A szociális fóbia nagyon különbözik attól, ha valaki csak szimplán introvertált

A magát szintrovertáltnak tartó újságíró, Jessica Pan írt egy könyvet Bocs, hogy késtem, igazából nem is akartam eljönni címmel, amiben annak az egy évnek a csúcspontjairól és mélységeiről ír, amikor úgy döntött,

ahelyett, hogy nindzsának öltözve egy szaunában érje a vég, kikászálódik a depresszió sötét és mély gödréből, és extrovertáltként fog élni.

Az út, amit bejár, tele van veszedelemmel, olyan komfortzónán kívüli élményekkel, mint stand-upolni, megtanulni idegenekkel csevegni, egyedül utazni, és beiratkozni egy nyolchetes improvizációs tanfolyamra. Az „extrovertálódásban” Pant mentorok is segítik, mint például a beszédtanára, aki ráébreszti arra, hogy nem ő az univerzum középpontja, ezért senkit nem fog érdekelni, hogy belesül a beszédébe az Union Chapel színpadán több száz ember előtt. (Közülük a kedvencem a karizmacoach volt, ki a fene gondolná, hogy ilyen is létezik.)

Kötetében Pan őszintén ír nemcsak a sikereiről, hanem a kudarcairól is. Például amikor fél órával az indulás előtt torkaszakadtából a párnájába üvöltötte, mennyire nem akar elmenni egy kapcsolatépítő rendezvényre. De nem szeretném elárulni ennek az olykor kellemetlen, máskor vicces és elgondolkodtató egy évnek minden eseményét, és a poénokat sem szeretném lelőni. Inkább ízelítőként itt hagyok egy rövid részletet, ami sokat elárul. Nemcsak a könyv stílusáról, hanem arról is, milyen az extrovertáltak bőrébe bújni introvertáltként:

A buszos kudarcaim kicsit a kedvemet szegik, és úgy döntök, hogy könnyebb terepen próbálok szerencsét. Bemegyek egy kávézóba, és megszólítom az ismeretlen baristát. Meg tudom csinálni, igaz? Csak beszélgetek a kedves kávés emberrel.

– Ön biztosan új itt – szólítom meg magabiztosan, mert tudom, hogy válaszolnia kell, hiszen a munkájához tartozik, hogy barátságos legyen a vendégekkel.

– Három éve itt dolgozom – válaszolja.

A mellettem ülő vendég felnevet. Egy kis részem most hal meg.

Panhez hasonlóan sokan érezhetik úgy, hogy az introvertáltságuk miatt hátrányból indulnak, kevésbé tudnak úgy érvényesülni a mindennapokban, mint extrovertáltabb társaik. De pontosan mit is jelentenek ezek a fogalmak, és milyen tulajdonságokat kapcsolunk hozzájuk? Pan kötetét támpontként használva sorra vettük, milyen kérdések merülhetnek fel az intro-extroverzió mentén, majd ezekről kikértük két szakértő véleményét is. Szerintük vannak félreértések a témával kapcsolatban, sokan gondolják például a szociális fóbiát és az introverziót egyazon dolognak.

Mielőtt elkezdjük a téma boncolgatását, még egy dolgot érdemes tisztázni. Míg Pan kötetében az extrovertált kifejezést használja, addig más szövegekben az extravertált szó szerepel. Csupán egy betű a különbség, vagy a mondanivalójuk is megváltozik? A pszichológus Vécsei Szilvia szerint a szakmán belül sincs konszenzus, ahogy a köznyelvben, úgy a szakértők is egyaránt használják az extravertált és extrovertált kifejezéseket, a jelentésük ugyanaz.

Intro, extro vagy ambi?

Ahogy azt Pan is leírja a könyvében, bizonyos kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy a Föld lakosainak kb. egyharmada vallja magát introvertáltnak. Míg más statisztikák szerint az arány inkább 50-50 százalék. Az introverzióra és extraverzióra sokan úgy tekinthetnek, mint két nagy táborra, az egyikben a bulis és hangos arcokkal, a másikban pedig a csendes, befelé forduló tagokkal. Pedig a szexualitáshoz hasonlóan,

ez is egy spektrum, amelynek egyes elméletalkotók szerint két véglete lehet az introvertált és extravertált, a skála közepén pedig az ambivertáltak állnak.

„Ők az élő példái annak, hogy az intro-, extraverzió nem egy fekete-fehér dolog. Ha ez egy skála, akkor vannak, akik a szélein állnak, és vannak, akik a közepén. A német–angol Hans Eysenckkel szólva: vannak, akik éppúgy szeretnek néha elvonulni és úgy töltődni, mint elmenni társaságba, és ott töltődni” – mondja Fehér Tibor klinikai szakpszichológus.

