A vasutas futárkodás nem hungarikum, de valószínűleg mi fejlesztettük tökélyre

Régi népszokás: kivisz az ember egy pakkot az állomásra és odaadja a mozdonyvezetőnek, aki csak úgy jófejségből vagy pár száz forintnyi kedvességért cserébe elviszi egy másik településre. A csomag címzettje jó esetben a vonattal egy időben fut be a célállomásra, odaslattyog a mozdonyhoz, és boldogan átveszi a küldeményt. Ez a mávos posta sem legális, sem szabályozott nem volt soha, mégis annyira elterjedt az egész országban, hogy villámfelmérésünk alapján alig akad olyan negyvenen felüli magyar ember, aki ne lett volna legalább egyszer egy ilyen küldemény feladója vagy címzettje.

Érdekes, hogy amikor civileket kérdeztünk a jelenségről, szívderítő, kedves történetek bontakoztak ki, amelyekben a MÁV dolgozói a pozitív hősök; ám ha jelenlegi vasutasokat kérdeztünk ugyanerről, akkor csikorogva húzták be a fékeket. Az alábbiakból kiderül, miért.

A műfogak útja

„A cég, ahol egy megyeszékhelyen dolgoztam, rendszeresen adott fel így csomagokat Budapestre 2014-ben és valószínűleg utána is. Akár nagyobb dobozokat is, amiknek súlya volt. 500-1000 forintot adtak a mozdonyvezetőknek; valaki kevesebbért, valaki többért vitte el” – emlékezik vissza egy dunántúli cég korábbi alkalmazottja. Szerinte egyértelműen a gyorsaság miatt választotta ezt az utat a volt munkahelye. „A futárcégek nagyon drágák voltak, a posta megbízhatatlan” – sorolta az okokat. Szépen működött ez a rendszer, mígnem egyszer kisebb sor alakult ki, mert 3-4 cég is így szerette volna eljuttatni a csomagjait a fővárosba. Az esetet pár hónapos kihagyás követte, a mozdonyvezetők hirtelen semmit sem vittek el. Pár hónap múlva viszont ismét lehetett próbálkozni. A köztes időszakban a Volán volt a dunántúli cég átmeneti partnere, viszont ott erősen sofőrfüggő volt a siker, nem mindenki akart ugyanis futárkodni és a fuvar is többe került.

Hasonló történetet mesélt egy nyugdíjas mozdonyvezető is: az egyik nyugat-magyarországi kisvárosból rendszeresen küldték a fogorvosok a mintát a budapesti fogtechnikusoknak, aztán a fogtechnikusok a Keletiből küldték vissza az elkészült anyagot.

A nyugat-magyarországi városkában indulás előtt „rendszeresen felkopogott valaki a vezérállásra, egy kis dobozt felénk nyújtva – amihez ügyesen rögzítve volt kezdetben egy ötszázas, később egy ezres –, és csak annyit mondott: fogtechnika.

Hármat kopogtak, ebből tudtuk, hogy a fogtechnika az, és már adták is föl a csomagot”

– emlékezik vissza az évekig flottul zajló együttműködésre. „Pici csomagok voltak ezek, egyik sem volt nagyobb, mint egy könyv. Mindenki tisztában volt vele, miről van szó, mindenki tudta a dolgát. A kis csomag alig több mint két óra alatt a fővárosban landolt, mégpedig a pályaudvarra kiküldött fogászati munkatárs kezében. Visszafelé ugyanilyen gyorsan tette meg az utat a kész anyag. Mindenki jól járt” – emlékezik vissza.

A harmadik céges történet a televíziózás hőskorából származik, amikor a Magyar Televízióba a vidéki tévék riportjait Beta SP kazettán vitték Budapestre a mozdonyvezetők. „Emlékeim szerint nem kellett fizetni, akkor még az MTV-nek becsülete és neve volt, a mozdonyvezetők – vagy később a buszsofőrök – szívesen segítettek. Néha vittünk valami ajándékot” – idézi fel egy volt tévés.

Mozdonyvezetők kulcsszerepben

Bár az országban mindenhol elterjedt, mégsem volt magától értetődő, hogy minden mozdonyvezető mindig minden pakkot elvisz. Több olyan sztorit hallottunk a régmúltból is, amikor a mozdonyvezető nemet mondott. Ennek több oka is lehetett, és sokszor nem az elmaradt zsebpénz, hanem a rossz modor/a csomag túlzott mérete/aggályos külleme állt a háttérben.

