Láttam. Kemény volt. Sírtam. Köszönöm.

Észt nők ülnek a füstszaunában és arról beszélnek, milyen nehéz volt az életük – a szovjetek alatt, az elvárások miatt, meg úgy általában. Nem szexik, nem erotikusak, pedig meztelenek. Valójában nincs is jelentősége a külsejüknek, mert sokszor nem is látjuk őket, csak a történeteiket halljuk.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Smoke Sauna Sisterhood lehetett volna egy olyan film is, amit az észteken kívül senki más nem ért, és túl sok mindenkit nem is érdekel. Anna Hints dokumentumfilmje azonban tarolt az összes fontosabb fesztiválon (többek közt a Sundance-en, az Európai Filmdíjon és a Tallinni filmfesztiválon díjazták), és világszerte imádja a közönség is, nemtől és nemzetiségtől függetlenül. Sőt, a filmnek köszönhetően egyre több füstszaunakör alakul Észtország-szerte. Pedig a füstszauna nem egy laza wellnessmóka, legalábbis egy forgatáson: Hints több interjúban elmondta, hogy ő és a csapata rendkívül nehéz körülmények között dolgozott, füstmérgezést is kaptak a forgatás során, és a felszereléseknek sem tett jót a hőség és a páratartalom.

A filmet elsősorban nem a füstszauna miatt kapták fel, hanem azért, mert a nők szabadon beszélnek benne abortuszról, a testükhöz való viszonyukról, a nemi erőszakról. Ezek a témák kétségkívül nagyon fontosak, és nem lehet eleget beszélni róluk, de nincs köztük olyan, amit a női magazinok ne tárgyalnának részletesen, sőt néhányat közülük már az influenszerek is hesteggé silányítottak. Itt azonban egészen más hangvételű a beszélgetés, mint amit megszokhattunk, egyetlen előre megírt mondat sincs a filmben.

Anna Hintset arról kérdeztük, szerinte hogyan érdemes ábrázolni a meztelenséget, lesz-e Smoke Sauna Brotherhood, és mi magyarázhatja a film nemzetközi sikerét.

Világszerte magukra ismernek az emberek a filmjében, és mindenhol, nemtől és kortól függetlenül megértik a történetet. Gondolta volna, hogy ez a nagyon is észt sztori univerzális tapasztalatokról mesél?

Bizonyos értelemben nagyon helyi a film, én is gondolkodtam már azon, hogy miért rezonált annyi mindenkivel. A sikere azt mutatja nekem, hogy mélységesen szükségünk van az olyan biztonságos helyekre, ahol valóban látnak és meghallgatnak minket.

A film promóciója során számos olyan emberrel találkoztam, aki többször, akár hatszor is megnézte a filmet. Megkérdeztem tőlük, hogy rendben, kétszer meg lehet nézni valamit a moziban, de hatszor? Egy éven belül mi hozta vissza őket ennyiszer? És azt mondták, hogy nem egyszerűen csak a filmet akarják megnézni, tulajdonképpen nem is a moziba, hanem a füstszaunába tértek vissza. Egy helyre, ahol önmagukat gyógyíthatják, és a nagy egész részének érezhetik magukat.

Én a füstszauna kultúrájából érkezem, egész életemben megtapasztaltam, hogy milyen látva és hallva lenni. Aztán rájöttem, hogy ez nem mindenkire igaz, azt hiszem, ez az, ami nagyon-nagyon hiányzik az életünkből, és ezek azok a terek, ahol ezt megtehetjük. Úgy érzem, a safe space-eknek nem arról kell szólniuk, hogy egy istenhez imádkozunk vagy egy pártra szavazunk, nem kell egyformának lennünk. Hanem arról, hogy tiszteljük és meghallgatjuk a másik történetét, ez pedig önmagában gyógyító tud lenni. Ha meg tudnánk teremteni ezeket a biztonságos helyeket, egészségesebb lenne a társadalmunk.

Szinte kizárólag ruha nélkül látjuk a film szereplőit, ami önmagában nem is lenne szokatlan, de önnél újszerű a női test ábrázolása. Hogyan akarta a meztelen nőket láttatni?

Az embereket megdöbbenti a nem átszexualizált meztelenség látványa. Többen is mesélték, hogy a filmet nézve ébredtek rá arra, hogy van rajtuk egy szemüveg, amin keresztül szemlélik a világot, és ez a tekintet rettentően férfias. Ám a filmet nézve ez a tekintet eltűnik. Egészen elképesztő tapasztalat, hogy enélkül a szemüveg nélkül is lehet nézni a világot.

Huszonöt különböző nő szerepel a filmben. Nem mindegyikük szólal meg, néhányan csak tanúként vannak jelen. Mind tudják, milyen női testbe születni. Mert amikor valaki női testbe születik – és ez akkor is igaz, ha később férfiként definiálja magát –, sosem tiszta lappal jön a világra. A testünk átpolitizált, szabványosított, intézményesített.

