Mit mondjak, ha a gyerek megkérdezi, miért nincs a bácsinak lába?

„Szerinted a hangyák tudják, hogy hol vannak? Szerintem nem tudják, csak úgy mendegélnek. És ha meghal belőlük egy, marad még száz”

– mondja a hatéves kislányom a hangya haláláról szóló vers olvasása után. Szó szót követ, és pikk-pakk mindenféle szorongásokról kezd beszélni saját és szerettei elvesztésével kapcsolatban. Majd hangyákat rajzol, előbb egy ember nagyságút, majd több kisebbet. A hangyák mosolyognak.

Vannak persze versek, amelyek meg sem érintik, másokra csak vonogatja a vállát. Olyanok is akadnak, amikről sztorik jutnak az eszébe („pont ezt csinálta a Peti az oviban, pedig azt nem szabad!”), és – ami engem a legjobban megdöbbent – néhány egyáltalán nem vidám versen nevet.

Hogy ösztönből nem lehet gyereket nevelni, azt már az utóbbi években szülővé váltak generációja tudja. Mi vagyunk azok, akik már-már túlzott önmarcangolással igyekszünk a legjobbak lenni, és nem traumatizálni a gyerekeinket. Ez azonban egyre nehezebb, a világ tényleg évről évre ijesztőbbé válik, és ezt így vagy úgy a gyerekek is észlelik. Naponta tesznek fel olyan kérdéseket nekünk a gyerekeink, amikre csak dadogással tudunk válaszolni.

Amikor a fürdőkádban merengő gyerek azt kérdezi, vajon ránk is dob-e majd bombát a Putyin, vagy tényleg felforr-e a Föld, nem túl könnyű igazat és megnyugtatót mondani.

Nem is kell ilyen fenyegető problémákig elmenni, elég, ha olyasmiről van szó, ami a hétköznapi életünk, mindennapjaink része. Hogy miként kerültek apu sejtjei anyu hasába, vagy miért nem beszél az a fiú a játszón? Szülő legyen a talpán, aki egy minden szempontból kerek, korrekt, a gyerek korának megfelelő, igaz és további szorongást nem keltő mondatot tud kipasszírozni magából. Ez ráadásul csak a kezdet, a világon senki nem tud bizarrabb és zavarba ejtőbb kérdéseket feltenni, mint egy óvodás. Éppen ezen segít konkrét, kézzelfogható tanácsokkal a Telexen is rendszeresen közreműködő pszichológus, Peer Krisztina jól érthető, mégis nagyon pontos pszichológiai szakszövegeiben, és beszélgetés- és gondolatindító versekkel a költő, Kele Fodor Ákos a soraiban. Míg a versek a gyerekekhez, a szövegek a szülőknek szólnak, a sokféleképpen értelmezhető illusztrációkon (Máray Mariann) is főleg a gyerekek merengenek el.

A Kibeszélő tehát nem szimpla gyerekpszichológiai könyv, ami megmagyarázza, mi miért történik a lelkünkben, vagy a gyerekünk miért viselkedik ennyire furcsán. Ezek is hasznos dolgok, nagy szükség van rájuk, de gyakran érezhetjük szülőként, hogy a szimpla magyarázat nem elég, valaki mondja meg, mit tegyünk.

Röviden ugyanezt az edukatív-magyarázó igényt is kielégítik a szövegek, de csak annyiban, amennyire szükség van ahhoz, hogy kezelni is tudjuk a velünk szembe kerülő problémákat.

A könyv kényes témák mentén halad, egy-egy probléma köré szerveződnek a szövegek, előbb Peer Krisztina magyarázó-tanácsadó, majd Kele Fodor Ákos versei következnek. A használati útmutató szerint a pszichológus részei csak a szülőknek szólnak, a versek viszont azt szolgálják, hogy elolvassuk a gyerekeinknek, és beszélgessünk velük róluk. Nyilván a végtelenségig lehetne találni újabb tabutémákat, a szerzők a következőket tartották a legfontosabbnak: fogyatékosság, betegségek, agresszió, médiaerőszak, függőség, szegénység, válás, szexuális nevelés, várandósság, gyász.

Már a tartalomjegyzéken átfutva picit elszomorodik az ember, ahogy azt a legidősebb, nagyiskolás gyerekem is tette („miért írnak gyerekeknek ilyen szomorú dolgokról?”, kérdezte). És ez az, amiért nagyon bátor könyv a Kibeszélő, mert

arról már elég sok szó volt, hogy Boribon elesik a kirándulás közben, Bruminak elfogyott a pogácsája, mert megette mindet, de az élet sajnos sokkal borzalmasabb ennél.