Az introvertáltság és extravertáltság fogalmát az 1832-ben született német fiziológus és pszichológus, Wilhelm Wundt hozta be a pszichológiába. Az már egy eggyel nehezebb kérdés, hogy pontosan mit is jelentenek. Fehér Tibor szerint az értelmezés attól is függ, hogy kinek az introverzió-extraverzió fogalmát nézzük.

„A mindennapi jelentés talán Eysenck megfogalmazására hasonlít. Eszerint azt kell nézni, hogy valaki a »külvilág« vagy a saját »belső« világa felé fordul inkább.

Introvertált az, aki a saját belső világára fókuszál, kevesebb barátja van, kevésbé jár társaságba, csendesebb tevékenységek töltik fel, inkább szerény, kevésbé tör hangadó, vezető szerepre. Ezzel szemben extravertált az, akit pont hogy az egyedüllét terhel, erős a külvilág felé való érdeklődése, társaságkedvelő és harsány.”

Mindez nem pusztán egy légből kapott gondolat. Eysenck a téma biológiai tényezőit is kutatta, és azt állapította meg, hogy

„minél magasabb valakinek az arousalszintje, ami az idegrendszer aktivitási szintjét, éberségét, készenléti állapotát jelenti, annál introvertáltabb, annál érzékenyebb a külvilágból érkező ingerekre. Ezzel függhet össze az, hogy az introvertáltabbak kevésbé érzik jól magukat zajos és eseménydús közegben.

Ezzel ellentétben az extravertált az ingert kívülről várja, mert alacsonyabb a belső feszültsége, az arousalszintje. Eysenck leírásában az extravertáltak ingerkeresők, az introvertáltak ingerkerülők” – egészíti ki Vécsei Szilvia.

Egészen máshogy közelített a témához a svájci pszichiáter, Carl Gustav Jung. „Egy másik ismertebb modell Jungé, amely szerint az extravertált típusnak a külső tények jelentik a tájékozódási pontot, döntéseik, cselekvéseik kevésbé a szubjektív nézeteiktől függnek, azok inkább megegyeznek a közösség általános felfogásával. Ezzel szemben az introvertált számára az a mérvadóbb, amit a külső benyomás benne létrehoz, az észlelés és a cselekvés között hangsúlyos a szubjektív elem” – részletezi Fehér Tibor, aki szerint Jung modelljét akarta anno mérhetővé tenni a Myers–Briggs-féle (röviden MBTI) személyiségteszt is. Ennek eredményét sokan ma is előszeretettel rakják ki Tinderre vagy az Instagram-biójukba, bemutatva, hogy a kérdőív szerint az ő MBTI-típusuk például INFP vagy ESTJ.

De az introverzióról-extraverzióról beszél az ún. Big Five-személyiségmodell is, „ahol az extraverzió a szociális nyitottság, vezetői tulajdonságok, határozottság dimenziója, másképpen megfogalmazva, a státuszvágy, a dominancia és a szociális kapcsolatokra való kapacitás” – teszi hozzá a klinikai szakpszichológus.

Több mindentől is függ, hogy mi hol helyezkedünk el az intro-extraverzió spektrumán: milyen személyiségjegyeket örököltünk a családunktól, hogyan, milyen környezetben, közegben nevelkedtünk, illetve milyen élmények értek minket gyerekkorunkban, és mit tapasztalunk meg most a világból. „A biológiai oldalról nézve, úgy tűnik, hogy a magasabb dopaminérzékenységgel rendelkezők tolódnak az introverzió irányába. Társas oldalról pedig gondoljunk arra, hogy ha egy család egy viselkedést kiemel, jutalmaz, dicsér, akkor annak az előfordulása megnő; mindannyian ismerünk »olaszosabb«, harsányabb, »bulisabb« családokat, ahol pont a visszahúzódóbb-szemlélődőbb viselkedésformák nincsenek annyira megerősítve. Társadalmi szempontból pedig ismerünk pár kutatást a személyiség és a társadalmi státusz-osztályhelyzet kapcsolatáról” – fejti ki Fehér Tibor.

Evolúciós okokból szeretünk jól elkülöníthető kategóriákat alkotni

Pan nem is a start mezőről, hanem a játéktáblán kívülről indul, hiszen nem elég, hogy introvertáltsága miatt alapból sem szereti a társasági eseményeket, zsúfolt termekben lődörögni egy csomó idegen között, de ennek már a puszta gondolatától is elképesztően szorong. Ezért is nevezi magát a könyvében

szintrovertáltnak, azaz szociálisan szorongó introvertáltnak,

ami Vécsei Szilvia szerint csak egy az újonnan gyártott kategóriák közül, amelyek azért kezdtek elterjedni, hogy megkönnyítsük a kommunikációt. „Hagyományos emberi jelenség, hogy

evolúciós okokból szeretünk jól elkülöníthető kategóriákat alkotni, hogy leegyszerűsítsük és gyorsítsuk a gondolkodást, döntéshozatalt. Ez is lehet az oka az újabb »vertált« fogalmak születésének. Mint például az omnivertált, ami azt takarja, hogy a személy a két szélső pólus között ingadozik, egyikből a másikba.

