„Elfelejtjük, hogy az este nem arra való, hogy otthon folytassuk a munkát” – az Anonim Munkaholisták csoportjában jártunk

Este hat óra van, szólnak a harangok egy budai templomból, miközben egy csapat ember baktat a Máltai Fogadó macskaköves útján az épület egyik terme felé. A szobában kellemes meleg van, az asztalon egy kis nassolnivaló fogadja az érkezőket, akik cseppet sem tűnnek idegesnek attól, hogy egy kívülálló személy, egy újságíró is csatlakozik a mai alkalomhoz. A gyűlés igen szűk körű, velem együtt hatan ülünk össze péntek este. Van, aki a munka után egyből a fogadóba jött, míg más a gyereke mellől állt fel, hogy ott lehessen a gyűlésen. A csoporttagok után én is elfoglalom a helyem egy kissé kopottas karosszékben.

A munkafüggőséggel már mi is több cikkben foglalkoztunk. A függőség Magyarországon a munkavállalók 7-8 százalékát érintheti, a problémáról mégis kevés szó esik. Talán azért is, mert a kapitalista társadalmak azt jutalmazzák, ha valaki a karrierjének szenteli az egész életét. Naphosszat túlórázik, önként megy a feladatok után, az ágyba és a nyaralásra is magával viszi a céges laptopját. „Nem ismerjük fel, és nem is vagyunk hajlandók róla beszélni. Nagyon nehéz belőni azt a határt, ahonnan már munkafüggőségről beszélünk.

A csoportba járó tagok is többdiplomás emberek, mégis nehezen találják a mértéket. Nem tudják, mikor kell leállni”

– mondja Garai István mentálhigiénés szakember, munkafüggő, azaz munkesz, és az Anonim Munkaholisták (Workaholics Anonymus, WA) önsegítő csoportjának egyik szervezője. Szerinte a túlzásba vitt munka mindig is jellemző volt itthon és külföldön egyaránt, csak a probléma nem volt annyira ismert, mint napjainkban.

Nincs csoportvezető, itt függők vannak

A politikától és vallástól is független magyarországi WA tíz évvel ezelőtt alakult meg amerikai mintára, ahol már az 1980-as évek óta léteztek munkafüggőknek szóló foglalkozások. A magyar Anonim Munkaholisták személyes és online gyűléseket is szervez heti rendszerességgel, így olyan, külföldön – például Angliában és Bécsben – élő magyarok is csatlakozhatnak a csoporthoz, akik úgy érzik, gondjuk van a munkához való viszonyukkal. A gyűléseknek nincs kinevezett vezetőjük.

Én két WA-gyűlésen, egy online és egy személyes alkalmon vettem részt, amik során a „tizenkettőzés” szinte minden tag szájából elhangzott. A csoportokon belül többen is jártak már társ-, drog- és alkoholfüggőséggel küzdők csoportjában is, amik általában a hazánkban 1990-ben megjelent Minnesota-modell elvei szerint működnek.

A terápiás módszer részeként a tagok végigveszik a felépüléshez vezető 12 lépést. „A lépések sok önismereti munkát igényelnek, idő és türelem kell hozzájuk, és egy jó szponzor, aki ugyanolyan függő, mint te, csak ő már előrébb tart a programban. Sokan túl töménynek találják a lépéseket, és egy ponton elakadhatnak, hisz a csoportok, intézmények csak a negyedik pontig viszik a programokat. Utána kikerülsz, és azt mondják, oldd meg a szponzoroddal, és olvasd a következő lépéseket a könyvekből. Csakhogy az élet nagyon más, mint a könyvek” – teszi hozzá Garai István.

Természetesen nem mondtam nemet

A WA-üléseken minden alkalmat felolvasással kezdenek a WA-irodalomból, ami segíti a résztvevőknek a ráhangolódást az adott alkalomra. A Máltai Fogadóban, ahol hatan ültünk csendben az asztal körül, az egyik tag egy olyan részletet olvasott fel, ami annak a beismeréséről szólt, hogy mindannyian tehetetlenek a munkafüggőséggel szemben. Ezután következett a közös ventilálás, ami során mindenki elmesélhette, mi is történt vele az elmúlt egy hétben. A csoport szabályainak értelmében a beszélgetés során nem lehet egymást kritizálni, sem tanácsokat osztogatni, vagy pletykálni.