Hiszen ezer kényes téma lenne még, elég csak a gyerekeket is érintő politikai-közéleti kérdésekre, a másságra, a háborúra, az extrém katasztrófahelyzetekre (járvány/klímaváltozás) gondolni.

Sok mindenre ad jó specifikus tanácsokat – például miért fontos, hogy jelen legyünk, ha a gyerek médiát fogyaszt, hogy miért segít az agresszió kezelésében, ha a gyerek megtanulja megérteni a másik mentális állapotát, megnevezni saját érzéseit, vagy hogyan taníthatjuk a gyerekeket okosan segíteni másokon. Mire a könyv végére érünk, világossá válik, hogy a konkrét problémákra való fókuszálás közben univerzálisan használható megoldókulcsokat is ad a kezünkbe a szerző. A témák csupán apropók, melyeken keresztül konkrét, de általános how-to-t kapunk a gyerekekkel való beszélgetéshez.

Nem véletlen, hogy az óvodás folyton kérdez. Ilyenkor még a könyv szerint – nem érzi egy-egy téma tabu jellegét, ha viszont elutasítóan reagálunk a kérdéseire, nagyon hamar megtanulja, hogy ezek tabuk, nem beszélünk róluk. És épp ez az, amit meg kell változtatnunk az állandó, türelmes dialógussal, mert ettől nem csak a gyereknek lesz könnyebb később ezeknek a problémáknak a kezelése, de bizonyos társadalmi mechanizmusok is csak így változhatnak meg. Szóval bármilyen fellengzősen hangzik, de a gyerekeknek adott helyes válaszok mentén valódi változások érhetők el, sugallja a könyv. Talán már a mi szüleink generációjánál kopni kezdett a tabusítás, de azért még mindig gyakran hallani olyan mondatokat, hogy ilyeneket nem szabad kérdezni, ez nem neked való. A könyv ezzel a szokással igyekszik szembemenni, azt állítja, igenis mindenre válaszolni kell, és bizonyos formában, bizonyos szinten minden gyereknek joga van tudni mindenről.

Helyes válaszokat adni viszont már egyáltalán nem könnyű dolog, és nem csak azért, mert amikor felteszi őket, éppen ezer másik dolog van a fejünkben, el kell dobni a munkát, házimunkát, telefont, ráadásul olyan dolgokat kell óvodás nyelven megfogalmazni, amiket magunknak, felnőtt kifejezéssel sem mindig tudunk leírni.

A könyv viszont azt sugallja, hogy ha már leülünk beszélgetni, válaszolni próbálunk, akkor máris többet teszünk, mint enélkül.

A szerző szerencsére gyakran utal arra, hogy együttérez a szülő feladatának nehézségével, és olyan tanácsokat is ad, mit tegyünk, ha tényleg nem tudunk mit válaszolni. Azt javasolja, mondjunk ilyeneket: „Nahát, jól megleptél ezzel a kérdéssel! Te mit gondolsz?” Ezt azóta már többször kipróbáltam, és tényleg gyakran működik, nem csak időnyerés, de a beszélgetés bizarr élének tompítása céljából is. Itt megint egy kulcsfelismerés következik: egy óvodásnak egy csomó minden még nem bizarr, ami nekünk igen. Ez, ha sikerül elengedni a belénk rögzült tabukat, visszafelé is hat, kialakulhat olyan beszélgetés, amiben a nehéz dolgok egyszerűvé, természetessé válnak, a fütyi-punci kérdés csak az, ami, nem bántjuk a másikat, és így tovább.

Mindezen nehezít, hogy az egész sokkal korábban kezdődik, messzebbre nyúlik vissza: oda, ahogyan a mi szüleink beszéltek velünk szexről, halálról, fogyatékosságról. Minden gyereknevelési könyv legfontosabb mondása valahonnan onnan indul, hogy a gyerekek utánzással tanulnak, tehát ha mi gondban vagyunk egy témával, akkor bármennyire követjük a könyv praktikáit, az idegenkedést fogjuk csak továbbadni. Ha dühünkben kiabálunk és törünk-zúzunk, de azt mondjuk, hogy nem szabad bántani senkit, akkor az egész nyilván hiábavaló. Ezek sokaknak túl nyilvánvaló mondatok, de

a könyv szövegeinek logikája olyan egyszerű következtetésekben mond ki triviális dolgokat, hogy jobban bevésődnek.

Ezen a ponton eljutunk a könyv egyik legfontosabb univerzális kulcsához: legtöbbször nincs is válasz. Nincs egy tuti mondat ezekre a rettenetesen kínos kérdésekre, csak beszélgetni lehet róluk, megérteni lehet őket, és ahol van rá lehetőség, ott megnyugtatni, ahol nincs, ott egyszerűsíteni. A megértés már egy lépéssel közelebb visz a szorongás feloldásához.