De ha ez valóban ilyen szélsőségesen történik, az felveti a kérdést, hogy nem valamilyen patológiás működés van-e a háttérben. Véleményem szerint ennek a fogalomnak nem sok értelme van, komolyan vehető szakirodalmat nem találtam róla.”

Szerinte a szintrovertált két különálló dolgot von össze – amelyek adott esetben akár együtt is járhatnak –, de míg az introverzió a személyiségpszichológia területe, a szorongás – a mértékétől függően – már patológiás lehet. „A szociális szorongásos zavar, amit szokás szociális szorongásnak, vagy korábbi nevén szociális fóbiának is nevezni, nem személyiségpszichológiai, hanem már egy klinikai, diagnosztikai fogalom.”

A szociális fóbia nagyon más attól, ha valaki csak szimplán nem szeret annyit társaságba járni

A szociális szorongást vagy fóbiát mossa össze a köznyelv leginkább Fehér Tibor szerint az introverzióval. „A szociális fóbia azt jelenti, hogy társas helyzetekben extrém erős szorongást él meg valaki: félek, hogy mások rossz véleménnyel lesznek rólam, elutasítanak, kiközösítenek, butának tartanak; ezért félek a nyilvános szerepléstől, és kerülöm ezeket a helyzeteket.

Mennyire félek? Olyannyira, hogy kiszárad a szám, hevesen dobog a szívem, remegek, izzadok, izmaim megfeszülnek, hasam-fejem fáj. Mikor? Ha például telefonálnom kell, ha be kell mutatkoznom vagy ha sokan figyelnek rám. Van, akinél minden szociális helyzetben megjelenik, van, akinél meghatározott helyzetekben, például mások előtt evés esetén.

Láthatjuk, hogy ez nagyon más attól, ha valaki csak szimplán kevésbé társaságkedvelő, és egyedüllétre van szüksége ahhoz, hogy feltöltődjenek az elemei. Fontos, hogy kerüljük az öndiagnosztizálást. Ha több tünetet észlelünk magunkon, keressük klinikai szakpszichológus, pszichiáter segítségét.”

Ezenfelül más tévhitek is keringenek az introverzióval kapcsolatban, például az is, hogy az introvertáltak nem szeretnek társaságba járni. „Kevésbé igénylik azt, hogy állandóan, nagy összejöveteleken vegyenek részt, és nem valószínű, hogy minden hétvégén több ezer fős bulikba járnak, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyáltalán nem szeretnek másokkal szórakozni vagy hogy nincsenek barátaik” – magyarázza Vécsei Szilvia, aki szerint az is egy rossz feltételezés, hogy nem tudnak szerepelni, ezért mindig a háttérben húzzák meg magukat.

„Kiváló színpadi előadóművészek, illetve tudományos témákat remekül prezentáló kutatók vannak, akik magukat alapvetően inkább introvertáltnak vallják. Lehetséges, hogy nagyobb a lámpaláza, lehet, hogy hosszabban készül rá, vagy az előadás után hamarabb vonul vissza, de egy introvertáltabb személy is képes rá, hogy akár nagyobb közönség előtt is szerepeljen.”

Az introvertáltabbaknak több energiájukba kerülhet nyüzsgő közegben dolgozni

Azok, akik az introvertáltság és extrovertáltság skáláján inkább az utóbbihoz állnak közel, szeretik a nyüzsgést maguk körül, szeretnek munka közben rádiót vagy hangosan zenét hallgatni. „Vizsgálatok azt mutatták, hogy a feladatvégzésüket kevésbé befolyásolja a zajos közeg, mint az introvertáltabbakét, de hozzá kell tenni, hogy ez elsősorban szellemi aktivitásra vonatkozott.

Egy 2001-es kutatásban azt találták, hogy az extravertáltakat nemcsak kevésbé zavarta a zaj, hanem saját magukhoz képest egyenesen gyorsabbak voltak munkavégzésben, mint csendes körülmények között”

– részletezi Vécsei Szilvia, aki azt is hozzáteszi, hogy ezt a megállapítást két új kutatás is bizonyítja. „Zajos környezetben az introvertáltaknál koncentrációs problémák léphetnek fel és gyorsabban fáradnak. Bár a zajnak nem volt hatása a teljesítményükre, de a befektetett mentális erőfeszítés növelte bennük a stresszt. Mindezek alapján nem igaz, hogy az introvertáltabbak zajban rosszabbul teljesítenek, de ilyenkor ez több energiájukba kerülhet.”