„Természetesen nem mondtam nemet – kezdi a kört az egyik velem szemben ülő, akinek egy nagy felelősséggel és sok munkával járó feladatot sóztak a nyakába. – Pénteken 4-kor már senki nem volt az irodában, csak én maradtam bent még dolgozni. Folyamatosan pörgetem magamban a to do listákat, amiről mindig lemarad, hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy nekem jó legyen” – teszi hozzá.

A nemet mondás, és az ezzel járó bűntudat csak egy a sok akadály közül, amikkel a munkaholistáknak nap mint nap meg kell küzdeniük.

Egy másik probléma a gyilkos perfekcionizmus.

„Nem lehet annak örülni, ami kész van, hanem arra kell koncentrálni, ami hiányzik. Hogyan lehetne még jobb, amit csinálok, hogyan tudnék rajta változtatni” – meséli egy másik tag, aki sokat aggódik azon is, milyen viselkedést tanulhat el tőle a gyereke.

Szintén közös pont az állandó gyomorgörcs a munka miatt, ami még egy betegség miatt sem maradhat félbe. „A táppénzem alatt is dolgoztam, mert mindig van valami, ami miatt úgy érzem, hajtanom kell. Vagy egy leadási határidő, vagy azért mert év eleje van, vagy mert hó vége” – meséli a mellettem ülő, aki nemrég váltott munkahelyet, ami munkaholisták körében nem ritka. Ugyanis sokan azután, hogy szembesülnek a függőségükkel, nem a szakmájukban helyezkednek el, mert egy ismert környezetben, munkakörben könnyen beindulhatnak azok a reflexek, amik ismét beránthatják őket a munkafüggőség örvényébe.

„25 évig éltem úgy, hogy 10-11 órákat dolgoztam egy nap. Csak későn ismertem fel, hogy hajlamos vagyok az önkizsigerelésre.

Örökké elégedetlen voltam azzal, amit csinálok, mert úgy gondoltam, sosem vagyok készen. És ha stresszelek, akkor eszem, mert rám tör a pánik, ha kapok egy olyan feladatot, amit nem tudom, hogy kell megcsinálni” – teszi hozzá.

A tünet megszűnik, de a betegség ott marad

„Amikor függőségről beszélünk, nincs olyan, hogy ki hova tartozik. Ki a főnök, ki a köztársasági elnök. Itt függők vannak” – fejti ki Garai István, aki több mint tíz éve kezdett el tudatosan foglalkozni először az alkoholhoz, majd a munkához fűződő viszonyával. Volt többek között gazdasági igazgató különböző cégeknél, dolgozott gépészként, sőt saját vállalkozása is volt. A rengeteg munkát – az is előfordult, hogy havi 260 órát is dolgozott – sokszor az ital tette könnyebbé.

„Abban, hogy tudjak akár napi 24 órát dolgozni, nekem az alkohol segített.”

Azonban minél több lett a munka és a felelősség a vállán, az ital is egyre több lett. Egy ponton már annyira sok, hogy az a teljesítményén is meglátszott, és a kapcsolatait is rombolta. „Nem vettem részt a családunk életében, a gyerekeim nevelésében, inkább dolgoztam és ittam. Majd kaptam egy ultimátumot a páromtól, aki azt mondta: vagy abbahagyom az ivást, vagy eltűnök otthonról. 2006-ban tettem le az italt, és elkezdtem ki-be járkálni az anonim alkoholistákhoz. Hol ittam, hol nem.”

