A halott szerettünk a hamvain keresztül sincsen már velünk, hiába tartjuk közel magunkhoz

„Aki azzal a problémával keres meg, hogy nem tud túllépni a szerette halálán, az első kérdésem mindig az, hogy hol van a szerette eltemetve?

A válasz ilyenkor a legtöbb esetben az, hogy nincs eltemetve.”

Révész Renáta Liliána pszichológus, gyászterapeuta szerint mindez egyenes következménye a megrekedt gyászának, és a szakirodalom ajánlása és a húszéves praxisa alapján több mindenben egyetért a temetkezési szervezetek közös kampányának állításával. Azaz azzal, hogy: „A családi fészek nem temető!”

Ezzel a mottóval indult el ugyanis az az edukációs kampány, amelyre az érintett szervezetek szerint azért volt szükség, mert Magyarországon úgy vált meghatározóvá az urnás temetés és ezzel együtt a hamvak otthoni tárolása, hogy a hozzátartozók nem kapnak megfelelő tájékoztatás arról, mindez milyen kihívásokkal, lelki megpróbáltatásokkal járhat. De hogyan jutottunk egyáltalán odáig, hogy kampányra volt szükség a témában?

A hamvasztás vette át az uralmat

A holttestek elégetése bár több ezer év óta bevált módszere az emberiségnek, a hamvasztókemencék technológiája csak a 19. század végén kezdett elterjedni Európában, de meghatározó temetkezési formává csak a 20. század közepétől vált. Magyarországon az első krematórium is csak 1951-ben kezdte meg a működését Debrecenben, a hamvasztások száma azonban sokáig messze alulmaradt a koporsós temetkezésekéhez képest. A 2000-es évek közepén viszont az előbbiek száma erőteljesen nőni kezdett, hazánkban azóta évről évre 2-5 százalékkal nőtt az urnás temetkezések aránya, mostanra pedig olyannyira átfordult a trend, hogy a hamvasztásos temetések jelenleg 70 százalékot, Budapesten 95 százalékot tesznek ki.

A változásnak financiális és kulturális okai egyaránt voltak. A hamvasztás egyrészt jóval olcsóbb megoldás: a KSH adatai szerint 2023 szeptemberében egy koporsós temetés átlagára 409 ezer forint volt, míg egy hamvasztásos búcsúztatás nagyjából 293 ezer forintba került. Másrészt időközben lebomlott néhány korábbi előítélet a technológiával kapcsolatban is, így például az, hogy a maradványokat a krematóriumokban esetlegesen összecserélik: a hamvasztásra szakosodott cégek általában biztosítják a családtagoknak, hogy megbizonyosodjanak a higiénikus és szabályozott körülményekről.

A magyar temetkezésről szóló törvény 1983 óta arra is lehetőséget ad, hogy a hamvakat tartalmazó urnát a gyászoló hazavihesse. A hazavitelre is jogszabályi előírások vonatkoznak, ezek alapján csak az eltemetésre köteles személy viheti haza az urnát, aki nyilatkozatában azt is vállalja, hogy a hamvakat a kegyeleti igényeknek megfelelő körülmények között fogja tárolni, illetve biztosítja a családtagok számára a látogatás lehetőségét. A 2000-es évek elejéig azonban elvétve éltek a magyarok azzal a lehetőséggel, hogy az otthonuk egy pontján helyezzék el a hozzátartozójuk urnáját, a tendencia igazán csak a közelmúltban ugrott meg.

A halott a hamvain keresztül sincs már velünk

Hogy miért választja valaki ezt a megoldást, arra Révész Renáta Liliána szerint az a leggyakoribb válasz, hogy a gyászoló nem tudta volna elviselni, hogy a szerette a temetőben fekszik. „Vagyis úgy beszél róla, mint egy élőről. De éppen ebben a mozzanatban ragadható meg, miért problémás pszichológiai szempontból az urnák otthoni tárolása. Sokan azt gondolják, hogy ha a szerettük hamvait a közelükben tartják, azzal mintha még mindig ott lenne velük, de ez nem igaz: a halott a hamvain keresztül sincsen már velünk.

A temetési szertartás biztosítja annak a kinyilvánítását, hogy el kellett szakadnunk, el kellett búcsúznunk tőle” – magyarázza a gyászterapeuta, aki egyetért a kampánynak azon állításával is, hogy a nappaliban elhelyezett urna a gyászolót folyamatosan emlékeztetheti a veszteségére.