Zuckerberg és Gates az élő példák arra, hogy egy introvertáltabb személy is lehet sikeres vezető

A Bocs, hogy késtem, igazából nem is akartam eljönni egyik legérdekesebb része az volt, mikor a szerző azt taglalta, hogy a modern társadalom az extrovertáltakat részesíti előnyben, mert a személyiségük miatt jobban tudnak érvényesülni. Valóban így lenne? Miért vonhatta le ezt a következtetést Pan? És ha ez igaz, akkor mit tehetnek az introvertáltak egy extrovertáltak uralta világban?

Vécsei Szilvia szerint ez az állítás nem alaptalan, hiszen az extrovertáltak a magabiztosságuk miatt könnyebben tudnak kapcsolódni, kommunikálni másokkal, így jobban el tudják adni magukat. Viszont nem csak azok boldogulhatnak az életben, akik a hangos, zajos és izzó külvilágból merítenek erőt, nem minden szakma követeli meg azokat a skilleket, amiket elsősorban az extrovertáltsághoz kötünk. „Ha ma körbenézünk, azt látjuk, hogy általában jól tudnak boldogulni a képzettebb IT-szakemberek vagy a különböző ipari, technológiai területeken dolgozó mérnökök is. A data science mellett a hálózatkutatás is eléggé fut, amiben például fizikus képzettséggel kiválóan lehet érvényesülni. Ez csak pár példa olyan területekről, ahol a közvélekedés szerint nem kifejezetten az extravertáltabb alkatú emberek dolgoznak, mint mondjuk egy brókercégnél. A technológiai fejlődés ebben is változásokat hozott.

De persze, ha hagyományosabb szakmákra gondolunk, például az értékesítőkre, valószínűleg köztük is több extravertáltabb embert találunk. Mindeközben képbe került az online kereskedelem is, azaz lehetek sikeres kereskedő akár anélkül is, hogy bárkivel egy mondatot kéne váltanom személyesen. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy a siker nem mindenki számára elsősorban az anyagiakról szól, még ha a megélhetés számukra is szempont. Úgyhogy sarkosan nem lehet kijelenteni, hogy az introvertáltabbak sikertelenebbek. Mark Zuckerberget extravertáltnak tippeljük? Esetleg Bill Gatest? Az internet szerint mindketten introvertáltnak vallják magukat.”

Zuckerberg és Gates példája azt is megcáfolja, hogy csak az lehet jó vezető, aki domináns, határozott és szívesen beszél emberek előtt. „Alapvetően valóban az extravertáltabb személyeknek fekszik mindez. De az introverzióhoz kapcsolt tulajdonságok is nagyon előnyösek tudnak lenni, gondoljunk csak az asszertív kommunikációra, az empátiára a beosztottak felé, a megfontoltságra vagy a problémák mélyebb megértésére. Egy 2011-es amerikai kutatás szerint

az extravertáltabb vezető növeli a csoport teljesítményét, ha a beosztottjai passzívak, de ez a hatás megfordul, ha proaktív alkalmazottakról van szó,

mivel az extravertált vezetők kevésbé fogékonyak a proaktivitásra, könnyebben konfliktusba keverednek ilyen esetben. Ezzel párhuzamosan a fiatalabb generációk sok szakterületen már egyre inkább a csapatmunkát részesítik előnyben azzal szemben, hogy szimplán utasításokat hajtsanak végre. Ez jól megfigyelhető például startup cégeknél. Úgyhogy vezetői szinten is egyre nagyobb teret kaphatnak azok a tulajdonságok, amiket az introverzióhoz kötünk” – magyarázza Vécsei Szilvia.

Pan kötete legvégén Jungot idézi, aki azt vallja, hogy „tisztán introvertált és extrovertált ember nem létezik. Egy ilyen valakinek a bolondokházában volna a helye.” Tehát igaz az állítás, miszerint kicsit mindenki introvertált és extrovertált is? De akkor miért szükséges, vagy miért érezhetjük annak a szükségét, hogy elhelyezzük magunkat az introvertáltság és az extravertáltság spektrumán? „Itt Hermann Rorschach lehet a segítségünkre,

az introverzió és az extraverzió nem skatulyák, vagyis a személyt inkább az jellemzi, hogy ezek milyen arányban vannak benne jelen.

Az introverzió ilyen értelemben az, ami bennünk lehetővé teszi, hogy ha kell, hátrébb tudjunk húzódni a környezetünktől, vagy hogy belső motivációinkat tudjuk követni. Az extraverzió pedig az a képességünk, hogy gyorsan reagáljunk a külvilágra, és tudjunk külső ingereket is követni. Ez két összetevő, de mi az értelmük? Mint sok fogalompár, ezek is segítenek önismerethez jutni, magunkról és másokról gondolkodni” – mondja Fehér Tibor.