Miután kirúgták otthonról, elkezdett egy több hónapos terápiát, ami abban segített neki, hogy kialakuljon a betegségtudata. „Nem egy utolsó, szemét, gazember vagyok, hanem függő, ami ebben az esetben az alkoholizmus, ami egy betegség. Ez elindított bennem egy gondolatot, és elkezdtem megoldásokat keresni arra, hogyan tudnék boldog és józan életet élni. Rájöttem arra, hogy a függőség az egy következmény. A függőségek olyanok, mint a fájdalomcsillapító. A tünetet megszüntethetem vele, de a betegség ott marad. Rájöttem, hogy kell egy kapaszkodó, egy külső erőforrás. Ezt hívják úgy, hogy felsőbb erős kapcsolat. Három évembe telt, mire ezt megtaláltam.”

Észre sem veszed, hogy napi húsz kávét iszol meg tíz energiaitallal

Garai István szerint a munkafüggőség egy magatartásbeli függőség, aminek sokszor a tüneteit orvosolják, nem pedig a kiváltó okokat próbálják felkutatni. Ez a legnagyobb probléma, akár a bulimiával vagy az internetfüggőséggel kapcsolatban, amit gyógyszerekkel nem lehet mindig orvosolni, teszi hozzá. De honnan tudhatjuk, hogy már nem egészséges az, amennyit dolgozzunk?

„Ha elfelejtjük, hogy kell feltöltődni. Elfelejtjük, hogy az este nem arra való, hogy hazavigyük a munkát és otthon folytassuk, hanem arra, hogy pihenjünk. Ha hétvégén is dolgozunk, vagy elmegyünk nyaralni, és a telefonunkon figyeljük, hol tartanak a kollégák a melóval. Az is egy jele lehet a munkafüggőségnek, hogy nem tudunk intim kapcsolatokat kialakítani, mert már nem tudjuk, hogy kell. De lehet, hogy saját magunkhoz sem kapcsolódunk, mert a munkánk fontosabb, mint önmagunk.

Abból is észre lehet venni, hogy valami nincs rendben, ha napi sok csésze kávét iszunk meg rengeteg energiaitallal, majd az egészet lekísérjük még több fekete teával.”

Szerinte leginkább a kiégésben lehet érzékelni a munkafüggőséget. És mindez nemcsak mentálisan lehet nagyon megterhelő, de a túlhajszoltságnak súlyos fizikai tünetei is lehetnek, mint a felborult bioritmus, a kialvatlanság, a konstans szorongás.

A férjem azt mondta, többet így nem randizik velem

Gyomlai Gábor klinikai szakpszichológus azt mondja, a munkafüggőség lehet menekülés is, hiszen addig sem kell mással foglalkozni. Olyannal is találkozott már, aki szívesen beszélt a munkájáról, mert azon a területen minden rendben volt. Jó szakemberként dolgozott, az élete többi része viszont káosz volt. Nehezen élte meg és kezelte az érzelmeit, ezért csak a munkájára koncentrált, amiben sikereket élt meg.

A munkafüggőséggel járó kényszeres teljesítés begyűrűzhet az élet minden területére. „Túlzásba lehet vinni a rejtvényfejtést és az olvasást is. Nagyon nehéz megelégedni és csakúgy élvezni bármit– meséli egy nyugdíjas résztvevő. – Az adrenalin miatt egy idő után szinte elképzelhetetlenné válik, hogy úgy is tud funkcionálni az ember, ha nem pörgeti túl a mindennapokat. Az adrenalin rush hullámokban tör rád, de idővel eljön a felismerés, hogyenélkül is tudok élni, és nem fog összedőlni a világ.”

Mások a családjuktól, barátaiktól kapnak olyan kritikát vagy megjegyzést, amit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. „A férjem azt mondta, többet így nem randizik velem” – emlékezik vissza a Máltai Fogadóban ülő munkesz, aki nehezen adja át a kontrollt, mert nem bízik abban, hogy más is olyan jól el tudja végezni a feladatot, mint ő.

Gyomlai Gábor azt mondja, a munkaholisták általában akkor fordulnak hozzá segítségért, amikor az illetőnek már a családja, barátai is szóvá tették, hogy túlzásba viszi a munkát, ami miatt kimarad egy csomó mindenből. De az is lehet, hogy az orvosa figyelmezteti arra, hogy a munkafüggősége miatt az egészsége nincs rendben. Míg van, amikor egészen más jelek utalnak arra, hogy egy páciens számára a munkája mindenekfelett áll. „Például több egymást követő héten kéri, hogy tegyük át az alkalmat, mert túlóráznia kell” – teszi hozzá Gyomlai Gábor.