„Ha belegondolsz, egy vonat egyetlen emberre van bízva, és ha valami olyat adnak fel hozzá, ami bármiféle veszélyt rejt magában, az a mozdonyvezető felelőssége”

– magyarázta egy vasutas dinasztia sarja.

A fogorvosos sztorit mesélő nyugdíjas mozdonyvezető három csoportot vázolt fel:

• az elsőbe tartoznak a szívességből továbbított küldemények;
• a másodikba azok, amelyekért valamiféle ellenszolgáltatást, többnyire pénzt kaptak;
• a harmadikba pedig a kötelezően, parancskönyvi rendelkezés által megkövetelt csomagtovábbítások.

Az esetek jelentős többsége az első kategóriába tartozott, és reméli, hogy ez ma is így van. „Ha bárki odajött hozzám annak idején a mozdonyhoz azzal a kéréssel, hogy valamit vigyek el az utamba eső egyik állomásig – ahol a küldeményt természetesen várja valaki –, szinte soha nem mondtam nemet, sőt ellenszolgáltatást sem kértem. Ha mégis tárgyiasította a feladó vagy a fogadó személy a háláját, azt természetesen nem utasítottam vissza” – emlékezik vissza.

Ám voltak kivételes esetek. Kelebia egy Bács-Kiskun vármegyei határszéli kisközség, ahol az elsők között érik a cseresznye. „Amikor érett a cseresznye, jöttek a kartondobozokkal, hogy vigyük fel Pestre. Ezt én már nem engedtem, volt viszont olyan kolléga, aki igen. Ha a mozdonyvezető nemet mondott, általában a kalauznak szóltak, aki, ha olyan volt, betette a szolgálati szakaszba a rekeszt” – meséli. A cseresznyések amúgy fukarok voltak; nemhogy pénzt, de még egy zacskó cseresznyét sem akartak adni a szolgáltatásért cserébe, amit azzal indokoltak, hogy a cseresznyét eladásra szánták.

A jelenség valahol a szürke zónában helyezkedett el, nem véletlen hát, hogy jelentős emberi összetevője volt a futárkodásnak.

A nyugdíjas mozdonyvezető olyan esetre is emlékszik, amikor már Siófokon megtelt a vonat, ezért kivételesen megengedte, hogy hozzá tegyék fel a bringákat. „A biciklisekkel mindig szolidáris vagyok” – indokolta döntését, és akárcsak a népmesében, jó tett helyébe jót várhatott: őt is kisegítette egyszer egy kollégája szorult helyzetében, amikor egyszer váratlanul tönkrement a biciklije. Egy másik mozdonyvezető a saját „vezetőállására” tette fel, és vitte haza a bringát. Mindkét esetben szívességből, ellenszolgáltatás nélkül döntöttek a szállítás mellett a mozdonyvezetők.

A nyaralókulcstól a csirkepörköltön át a filmtekercsekig

Az egyszeri ember is szívesen igénybe vette ezt a szolgáltatást. Megannyi ottfelejtett lakás- vagy nyaralókulcs ért így villámgyorsan a megfelelő zárhoz, egyetemi jegyzet, de még a disznótoros kóstolója is kockázatmentesen ért a célállomásra – és ez mind a mozdonyvezetők jóindulatán múlott.

„A zebegényi házunknál vettem észre rendszeresen, hogy otthon maradt a kulcs; valamelyik rokon elment a Nyugatiba, odaadta a mozdonyvezetőnek vagy valamelyik kalauznak a kulcsot, én pedig Zebegényben átvettem. Soha nem fogadtak el érte pénzt, ingyen elhozták.”

Az anyai gondoskodás kiterjesztésének pedig kifejezetten kedvezett a szabályozatlan rendszer:

„Anyám régen rendszeresen küldött kaját így Miskolcról a Keletibe úgy húsz évvel ezelőtt éveken át. Mindenféle klasszik: húsleves, csirkepörkölt és társai. Egyszer a személyimet is így küldte, hirtelen kellett és otthon felejtettem. 500 forintot adott általában a mozdonyvezetőnek, és sima nejlonszatyorba rakta az árut.”