Gyerekkoromban sokféle meztelen testet láttam a füstszaunában: a gyerekek mellett ott voltak a százéves rokonok, a változó korba lépő nők az éppen serdülő lányok mellett ültek, mind egységben. Ez az élmény meghatározza, hogy milyen kapcsolatod lesz a meztelenséggel, megbékélsz a testeddel. És még akkor is, ha valamit meg akarsz változtatni magadon, békében tudod ezt megtenni, és nem azért, mert valamiféle szabványnak vagy elvárásnak kell megfelelned.

A füstszauna az UNESCO világörökség része, főként Észtország déli részén elterjedt, ahonnan ön is származik. Mikor tapasztalta meg először az erejét?

Tizenegy éves voltam, a nagyapám meghalt, a temetés előtt kimentünk a füstszaunába a nagymamámmal és a nénikéimmel. Csak később jöttem rá, hogy ez volt az igazi beavatásom a nőiességbe, mert

a füstszaunában akkor jársz először, amikor még az anyaméhben vagy.

Szóval tizenegy éves vagyok, ott ülünk a füstszaunában, a nagymamám pedig elkezd mesélni arról, hogy a nagyapám többször is megcsalta, egy ideig pedig egy másik nővel élt együtt. Elmondta, milyen nehéz volt neki is, a gyerekeknek is ez az egész őrület egyedüli szülőként, főként a szovjet időszakban. Szabadon engedte a benne tomboló érzelmeket – volt benne düh, volt benne fájdalom, volt benne szégyen. Mi pedig tanúi voltunk mindennek. Miután kimentünk a szaunából és felöltöztünk, a nagymamám békét kötött a nagyapámmal, másnap pedig békében tudtuk eltemetni. Akkor jöttem rá, miről is szól a füstszauna, és ez az élmény velem maradt egész életem során.

Régen a füstszaunában szültek a nők és itt mosták meg a halottakat, ez a hagyomány Észtország egyes részein még mindig él. A szovjet időkben a szülést intézményesítették, a helyszín áttevődött a kórházba, még a szülő nő testhelyzetét is szabályozták. Azóta persze a kórházban szülés is már más, de sokan visszatértek a füstszaunákba is. A Mooska farmra pedig gyakran még turisták is ellátogatnak, hogy kipróbálják a füstszaunát. Vannak olyan helyek és csoportok, ahol a hagyományok spirituális része is tovább él. Én a saját közösségemmel minden hónapban egyszer-kétszer megyek, vagy ha valakinek nagy szüksége van rá, de több smoke sauna sisterhood van Észtország-szerte, és a film hatására újabbak is létrejöttek.

Sosem hagyott fel a szokással?

Amikor tinédzser voltam, volt egy olyan időszakom – és ez sok észtre jellemző –, hogy egyszerűen muszáj innen elmennem, az Egyesült Államokba vagy máshova. Ezt az érzést, ezt a csak el innen gondolatot a producerem és én

kelet-európai kisebbségi komplexusnak hívjuk, hogy azt hisszük, hogy máshol mindig jobb.

Amikor Amerikában utaztam, részt vettem az őslakosok ceremóniáján. Ott ültem az izzasztókunyhóban, ők énekeltek az ő dalaikat, én énekeltem az észt dalaimat. Vicces, gondoltam közben, hogy eljöttem a világ másik felére, hogy megtapasztaljak valami különleges és egzotikus dolgot, miközben ez tulajdonképpen ugyanolyan, mint a füstszauna. Van nekem is otthon – és most már nem tudom elképzelni az életemet nélküle.

Hipnotikus – ez az egyik leggyakoribb jelző a filmjével kapcsolatosan. A rítusokkal, a természeti képekkel és az állandó füsttel valóban nagyon mágikus hangulatot teremt. Gondolja, hogy több ilyen térre lenne szükségük a nőknek?

Csak a nőknek? Vagy minden emberi lénynek? Szerintem nemtől függetlenül nagyon fontos mindannyiunknak, hogy legyen egy hely, ahol a tested kezd el beszélni, ahol van valami transzcendensség. Ebben az értelemben az, amit varázslatnak vagy mágikusnak nevezünk, az emberi tapasztalat része. A varázslat gyökerei a valóságban vannak. Amikor mélyen kapcsolódunk a valósághoz, elkezdjük észrevenni a varázslatot benne.

Emlékszem, nagyanyám mindig azt mondta, hogy ha traumáink vannak, akkor az olyan, mint a megfagyott víz, és néha olyan mélyen vagyunk, hogy csak a jégtakarót látjuk, de ne feledjük el, hogy a víznek van ereje újra folyni. Csak biztonságra van szükségünk, hogy felolvasszuk ezeket a traumákat. Nekem nagyon sok reményt ad, hogy van erőnk az átalakulásra. Ez nem maga a mágia?

Talán a kulcs a varázslathoz az, hogy igazán jelen legyünk, és elkezdjük értékelni a pillanatot és azokat a dolgokat, amik már eleve rendelkezésre állnak. Azt hiszem, az ellentéte ennek a varázslatnak az életünkben ez a folytonos rohanás, amiben vagyunk. Amikor valójában lelassulsz, elkezded észrevenni ezt a varázslatot.