Egy polipnak képzeltem magam

Pihenés nélkül gyűrte a mindennapokat az online meeting egy másik résztvevője is. „Már az álmaimban is főztem, esküvőket szerveztem. Tetszett nekem ez a világ, mert fontosnak éreztem magam, tetszett, hogy az emberek felnéznek rám. Emellett egy saját vállalkozást is akartam nyitni, ezért 3-4 órákat aludtam. Mértéktelenül túltoltam, mert akkor éreztem jól magam. Hajtott az egóm.

Egy polipnak képzeltem magam, aki egyszerre négy öt dolgot csinál. Most is két állásban dolgozom egyébként. Abban sokat segít ez a csoport, hogy észrevegyem, mit is művelek.”

A túlórázás és a tornyosuló feladatok miatt a fókusz annyira leszűkül, hogy a munkafüggők teljesen megfeledkezhetnek arról, mi is zajlik körülöttük.

Gyakran az is előfordul, hogy önként mennek a teendők után, mert ha nincs munka, akkor nem érzik magukat teljes embernek. „Hét évig dolgoztam egészségügyben, sokat 24 óráztam. Csak ne kelljen otthon lennem, mert nem tudtam semmit kezdeni magammal. Most új helyen dolgozom, de tudom, hogy nem szabad élvezni, mert akkor az lesz, hogy ismét rápörgök, és csak a munkám által érzem hasznosnak magam. Ezek a mozik mennek a fejemben.”

De hogy lehet kitörni a munkafüggőség ördögi köréből?

„Tudom, hogy könnyebb lenne elkummantani, és nem kiállni magamért a munkahelyen, de már egyre gyakrabban meghúzom a határaimat. Időben végzek, és inkább elviselem azt a frusztrációt, átélem a kontrollvesztés és tökéletlenség érzését, amikor nem fejezem be a nem halaszthatatlan feladataimat, mint azt, hogy mindig fáradt vagyok, és egyre jobban utálom azt a munkát, amit szeretek” – zárja az online találkozót az egyik résztvevő, aki közel fél éve látogatja rendszeresen az Anonim Munkaholisták csoportját.

Gyomlai Gábor szerint amellett, hogy a különböző terápiák és önsegítő csoportok jelenthetnek megoldást, fontos tudatosan szétválasztani a munkát és a magánéletet is. „Minél kevésbé keveredjen a munka és a privát élet, amit megnehezítenek az olyan munkahelyek, amelyek elvárják, hogy nézegesd az emaileket, legyél elérhető, akár a munkaidő letelte után, vagy a szabadságod alatt is” – részletezi a szakértő, aki szerint fontos komolyan venni a barátok, rokonok visszajelzéseit, ahogy az öngondoskodás jelentőségét is.

És nem utolsósorban, a munka mellett olyan tevékenységekre is kell időt szánni, amik örömet szereznek nekünk. „Nem kell költséges hobbikra gondolni, ez lehet egy séta az erdőben, egy kocogás a parkban, találkozni másokkal. Mindeközben meg kell próbálni fejben is jelen lenni. Nem azon agyalni, hogy az irodában ki fogja elvégezni a következő feladatot, vagy hol hagytuk a laptopot.”

A munkaholizmusban tehát az egyén mellett felelősségük van a cég- és intézményvezetőknek, egyszóval a munkáltatóknak is.

A klinikai szakpszichológus szerint a problémához hozzájárul az is, hogy a társadalom nagyra értékeli azokat az embereket, akik halálra dolgozzák magukat. „Pedig ez nem egy jó irány, és nem lenne szabad kihasználni az emberek hajlandóságát arra, hogy többet dolgozzanak – pláne nem egy bizonytalan gazdasági közegben, ahol az egzisztenciális szorongás állandó. És már csak azért sem, mert a munkafüggők hamarabb kiégnek, illetve egészségi problémák miatt nagyobb eséllyel munkaképtelenné válhatnak.”

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.