Egy debreceni filmklub a MÁV nélkül aligha működött volna a kilencvenes évek derekán: minden héten az InterCity mozdonyvezetője vitte a filmtekercseket Budapestről. „Ad hoc történt; se szerződés, se fizetés, hetente kétszer: oda és vissza, emlékeim szerint három éven keresztül.”

A korábban említett harmadik csoportba tartoztak a kötelezően továbbítandó csomagok. Ezek javarészt vérkészítmények vagy egyéb, sürgősen szállítandó egészségügyi küldemények voltak. A kilencvenes években ezt parancsban is kiadták.

Volt, amelyiken ott volt a radioaktív jel, ezért az ilyen esetekben különösen vigyáztak, ki ne nyíljon a csomag

– meséli a nyugdíjas mozdonyvezető.

Ő egyébként remek dolognak tartja ezt a fajta futárkodást, mert „gyors és megbízható, és addig, amíg nyugdíjba mentem, soha nem volt olyan, hogy bárkit maceráltak volna miatta”.

Szigorítás

Amikor a jelenről kérdezek mozdonyvezetőket vagy más vasutasokat, a leggyakoribb reakció a zavart hümmögés és a kitérő válaszok. Egy úgynevezett utasítást emlegetnek, amelyben rögzítve van, mit lehet vinni a vezetőálláson, és ehhez a beszámolók szerint tartaniuk is kell magukat.

A nyugdíjas mozdonyvezető aktív kollégáitól úgy tudja, hogy a szigorítások óta már többször meggondolják a mozdonyvezetők, mit vállalnak. Más forrásunk is erről beszélt: „Hivatalos MÁV-csomagokat hozhatnak-vihetnek, de minden más tilos. Ha bármikor bármelyik mozdonyvezetőről kiderülne ez, jó eséllyel kirúgnák. Tudok olyanról, akit azért rúgtak ki, mert rajtakapták ilyenen.

Szóval szerintem a MÁV ma már sokkal komolyabban veszi és üldözi is ezt a jelenséget”

– mondta egy másik vasút közeli forrásunk. Szerettük volna megtudni a MÁV hivatalos álláspontját is a témában, de a cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ a kérdéseinkre. Ha ez mégis megtörténik, frissítjük cikkünket.

Nem hungarikum

Végül már csak egy kérdés maradt: valamiféle hungarikum lenne ez a hétköznapok logisztikáját megkönnyítő vasutas futárkodás? Az általunk megkérdezettek szerint nem az. „Ausztriában láttam egyszer, hogy a szolgálattevő feladott egy csomagot a mozdonyvezetőnek, amit ő a következő állomáson leadott. Egy ÖBB-s kollégája azt mondta, hogy szerinte szórványosan náluk is előfordulhat ez a jelenség” – mondja a nyugdíjas mozdonyvezető, aki maga is küldött csomagot úgy, hogy Keletiben odaadta a mozdonyvezetőnek, aki aztán Hegyeshalomban átadta az osztrákok masinisztájának, aki érkezés után Bécsben a kezébe nyomta az ott várakozó barátjának.

Sőt! „Valamikor a kétezres években, amikor már Railjet vonatokkal rohangáltam, egyszer Hegyeshalomban, miközben leváltottam az ÖBB masinisztáját, észrevettem egy nagyobb pakkot a sarokban. Kérdeztem a kollégát, hogy mi az. Nem tudta, csak azt, hogy neki a DB mozdonyvezetője hagyta ott azzal a magyarázattal, miszerint Münchenből küldi valaki Pestre. Még annyit azért mondott, hogy a Keletiben várják. És valóban várták. Tehát ebből arra merek következtetni, hogy tőlünk nyugatabbra is felismerték néhányan e küldési módszer gyorsaságát.”

Olaszországból egy ugyancsak nyugdíjas mozdonyvezetőtől azt tudtuk meg, hogy náluk nincs szabályozva ez a terület, és szívességként előfordulhat. Egy másik olasz mozdonyvezetővel 35 év alatt kétszer esett meg ilyen, és udvariasságból vitte el a pakkokat az egyik állomásról a másikra.

Összegezve, a vasutas futárkodás valószínűleg nem hungarikum, de hogy mi fejlesztettük tökélyre, az elég valószínű.