„A hazavitt hamvak szinte biztosan megakasztják a gyászfolyamatot, mert olyan illúziót keltenek, mintha a szerettünk velünk – azaz még életben lenne.”

A kulturális antropológusként is végzett Révész szerint az emberek évszázadokkal ezelőtt is gondoltak olyasmikre, vajon fázik- vagy egyedül van-e a halott a sírban, de szerinte ez is szintén a gyász fel nem dolgozottságára utalt. „A legtöbb kultúra és vallás valamilyen túlvilágot feltételez, és bár ennek meghatározására változatos elképzelések születtek, a lényegük ugyanaz: a testszerű létezésen túl, szubsztanciálisan létezik a lélek vagy a tudat, amely már nem kapcsolódik a földi testhez. A gyászfeldolgozás pedig azt jelenti, hogy megértjük, hogy a szerettünk nem a teste maradványaiban él tovább velünk, hanem attól függetlenül” – mondja a szakember.

Rítusok nélküli permanens gyász

A gyászfolyamatban a temetési szertartás is nagyon fontos pszichológiai funkciót tölt be. „A búcsúszertartás egy olyan elválasztó rítust jelent, amelynek során megtörténik a halottól való elválás. Bármennyire fájdalmas is, a temetési szertartásnak segítő funkciója is van, amelynek elhagyása szintén megrekesztheti a gyászfolyamatot” – mondja Révész, és hozzáteszi: ez még akkor is így van, ha valaki ahhoz a cseles megoldáshoz folyamodik, hogy az urnatemetésen elbúcsúztatja a hozzátartozóját, később azonban hazacsempészi a hamvait. Ekkor szintén nem történik meg az elválasztódás.

A temető és az otthonunk között tehát nem csak geográfiai jellegű a különbség. A szakember úgy fogalmaz:

a temető a halottról való megemlékezés dedikált helye, ahol ezen kívül más tevékenységet nem végzünk, ezzel szemben otthon rengeteg mindent csinálunk – ott éljük az életünket.

A terapeuta ezért sem tartotta volna szerencsésnek például, ha megvalósul a Fiumei úti sírkert futópályája. Szerinte a temetőben mindenki kedve szerint szabadon futhat vagy sétálhat, egy sírkertben viszont nincs helye a kijelölt sportfunkciónak.

Később aztán a sírhoz való kijárás is a rítus része lesz, a gyászfolyamatban pedig idővel el kell jutni oda, hogy a gyászoló már nem minden nap, hanem csak időnként látogat ki a temetőbe. A terapeuta szerint ezzel szemben akinek a szerette hamvai állandóan a közelében vannak, permanens gyászt élhet meg.

„A gyászfeldolgozás azt jelenti, hogy távolodunk a veszteségünktől: néha eszünkbe jut, de nem akarjuk magunkat emlékeztetni rá folyamatosan. A gyász rítusát a tetteinkkel gyakoroljuk bizonyos időközönként: a sírra virágot viszünk, mécsest gyújtunk.

Amikor valaki otthon ül a fotelben, és az elhunyt nagypapájára gondol, az nem gyakorol rítust, pusztán emlékezik.

Ez természetesen szintén fontos, de nagyon más a két dolog” – mondja a terapeuta, és hozzáteszi, hogy aki Mindenszentek környékén nem látogat ki a temetőbe, arra hivatkozva, hogy otthon is bármely halottjára tud gondolni magában, az egy nagyon fontos rítusról mond le: “a kegyeletről, a megemlékezésről azon a kijelölt, kitüntetett helyen, ahol a földi léte véget ért, ahol békében pihennek a testi emlékei”.

Kisajátítani az elhunyt emlékét

A temetkezési szervezetek kampánya az otthon tárolt urnák egy olyan lehetséges következményére is felhívja a figyelmet, amelyre valószínűleg végképp kevesen számítanak előzetesen. Mint írták, „családon belül eltérő vélemények lehetnek arról, hogy mi legyen a hamvak sorsa, egyéni tárolásuk konfliktusokhoz vezethet.” Révész Renáta Liliána ezt a problémafelvetést is valósnak tartja.

