimulálás; van, aki elsőre úgy gondolja, hogy csak nézné, mert már nem bízik meg a kezeiben, a többiek bátorítják, a múzeumpedagógusok segítenek, és nagyjából 12 perc múlva már mindenki a saját similabdáját lóbálja. Ugyancsak a finommotorikáé – és a május elsejei majálisoké – a főszerep, amikor az egyetlen férfi résztvevő felvág egy kenyeret, más zsírt ken rá, megint más a Skanzen kertjében nőtt újhagymát aprítja. Mindenki annyit repetázik, amennyit akar. Közeledünk a másfél órás program végéhez.

Kisétál a csapat, ketten azonnal rágyújtanak, a Skanzen munkatársai ezt a pillanatot is felhasználják, régi cigisdobozokat mutatnak a vendégeiknek, köztük egy Munkást, ami ismét emlékeket hív elő. Majd a kisbusz felé indulunk.

„Köszönjük szépen, ez nagyon jólesett!” – mondja a legélénkebb nő, és ezzel többen egyetértenek. Most először lépek ki a megfigyelői szerepemből és megkérdezem, hogy mit csináltak volna ebben az időszakban: „Amúgy csak ülünk és nézünk ki a fejünkből” – válaszolja egyikük.

Beszállnak a kisbuszba, már csak a kísérőjük, Kun-Fügedi Krisztina marad: „Klienseinknek ismétlődő napirendje van és mindent készen kapnak, itt viszont rövid idő alatt rengeteg dolgot csinálnak önállóan. Az itt készült tárgyakat sokszor kiteszik az asztalukra, megmutatják a többieknek. Ez a csoport most egy időre nagyon együtt lesz. Általában egy-két napig emlékeznek az itt történtekre, aztán ha újra meglátják a Mártit, akkor ő eszükbe jut.

Ami megmarad, az az érzelmi memóriában az öröm.”