A film kezdetén azt kántálják a nők, hogy „nagy vagy, erős vagy”. A történeteikben viszont épp ennek az ellenkezője mutatkozik meg. Ez lenne az univerzális női élmény?

A kicsinység és az elnyomottság érzése, hát igen. Szerintem valójában nem ilyenek vagyunk. Azt gondolom, a nőiesség tapasztalata világszerte arról szól, hogy megértsük, hogy erősek vagyunk, és a mi hatalmunknak nem kell pontosan ugyanolyannak lennie, mint a férfiakénak. Még a filmrendezést is olyan idősebb, erőteljes férfi rendezők alapján tanítják, akik ellentmondást nem tűrően megmondják, hogy mi hogy is van, és gyakran az érzékenységet vagy az intuíciót úgy ábrázolják, mintha ezek női dolgok lennének. Pedig lehetek erőteljes és érzékeny, intuitív filmrendező is egyszerre. Nincs egyetlen út, különböző módok vannak arra, hogy nő legyél, különböző módok vannak arra, hogy férfi legyél.

Nem hiszem, hogy társadalmi akarat lenne, hogy a nők erőtlennek és tehetetlennek érezzék magukat. De az tény, hogy valamiért pontosan körül tudjuk írni és korán megtanuljuk, hogy milyenek a jó kislányok. A jó kislányok soha nem éreznek dühöt például, pont ezért voltam ennyire meglepve, amikor a szaunában a nagymamám kifejezte a dühét. Jó volt látni, hogy nőként is érezhetsz dühöt. És nem kell erőszakosnak lenned – ez a férfiakra is vonatkozik. Nem a férfiak vagy a nők a probléma, szerintem a probléma alapvetően a patriarchális gondolkodásmódban rejlik.

Mindannyian hordozzuk ezt a gondolkodásmódot, és mindenki szenved miatta, beleértve a férfiakat is, akiken ott a nyomás, hogy soha ne mutassák meg az érzéseiket, ne mutassák meg a sebezhetőségüket.

A legnagyobb erő a sebezhetőségben való bátorság. Erő az, ha kapcsolatban állsz magaddal. Nem tagadjuk meg, amit érzünk, nem tagadjuk meg a tapasztalatainkat, nem tagadjuk meg a történetünket, és helyet adunk a hangunknak. Mindig van választásunk, hogy újragondoljuk, milyen mintákat akarunk átadni magunknak vagy a következő generációnknak.

Mit gondol, mi a film fő üzenete a férfiaknak? Hogyan reagáltak, amikor megnézték a filmet?

Nagyon sok csodálatos visszajelzést kaptam férfiaktól. Nem feltétlenül hosszan elemezve, mélységeiben osztották meg, hogy mit éltek át a film közben. A férfiak – ezt persze nem általánosságban értem – inkább tőmondatokban adtak visszajelzést, olyasmiket:

„Láttam. Kemény volt. Sírtam. Köszönöm.” De férfiak is sírtak a karjaimban.

És az is igaz, hogy voltak férfiak, akiket feldühített ez a film. Nem akarták meghallgatni ezeket a sokszor fájdalmas női történeteket, és voltak, akiket az zavart, hogy „rondák” a nők. Részvétet érzek ezek iránt a férfiak iránt. Arra gondolok, hogy ilyen szemmel néznek önmagukra, a feleségükre, a lányaikra, a húgaikra. Szenvednek és nincsenek is tudatában a saját szenvedésüknek.

De ahogy említettem, tényleg csodás visszajelzéseket is kaptam férfiaktól. A legtöbben örültek annak, hogy betekintést nyertek a női létezésbe. Sokan mondták, hogy ezután megváltozott a kapcsolatuk a feleségükkel, hogy közelebb kerültek egymáshoz, mert elkezdtek arról beszélgetni, hogyan érzik magukat valójában, mi történik köztük, miken mentek keresztül, milyen mintákat követnek. Többen konkrétan meg is kerestek, hogy készítsek filmet a füstszaunázó férfiakról. Ne csak Smoke Sauna Sisterhood, de Smoke Sauna Brotherhood is legyen.

És lesz ilyen film? Milyenek a férfi füstszaunák?

Volt egy férfi a közönségben, aki feltette a kérdést, hogy miért van az, hogy amikor ő elmegy a füstszaunába férfiként, akkor nem a filmen látott nyitottságot tapasztalja. Kerülik az intimitást, és hülyeségekről beszélnek, nem a nehézségeikről – mondta ez a férfi. És ez a tapasztalat kinyitotta a szemét nemcsak a nők megélésére, hanem a férfiakéra is. Hogy hogyan lehet olyan tereket teremteni, ahol az emberek megoszthatják az érzéseiket. Azt remélem, hogy a filmemet látva az emberek ezt a tapasztalatot magukkal viszik, és rájönnek, hogy hogyan teremthetnek ilyen helyeket a saját életükben, nemtől függetlenül. A film sikere reményt ad nekem, mert a híreket nézve úgy tűnhet, mintha csak ellentétek léteznének, de hé, van valami, ami mindannyiunkat összeköt.