„A halálesetek után jellemző, hogy a családon belül felerősödnek az indulatok, régi sérelmek kerülnek elő, összevesznek családtagok. Ilyen esetben nem számít, hogy ki kivel nem áll szóba, ha a sírhoz csendben ki lehet vinni egy szál virágot. Ugyanezt sokkal nehezebb megoldani, ha az egyik családtag az otthonában tartja a hamvakat.” De a szakember szerint még csak rossz viszony sem szükséges ahhoz, hogy valaki kényelmetlenül érezze magát amiatt, hogy

a temető helyett egy nappaliban kell lerónia a kegyeletét.

„Ez szinte lehetetlenné teszi a rítus megélését. Ilyen értelemben az egyik családtag kisajátította az elhunyt emlékét, a többieket pedig kizárta a rítusgyakorlás lehetőségből.”

Mit gondolnak minderről a vallások?

A vallások egyik fontos funkciója, hogy magyarázatot kínáljanak a halál értelmezésére is, rítusaikkal pedig támaszt nyújtsanak a veszteségfeldolgozásban. A földbe temetkezés és a holttest elégetésének kérdéséről pedig a világvallások is eltérően vélekednek. A zsidó vallás szerint a hamvasztás semmilyen körülmények között nem megengedhető, még akkor sem, ha a hamvakat utána eltemetik, ugyanis a hamvasztás aktusa a holttest megszentségtelenítését jelenti. Az iszlám szintén tiltja a hamvasztást, ehelyett a holttest megmosdatását és halotti lepelbe burkolását írja elő, a halottat aztán el kell kísérni a sírig, eltemetni és fohászkodni érte. A legtöbb buddhista országban viszont hamvasztással temetkeznek.

A hamvasztás ellentmond a Biblia tanításainak is, amely szerint a Teremtő a testi halál után újra a földbe engedi visszajutni a testet, oda, ahonnan az ered. A katolikus egyház 1963-ban feloldotta ugyan hívei számára a hamvasztás tilalmát, de a Hittani Kongregáció 2016-os előírásaiban is az szerepelt, hogy a halottak inkább temetőben vagy más felszentelt helyen való temetését szorgalmazzák, többek között azért, mert „a hagyományos temetkezési hely elősegíti az elhunytakról való megemlékezést és a hozzájuk intézett ima lehetőségét”. Az elhunytak hamvainak otthoni őrzését azonban nem engedélyezte a Vatikán a hívei számára, és kifejezetten ellenezte a hamvak szétszórását, valamint azt is, hogy az elhunyt hamvait emléktárgyakban vagy ékszerekben helyezzék el.

Extrém kontra tradicionális módszerek

Utóbbiak egyébként egyáltalán nem számítanak ritkaságnak, itthon is több cég foglalkozik kegyeleti ékszergyártással, vagyis azzal, hogy hamvakból elegáns gyűrűket, medálokat vagy karkötőket készít. Az egyik márka a weboldalán például azt írja: „Kegyeleti megoldás mindazoknak, akik szeretnék elhunyt szeretteik, vagy szeretett házi kedvencük hamvait a közelükben tudni. A tömör üvegtárgyak vagy kegyeleti ékszerek belsejébe rejtett hamvak megőrződnek az örökkévalóságnak, s nekünk.”

Révész Renáta Liliána az egyházhoz hasonlóan senkinek nem javasolná ilyen emléktárgyak használatát, mert azok ugyancsak nehezítik az elválást. A szakember végül azt mondja, abban, hogy alternatív megoldásokhoz folyamodunk, és nehezebben dolgozzuk fel a szeretteink elvesztését, biztosan szerepet játszik az, hogy a felgyorsult élet miatt egyre távolodunk a természettől és elfelejtjük gyakorolni a rítusainkat is. A célravezető tehát az lenne szerinte, ha a komódon tárolt urnák és hamvakból készült medálok helyett inkább azokhoz térnénk vissza.

Azonban azt is hangsúlyozzuk, hogy minden gyászfeldolgozás egyedi, és a gyászterápiában is sokféle megközelítés létezik. Kőbe vésett szabályok nincsenek, legfeljebb ajánlások: mindenki a saját érzései alapján döntse el, hogy milyen rítusok és gyakorlati módszerek segítik a veszteségfeldolgozásban.